Mindannyiunknak rengetegszer kell erkölcsi döntéseket hoznunk életünk során. Napi rendszerességgel adódnak olyan helyzetek, amikor el kell döntenünk, mi a helyes. Kezdve az olyan banális helyzetektől, mint hogy áthajtsunk-e a piroson, vagy megírjuk-e a gyerek helyett a házit, odáig, hogy kire szavazzunk (egyáltalán elmenjünk-e szavazni), vagy hogy mit gondoljunk a menekültkérdésről. Ha nem is mindig cselekszünk helyesen, az esetek túlnyomó többségében pontos elképzelésünk van arról, mi lenne a helyes. Abban persze különbözünk, honnan vesszük a mércét cselekedeteink helyességének megítéléséhez, vagyis milyen értékrend alapján ítélünk valamit etikai értelemben jónak. Van, akinek valamelyik vallás vagy filozófiai rendszer biztosítja az eligazodást, vannak, akiknek cselekedeteit a közjó érdeke, illetve a világban tapasztalható szenvedés csökkentésének szándéka vezérli, és vannak, akik mindent a saját, illetve a hozzájuk közel állók érdekeinek rendelnek alá.

Jó, ha mindig van nálunk erkölcsi iránytű
(Forrás: Wikimedia Commons / Nevit Dilmen / CC BY-SA 3.0)

Az utóbbi hetek, hónapok közhangulatát uralja az Európát elárasztó menekülthullám, melyet a közbeszéd szinte a kezdetektől fogva a válság névvel illet. Jóllehet a magyar lakosok nagy részének hétköznapjaira vagy közvetlen környezetére semmilyen hatással nincs a migránsok jelenléte, mégis mindannyian véleményt nyilvánítunk, sőt következtetéseket vonunk le a másik ember személyiségéről, értékrendjéről annak alapján, hogy milyen véleményt vall a közelmúltban kialakult menekülthelyzettel kapcsolatban. Ez persze nem újdonság, a tízmillió mindenben szakértő országa vagyunk, és mindennapjainkhoz sajnos hozzátartozik a megosztottság, ahogyan a vitakultúra hiánya is. Másrészt viszont olyan mértékben tapasztalhattuk meg az emberi szolidaritás és a tevékeny segítségnyújtás gesztusait, amire csak ritkán és többnyire kiélezett helyzetekben volt példa eddig.

Ki dönti el, hogy mi a jó? Honnan tudhatjuk, hogy egy gondolatunk vagy tettünk helyes-e vagy sem? Mi adhat lendületet ahhoz, hogy a jót cselekedjük? Megkockáztatjuk a feltételezést, hogy az emberek többsége nem szeretne káoszban és szeretet nélküli, rideg világban élni, ellenben boldog, biztonságos életre vágyik maga és a szerettei számára. Hol van hát a bombabiztos, mindenkinél működőképes morál receptje? Kant szerint magában az emberben. Minden egyes emberben.

Immanuel Kant (1724–1804)
(Forrás: Wikimedia Commons)

A filozófia Kopernikusza

Immanuel Kant Königsbergben, a mai Kalinyingrádban született 1724-ben, és nyolc évtizednyi élete alatt csak ritkán hagyta el szülővárosát, az egyetem tanáraként élte agglegényéletét, és írta meg műveit, melyek új fejezetet nyitottak az európai bölcselet történetében. Filozófiájának újszerűsége abban rejlett, hogy rájött, nem a megismerés igazodik a tárgyhoz, hanem a tárgy a megismeréshez. Ezt a megállapítást szokás a filozófia kopernikuszi fordulataként emlegetni, hiszen legalább akkora változást hozott a bölcseletben, mint Kopernikusznak az a – kezdetben képtelen őrültségnek tűnő – gondolata, hogy nem a Nap forog a Föld körül, bármennyire is ezt sugallják az érzékszerveink, hanem épp fordítva.

Az ismeretelmélet a filozófiának azon ága, mely azt kutatja, hogyan tehetünk szert helytálló, igaz ismeretekre. Kant ismeretelmélete, melyet a Tiszta ész kritikájában fejt ki, kimondja, hogy semmilyen általunk vizsgált dologról nem tehetünk igaz állításokat anélkül, hogy meg ne vizsgálnánk, milyen pozícióból, milyen alapvető fogalmakkal közelítünk vizsgálatunk tárgyához. Hiszen jóllehet minden ismeret a tapasztalatból ered, ennek azonban csak egyik részét képezik az érzékszervi benyomások, a másik részét a vizsgálódó ember megismerő készségének érzéki benyomásoktól független (a priori) tudása (a tér, az idő, az okság) adja. Vagyis tapasztalataink által szerzünk tudást a minket körülvevő világról, de tapasztalataink nem teljesen esetlegesek, hiszen mindent a tér, az idő és az okság velünk született „szemüvegén” keresztül látunk.

Kant vendégei körében
(Forrás: WIkimedia Commons / Emil Doerstling)

Persze vannak az emberi megismerésnek olyan vakfoltjai, amelyeket sem az érzékszervi benyomások, sem az ész tapasztalatoktól független tudása által nem láthatunk, ez az az üres tér, melyet a hit tölthet be. A filozófia olyan végső nagy kérdéseit, mint Isten, a halhatatlan lélek vagy a szabad akarat léte, Kant rendszere sem bizonyítani, sem cáfolni nem akarja, Posztulátum: olyan állítás, sarktétel, melyet bizonyítás nélkül is igaznak fogadunk el, mivel szükséges a jelenségek egy csoportjának megértéséhez. Ilyen posztulátum a fizikában például az anyagmegmaradás elve. hiszen ezek túl vannak az emberi megismerőképesség határain. Mindezeket a fogalmakat nem bizonyítható posztulátumokként tételezi.

A kategorikus imperatívusz

Talán most úgy érzi a kedves olvasó, hogy egyre távolabb kerül a menekültkérdés helyes értelmezésétől vagy attól, hogy átmehet-e a piroson vagy sem. Pedig mindaz, amit Kant morális jóról és rosszról mond, a fenti ismeretelméleten alapul. A königsbergi professzor ugyanis meglepő módon úgy ad általános szabályt az erkölcsi dilemmák eldöntésére, hogy közben nem mond ellent saját állításának, miszerint a vizsgálat tárgya igazodik a vizsgáló személyhez, nem pedig fordítva. A Kant által megfogalmazott általános erkölcsi törvény, a kategorikus imperatívusz szabálya következőképpen hangzik:

Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen.

Kant megkülönbözteti egymástól a maximát és a törvényt. Előbbi olyan elv, mely az egyén saját cselekedeteinek mozgatórugója, utóbbi viszont általános érvényességű alapelv. Például ha letaposom a szomszéd virágait, vagy ott hagyom a kutyagumit a kapuja előtt, cselekedetem maximája lehet a bosszú azért, mert az illető egész vasárnap járatta a körfűrészt, zavarva ezzel az én nyugalmamat. Azonban ha megkérdezik tőlem, hogy akarok-e olyan világban élni, amelyben minden egyes sérelemért törvényszerűen kijár a bosszú, a válaszom egy határozott nem.

Menekülés a kritika elől
(Forrás: Wikimedia Commons / Pere Borrell del Caso)

A kategorikus imperatívusz mögött posztulátumként ott húzódik a szabad akarat, vagyis az, hogy az embernek módjában áll szabadon dönteni, nincs kiszolgáltatva semmilyen külső körülménynek, vélt vagy valós okozatiságnak. A kanti etika nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy nem valamiféle külső erőben vagy metafizikus létezőben keresi azt a parancsot, amelynek engedelmeskedve az ember morálisan jól cselekedhet. Ez az erő ugyanis minden egyes emberben ott van. Az emberek nem azért tesznek jót akár saját érdekeikkel szemben is, mert Isten ezt parancsolja nekik. Épp fordítva: Kant gondolatmenete alapján az, hogy az emberek képesek a saját érdekükkel, olykor a természet vagy a józan ész törvényeivel is szembe menve jót cselekedni, nem lehetséges másként, csak ha tételezzük, hogy van valami ésszel fel nem fogható létező, ami az embert erre képessé teszi:

Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos és fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.

Hétköznapi hősök

Kevés dolog bizonyíthatná jobban, mennyi igazság van Kant gondolatmenetében, mint az a spontán és önzetlen segítség, amelyet az ország lakossága nyújtott a menekülteknek. A szervezetten tevékenykedő karitatív szervezetek mellett magánemberek tömegei igyekeztek enyhíteni a hozzánk érkezett migránsok megpróbáltatásain. Volt, aki étellel, ruhával, játékkal, volt, aki egy-egy jó szóval vagy a szaktudásával. Nem azért, mert ezt várták el tőlük, vagy mert a lelki üdvükért aggódtak, és féltek attól, hogy haláluk után a Pokol bugyraiban fognak szenvedni az idők végeztéig. Az emberek többsége minden bizonnyal azért segített, mert nem akar egy olyan világban élni, ahol az emberi szenvedésre a közöny a törvényszerű reakció.

Ahol nagy a szükség, közel a segítség
(Forrás: Wikimedia Commons / Mstyslav Chernov)

Természetesen a kanti etika és a kategorikus imperatívusz sem gyógyír a világ összes problémájára, kétséges például, hogyan működik akkor, ha az egyénnek egy nagyobb közösség képviseletében kell döntést hoznia a tárgyalóasztalnál. Az is tény, hogy számos olyan körülmény van, amire nincs közvetlen ráhatásunk, és meglehetősen kényelmes elhinni, hogy a bennünket érintő kérdések többsége tőlünk függetlenül, valahol máshol dől el. Kant etikája azonban nem az emberiséghez szól általában, hanem az egyes emberhez, mert minden egyes ember egyformán fontos, mindenki morális tényező. Ez persze kényelmetlen felelősséggel is jár, hiszen nincs hova bújni, nincs, aki vagy ami levenné az egyén válláról az etikai döntések súlyát.

Tehát ha az Európa felé áramló embertömegek mozgását meghatározó geopolitikai folyamatokat nem is befolyásolhatjuk közvetlenül, érdemes megfontolni legalább egy kérdést, mielőtt hangot adunk véleményünknek: „Azt, amit most helyesnek gondolok, el tudnám-e fogadni olyan általános törvényszerűségként, mely kivétel nélkül minden, a jelenlegihez hasonló helyzetben bekövetkezik?” És bár úgy tűnik, a nagypolitika a legritkább esetben tartja szem előtt, nekünk, embereknek érdemes volna megfontolni azt, amit Kant Az erkölcsök metafizikájának alapvetésében így fogalmaz meg:

Cselekedj úgy, hogy az emberséget mind saját személyedben, mind pedig mindenki máséban mindig egyúttal célként is kezeld, sohasem puszta eszközként.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Források, olvasnivaló

Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996.

Jostein Gaarder: Sofie világa. Magyar könyvklub, Budapest, 2001.

Immanuel Kant a Wikipédián

A tiszta ész kritikája a Wikipédián

Egy rövid és velős jegyzet a Gyakorlati ész kritikájáról

Egy másik jegyzet Kant erkölcstanáról és vallásfilozófiájáról