A polipokról, tintahalakról, egyéb fejlábúakról szerzőnk tapasztalatai szerint a legtöbb embernek a tenger gyümölcsei jutnak eszébe. Mielőtt elropogtatnánk néhány tintahal-karikát, olvassuk el ezt a cikket, és lehet, hogy más szemmel fogjuk nézni ezeket a különös állatokat!

A tenger szabadulóművészei

A fejlábúak, más néven lábasfejűek a puhatestűek törzsébe tartoznak. Hogy miért van ilyen furcsa nevük? Hát ezért:

Sepiola atlantica. Most ez a feje, vagy a lába?
(Forrás: Wikimedia Commons / Hans Hillewaert)

Ezek az állatok kizárólag vízben élnek, habár ha nagyon muszáj, egyes fajaik képesek a vízfelszín fölött a levegőben siklani. Repülő polipokat ezen kívül lehet még látni jéghoki-mérkőzéseken is, de oda általában nem önszántukból kerülnek:

A fejlábúak szórakoztató külseje meglepő intelligenciát takar. Hogy pontosan mennyire okosak, az heves vita tárgya; az mindenesetre biztos, hogy a gerinctelenek között ők a legértelmesebbek... igaz, ott nem olyan nagy a verseny. A tudósok nagy bánatára nehéz őket vizsgálni - nemcsak hogy vízi állatok, de ráadásul mindent szétszednek és mindenhonnan kimásznak. Ha valaki akvaristaként polipot szeretne tartani, mi lebeszélnénk:

Azért vannak eredmények: érdemes például elolvasni Jennifer Mather szakirodalmi összefoglalóját, amiben a fejlábúak tudatának (!) kérdését járja körül. Mint kiderül, ezeknek az állatoknak meglepően rugalmas a viselkedésszervezése, számos tekintetben az emlősökéhez hasonlít; viszont helyenként meglepően egyszerű teszteken sem mennek át. Mint azt később látni fogjuk, ennek a jelenségnek legalább egyik oka biztosan az, hogy nem megfelelően vizsgáljuk őket; de az is biztos, hogy nem csak a rossz kísérlettervezésnek tudható be minden különbség. A fejlábúak ugyanis a gerincesektől nagyon nagy mértékben eltérő idegrendszerrel rendelkeznek, a gerincesekre érvényes összefüggéseket nem lehet egy az egyben rájuk vonatkoztatni.

Tárgyakat is tudnak használni (a polipok arra is megtaníthatóak, hogy kinyissák a táplálékot rejtő üveget). A következő videóban látható nagyon vicces viselkedést az indonéziai tengerparton figyelték meg a kutatók. Észrevették, hogy a polipok kiássák a homokos talajból az emberek által eldobott kókuszdióhéjakat, majd felkapják és elviszik őket. Amikor videokamerákkal felszerelkezdve követni kezdték az állatokat, kiderült, hogy védőburokként használják a kemény kókuszdiót!

Már csak azért is meglepő, hogy ennyire értelmesek, mert rendszerint rövid az élettartamuk, és nem társas lények. A fejlábúak közül egyedül a tintahalak élnek csoportban, de ők sem igazán működnek együtt egymással. Akkor kivel és miért kommunikálnak?

Üzenet a halaknak?

A következő videóban a hihetetlen Thaumoctopus mimicus látható. Ez a polip nemcsak színét és formáját igazítja az őt éppen támadó faj természetes ellenségéhez, de a viselkedését is megváltoztatja: a talajhoz lapul vagy jóval fölötte lebeg, beássa magát, és így tovább. Kérdés, lehet-e ezt kommunikációnak tekinteni, hiszen a lényege a rejtőzködés vagy a másik fél elijesztése; habár nem kizárólag öröklött mozgásformákról van szó, mint számos más mimikrit használó állat esetében.

A fejlábúak rendkívül gyorsan képesek színt váltani, mert színváltoztató sejtjeik közvetlen beidegzés alatt állnak. (A kaméleonoknál kémiai vezérléssel történik a színváltás, ez lassabb.) Nagyon precízen tudják megjelenésüket szabályozni. A kutatók sokáig úgy gondolták, hogy a fejlábúak megdöbbentő szín- és formaváltoztatási képességüket nem fajtársaiknak, hanem más vízi élőlényeknek szánják: így riasztják el a ragadozókat. Amikor felfedezték, hogy a fejlábúak saját fajtársaikkal is kommunikálnak - főleg párosodás alkalmával -, az elképzelés annyiban módosult, hogy evolúciósan eredetileg rejtőzködésre alakultak ki ezek a képességeik, és aztán később felhasználták az egymás közti kommunikációra is. Már csak azért is tűnt ez az elmélet valószínűnek, mert a fejlábúak nem látnak színeket, ez alól csak a Watasenia nemzetség tagjai kivételek. (Például ilyen az aprócska Watasenia scintillans.) Tehát kommunikációjuk célcsoportjai valószínűleg a színeket látó, gerinces halak, és nem saját társaik... vagy mégsem ilyen egyszerű a helyzet?

Rejtett információközlő csatorna?

A polarizációs látás (p-látás) azt jelenti, hogy az adott faj képes érzékelni, ha a fényhullámok egy megadott síkban rezegnek. A fejlábúak mellett például számos rovarnak is van p-látása; ezért rajzanak a rovarok tavasszal egyes vízparti épületeknél, mert vonzza őket az üvegablakokról visszaverődő vízszintesen poláros fény. (Magyar felfedezés a poláros fényszennyezés!) Az emberi retinában is vannak polarizációra érzékeny elemek, de ez a hatás nagyon gyenge és nehezen észlelhető. Mi nem így látunk.

Már régóta köztudott, hogy a fejlábúak habár a színekkel nem is tudnak mit kezdeni, látják a fény polarizációját. Valószínűleg ez azért alakult így, mert a kettőt egyszerre nehezen tudná kezelni az idegrendszerük, és a vízi környezetben az utóbbi hasznosabb: észre lehet vele venni a rejtőszínű halakat. Mégis csak a kilencvenes években jutott eszükbe izraeli és amerikai kutatóknak, hogy elképzelhető, hogy a fejlábúak saját polarizációjuk változtatásával kommunikálnak. Gyorsan fogtak néhány tintahalat, és elkezdték vizsgálni őket. Kiderült, hogy valóban drámai polarizációs mintázatokat jelenítenek meg testükön, sőt, ha saját tükörképüket mutatják nekik, a reakcióik annak függvényében változnak, hogy a kép megfelelően polarizált-e. Más tudósok arra is találtak adatokat, hogy a fejlábúak egymásnak is küldenek ilyen jeleket, és a jelfogadó viselkedése megváltozik... tehát elég valószínű, hogy tényleges információátvitel történik. Ennek a módszernek az is előnye lehet, hogy a halak az emberhez hasonlóan nem látják. Az érdeklődőknek: Shashar és munkatársai 1996-os cikkében látható tintahal polarizációt mutató hamisszínes felvételen (2079. oldal).

A következő részből kiderül, hogy milyen elemekből áll a polipnyelv, és mennyire összetett! Addig is nézzük meg ezt a kicsit hosszabb videót, aminek polip főszereplője laboratóriumi körülmények között bizonyítja, hogy képes felismerni egy absztrakt vizuális jelet, ha így táplálékhoz juthat (3:27-4:36 polip a labirintusban, 4:36-6:21 jelfelismerés, de a videó többi része is érdekes).

Irodalom

Kaifu, K., Segawa, S., Tsuchiya, K. (2007): Behavioral Responses to Underwater Sound in the Small Benthic Octopus Octopus ocellatus. Journal of the Marine Acoustics Society of Japan, 34: 266-273.

Finn, J. K., Tregenza, T., Norman, M. D. (2009): Defensive tool use in a coconut-carrying octopus. Current Biology, 19(23): 1069-1070.

Oller, D. K., Griebel, U. (2004, szerk.): Evolution of communicative systems: a comparative approach. Boston: MIT Press. (Különösen a 11. fejezet: Mather, J. A.: Cephalopod Skin Displays.)

Maciá, S., Robinson, M. P., Craze, P., Dalton, R., Thomas, J. D. (2004): New observations on airborne jet propulsion (flight) in squid, with a review of previous reports. Journal of Molluscan Studies, 70: 297-299.

Mather, J. A. (2008): Cephalopod consciousness: Behavioural evidence. Consciousness and Cognition, 17: 37-48.

Mäthger, L. M., Shashar, N., Hanlon, R. T. (2009): Do cephalopods communicate using polarized light reflections from their skin? Journal of Experimental Biology, 212: 2133-2140.

Shashar, N., Rutledge, P. S., Cronin, Th. W. (1996): Polarization vision in cuttlefish - a concealed communication channel? Journal of Experimental Biology, 199: 2077-2084.