Nemrégiben szerkesztői véleményként közöltünk egy cikket, amely látszólag a gyermekekről, illetve a velük kapcsolatos problémákról szólt. Valójában azonban egyáltalán nem erről akartunk írni: a cikk mondatainak többsége ugyanis úgy állt össze, hogy az M1 akkori híradásaiból, illetve az ezekből a 444 által készített kivonatból vettük át a mondatokat. Aztán ezekben az alanyokat következetesen bevándorló-ról, illetve menekült-ről gyerek-re, illetve szinonimáira cseréltük. A szövegben ugyan nem használtunk idézőjeleket, mert az rontotta volna a szöveg befogadhatóságát és hatását, de a cikk végén természetesen közöltük is forrásainkat. Álmunkban sem gondoltuk, hogy a szöveg nem lesz kellőképpen abszurd. Mindezek ellenére a cikkre érkezett reakciók többsége arról árulkodott, hogy az olvasók egyenesen, a gyerekekre vonatkozóan értelmezték – jórészt másoktól kölcsönzött – szavainkat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Korábbi ötletünk az volt, hogy a bevándorló-t beteg-re cseréljük a mondatokban. Olyan csoportot akartunk ugyanis, amely nyilvánvalóan nagyon sokféle, és nyilvánvalóan hátrányban van, segítségre szorul a többségi társadalom részéről. Végül csak azért döntöttünk a gyerekek mellett, mert nemrég tört ki a vakáció.

Pedig a célunk éppen az lett volna, hogy rámutassunk a gyűlöletkeltő híradások nyelvi jellegzetességeire azáltal, hogy alkalmazzuk ezeket a nyelvi eszközöket egy nyilvánvalóan oda nem illő tárgyra, a gyerekekre. Az uszítás jelenségére úgy akartuk felhívni a figyelmet, hogy egy olyan csoport ellen alkalmaztuk az uszító mondatokat (egyenes idézetben), amely ellen teljesen abszurd az uszítás. Tévedtünk: a gyerekellenesség, a gyerekek elleni uszítás egyáltalán nem abszurd.

Akaratlan kísérletünknek többféle tanulsága is van. Egyrészt érdemes most már expliciten is megvizsgálnunk, hogy hogyan is működik nyelvileg ez a bizonyos gyűlölködés, gyűlöletkeltés és uszítás. Erről olvashatnak az alábbiakban. Másrészt érdekes annak is utánajárni, hogy hogyan lehetséges, hogy sokan szó szerint vették cikkünket. Mi van a mai gyerekekkel? És mi van a mai felnőttekkel? – Ezekre a kérdésekre keressük a választ majd következő cikkünkben.

Húzd meg a határt!

Az teljesen természetes és szokásos dolog, hogy a minket körülvevő világot kategóriákban észleljük: látunk kutyákat és macskákat, férfiakat és nőket, szőkéket és barnákat, kopaszokat stb. Ezek a kategóriák segítenek feldolgozni azt a töménytelen mennyiségű információt, amivel találkozunk. És bár általában tudatában vagyunk annak, hogy a kategóriáink nem tökéletesek, és a határaik is elmosódottak, hasznukat vesszük: leegyszerűsítjük segítségükkel a végtelenül bonyolult dolgokat, általánosítunk velük. Ez mind nagyon jó dolog.

De veszélyes is! Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a kategóriákat mi alkotjuk a magunk számára, sokszor önkényesen kiválasztott (és ezzel együtt önkényesen elhanyagolt!) szempontok alapján. Így hamar elfeledkezünk arról, hogy a kategóriák nem eleve adottak, és nem örök érvényűek. Azt is hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a kategóriák általánosítanak, azaz egy kalap alá vesznek nem feltétlenül, és nem mindenben egyforma dolgokat. Végül az igazi rizikót az jelenti, hogy a kategóriáink visszahatnak az észlelésünkre: egyfajta szűrőként működnek. Másképp kezdjük el látni miattuk a dolgokat: lesznek kiemelt, fontos tulajdonságok, amelyekre figyelünk, másokat pedig ezekkel együtt elhanyagolunk. És ez bizony torzítja a képet.

A kategóriáink nyelvileg is jól megragadhatók: általában főnevek, amelyek tárgyak vagy emberek egy-egy halmazát jelölik: alma, asztal, beteg, cigány, gyerek, bevándorló stb. (Persze ezeknek a jelentései nem egyformán könnyen meghatározható halmazokat alkotnak!) Ráadásul a nyelvhasználók viselkedése, a viszonyulása ezekhez, illetve azok a tipikus szövegkörnyezetek, amelyekben előfordulnak, nagyon különböző lehet. Így a kategóriákat kifejező nyelvi elemek különböző konnotációkat, mellékjelentéseket is kapnak, amelyekben már vastagon megjelenik mindenféle értékítélet. Például: a cigány sokak számára nem semleges kategória; a liberális vagy a keresztény értelmezése erősen függ a kontextustól és attól, hogy ki a beszélő.

Tisztázzuk: Ki hova tartozik?
(Forrás: Wikimedia Commons / Mbdortmund / GNU-FDL 1 2)

Amikor személyekről van szó, különösen veszélyes és bántó lehet a kategorizációnak ez a fajta nyelvi megjelenése, ugyanis azonnal bélyeget jelent egy-egy személy homlokán: Az egy cigány; Egyre több itt a megélhetési bevándorló; Drogosok a szülei; stb. Ez olyankor különösen erős, amikor a nyelvhasználók a maguktól különbözőnek vagy megkülönböztetendőnek vélt csoportokra alkalmazzák: A zsidók a földszinten laknak (tudjuk, hogy aki mondja, nem zsidó); A bevándorlók sokszor egyszerűen beköltöznek az üresen álló házakba (tudjuk, hogy aki mondja, nem bevándorló); stb. Így, ezeket a kategóriákat következetesen alkalmazva könnyen létre lehet hozni a „mi” (én, a beszélő, és a hozzám hasonlóak) és vele szemben az „ők” csoportját.

Ha pedig már nyelvileg létrejöttek ezek a szemben álló csoportok (mi, magyarok és ők, a bevándorlók), nagyon nehéz felülvizsgálni a kategóriákat, azaz nehéz megtalálni a közöset a csoportokban. Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb: a beszélők rendszerint igyekeznek a végletekig vinni a szembenállást. Ennek egyik elrettentő példáját Toroczkai Lászlótól hallhattuk: A minap az egyik ásotthalmi buszmegállót szó szerint telehányt néhány fekete-afrikai bevándorló. Ugyanabba a buszmegállóban állnak a mi gyermekeink és várják az iskolabuszt. Hányni valóban rossz dolog; de azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy az ember ezt akaratlagosan tudja szabályozni, illetve hogy vannak olyan helyek, ahova lehet, illik hányni, illetve más helyek, ahova nem – legyen szó akár a mi gyerekeink-ről, akár a fekete-afrikai bevándorlók-ról. (Figyeljük a szembeállított kategóriákat!)

Általánosíts!

Láttuk, hogy a kategorizáció már önmagában általánosítást is jelent. De ezek következetes használatán túlmenően a mondatainkban még több nyelvi eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy általánosító kijelentéseket tegyünk. A bevándorlókról szóló híradásokban talán ez a legszembetűnőbb: legtöbbször nem konkrét eseteket mutatnak be, hanem általános megállapításokat tesznek: Amerre az illegális határátlépők vonulnak, mindenben kárt tesznek; Letapossák a veteményeket; Megrongálják a kerítéseket; ...mindent letaposnak, ami az útjukba esik; Az idegenek áradata egészségügyi kockázatot is jelent; stb. A dolog persze azért duplán becsapós, mert a fenti kijelentéseket konkrét károsultak szájából halljuk. Ennek hatására aztán a riportokból megismerjük a „mi”-hez tartozó konkrét személyeket, akik kárt szenvedtek, és megismerjük az arctalan „ők” csoport pusztító tetteit. Kikkel azonosulunk? Hova helyezzük magunkat a „mi” és az „ők” tengelyében? – Ez nem kérdés.

Hogyan tudunk jó általánosító mondatokat csinálni? – Lehetőleg hagyjuk el a körülményeket, mert ezek konkrétumokat tartalmaznának, amelyek arra utalnak, hogy ezek egyedi esetek! Ne adjuk meg a konkrét időt, a konkrét helyet, a személyt; helyette használjuk a fönt megismert kategóriákat, vagy egyszerűen az ők (ritkábban ezek, azok) személyes (vagy mutató) névmást: Van, ahol a szárítón lévő ruhákat is ellopták; Félelmet keltenek, mert nagy számban mennek el a kerítés előtt; Gyanúsan viselkednek, ha meglátják a rendőrjárőrt; vagy lásd a fent idézett példákat.

Gyanúsan viselkednek...
(Forrás: Wikimedia Commons / Balint.misetics / CC BY-SA 3 0)

Elvileg persze tudjuk, hogy egy vagy két esetből nem érdemes, nem szoktunk általánosítani. A hétköznapi beszédünkben azonban óhatatlanul újra és újra túlzó általánosításokat teszünk: Mindig elkésel! Mindig mindent nekem kell elintéznem?! Az ilyen mondatoknak rendkívül jó táptalajt biztosít egy konfliktus, a sértettség alapállása; ezek a mondatok bizony sok esetben vádlóak vagy legalábbis panaszosak. Az esetek gyakoriságát számolás és nyilvántartás nélkül nagyon nehéz megállapítani, ráadásul nincs is mihez viszonyítani. Ennek ellenére mégis sokszor utalunk az esetek számára a hétköznapi beszédünkben is. Nem árt azonban tudnunk, hogy ezek az esetszámok becslések, ráadásul az észlelésünk korlátozottsága miatt igencsak szubjektívek. Viszont objektívnek tűnnek: Sokszor egyszerűen beköltöznek az üresen álló házakba; Gyakori panasz, hogy a befogadó állomás környékén élők úgy élik, hogy ők kerültek korlátozott helyzetbe, mert nem mernek sokszor kimenni az utcára. (...) Részben azért, mert ezek a sokszor csapatokban mozgó illegális bevándorlók kifejezetten fenyegető magatartást is tanúsítanak. Éjszaka van gond, amikor jönnek, nem tudnak tájolódni, ami útjában van, azt azonnal akadálynak veszi, már másznak is föl, szétrugdosták, szétdobálták a gázolajos hordókat.

Minősíts és fokozz!

A kategorizáció és az általánosítás mellett még egy nagyon jó nyelvi eszközünk van arra, hogy egyes csoportok mellett vagy ellen – lehetőleg nagyobb feltűnés nélkül – felkorbácsoljuk az érzelmeket. Ez pedig a minősítés. Szőjük bele a véleményünket az objektívnek látszó általánosításba: Most már rombolnak, kerítést szaggatnak, indokolatlanul, az agressziójukat élik ki, végigmennek a vetésen, a gabonát, mindent letaposnak, ami az útjukba esik. Használjunk a másik csoportot minősítő jelzőket, és ezeket fogalmazzuk szintén általánosító mondatokba: Rosszul öltözöttek, különböző színűek, a Tücsök utca lakói már félve mennek haza; ...zajosak, hangosak a külföldiek és szemetelnek is; stb.

Végül pedig ha igazán eredményesen akarjuk alkalmazni a fentieket, érdemes valamiféle fokozást is alkalmaznunk: „régen elviselhető volt, mára elviselhetetlenné vált”; „ezt még eltűrtük, de amazt már nem tűrhetjük”; „mindennek van határa”. Ezzel óhatatlanul az érzelmekre hathatunk: Most már rombolnak, kerítést szaggatnak...; Eddig a gazdák segítették őket, de annyi kárt okoztak, hogy elfogyott a türelmük; Több rablási kísérlet történt, csak rendőrjárőr vagy más járókelő akadályozta meg azt, hogy egyedül mozgó nőket vagy fiatalkorúak raboljanak ki. Már iskolák és színházak környékéről is jelentettek ilyen eseteket; Az állomás környékén lévő boltokban, áruházakban hihetetlenül megnőtt a lopások aránya; stb.

Forrás: Wikimedia Commons / Oxfam East Africa / CC BY 2.0

A vizsgált híradásokban a fenti módszerek általában együttesen fordulnak elő. Az összhatásuk így mindenképpen alkalmas a kiemelt csoport (a bevándorlók) elleni érzelmek fölkeltésére. A megszólaltatott emberek, helyi károsultak teljesen spontán produkálják ezeket a jelenségeket, míg az újságírók és riporterek által hozzáfűzött szövegek már tudatosan erősítik fel a helyiek megfogalmazásait. Ehhez adódik hozzá, hogy például „a másik felet” (a bevándorlókat) rendre nem szólaltatták meg, így az a tévénéző számára arctalan tömeg, rémkép marad.

Korábbi cikkünkben ugyanezeket az eljárásokat alkalmaztuk: kategorizáltunk (gyerekek vs. felnőttek), durván általánosítottunk, kihagytuk a körülményeket, minden mai fiatalra vonatkoztatva írtuk le minősítéseinket, vádjainkat. Közben szórványosan egyedi tapasztalatokra is utalást tettünk, hogy hitelesítsük légből kapottnak szánt ítéleteinket. A fokozást, illetve a múlt és a jelen szembeállítását is alkalmaztuk (a mai fiatalok már). Az összhatás, azt hittük, abszurd lesz. Hogy miért nem lett mégsem az, a következő cikkünkből fog csak kiderülni.

A vizsgált példák megtalálhatók a 444 „Tudnak viselkedni a színesbőrűek a városban vagy legalább a Tücsök utcában?” című összeállításában, illetve az M1 idézett híradóiban.