Olvasóink változatlanul éberen figyelik a mindennapi nyelvhasználat során felmerülő problémákat. Lássuk, ezúttal milyen kérdések megválaszolására kérték fel Kálmán László nyelvészt.

Kötőmódról és névmágiáról

J. Béla idézi a nyest.hu egy korábbi cikkéből: ,,akadt olyan csöppség, aki a sört (beer) értékelte olyan nagyra, hogy azt válassza élete első szóbeli megnyilvánulásának”. Összevitatkozott az asztaltársaságával (de jó, hogy sör mellett ilyeneken vitatkoznak az emberek!): ,,helyes-e” a válassza igealak használata ebben az esetben. Az asztaltársaság tagjai szerint ugyanis a mondat nem felszólító értékű, tehát a felszólító mód nem indokolt.

Először is mindenkit figyelmeztetek, ne essen a névmágia csapdájába. A tintahal a neve ellenére nem hal, hanem lábasfejű (remélem, jól mondom). A magyar igealakok rendszerében a ,,felszólító módú” alakokat egyáltalán nem mindig felszólításra használjuk (ahogy például a „jelen idejű” alakokkal is egy csomószor a jövőre vagy akár a múltra utalunk). Abban a példában, amelyen a levélíró összekapott barátaival, az igének azt a használatát figyelhetjük meg, amelyet kötőmódnak nevezünk. A kötőmódú igealakoknak két fő tulajdonságuk van:

1. Csak alárendelt (más szóval: beágyazott) tagmondatban fordulhatnak elő: Nem vagyok olyan szomjas, hogy megigyam. Megengedem, hogy ittmaradjon.
2. A beágyazott tagmondat, amelyben szerepelnek, általában a valóságban nem biztosan megvalósuló eseményre utal: Kizárt, hogy megvárjon. De: Biztos, hogy megvár.

Aki tanult latinul vagy valamilyen újlatin nyelven, az biztosan találkozott a kötőmód kifejezéssel (a latin coniunctivus fordítása, de például franciául subjonctif-nak mondják – mindegy, mindkettő „összekötőt” jelent). Ezekben a nyelvekben ugyanis külön igealakkal fejezik ki a kötőmódot, nem pedig ugyanazzal, amelyikkel a felszólítást. A felszólító formák általában csak második személyben léteznek (esetleg még a többes szám első személyében), a kötőmódú alakok azonban minden számban és személyben.

Először kedves gimnáziumi osztályfőnököm, Pataki Pál írta le egy cikkben, hogy a magyarban a ,,felszólító” igealakoknak olyan használatuk is van, amit kötőmódúnak nevezhetünk. Sőt, azt is leírta, hogy formai különbség van a magyarban a felszólító és a kötőmódú használat között: a kötőmódú alakokban az igekötő állhat az igető előtt, a felszólító alakokban viszont utána áll: Megengedem, hogy megvárj. De: Várj meg!

Ne reménykedjünk abban, hogy mindig, amikor mondjuk a franciában, a románban vagy a spanyolban kötőmódú alakot találunk, akkor a magyarban is kötő-felszólító módú igealakot használhatunk. Lehet, hogy az ilyen alak leggyakoribb magyar megfelelője éppen kijelentő vagy feltételes alakú lesz – és ezek a nyelvek egymástól is eltérnek abban, hogy pontosan mikor használnak kötőmódú igealakot. A kötőmódnak nem olyan egységes a használata a különböző nyelvekben, mint például a felszólító alakoknak.

Így fejezi be levelét J. Béla: ,,kérem, hogy nyelvészetileg alátámasztott, cáfolhatatlan érvkészlettel ruházzanak fel a fenti kérdésben.” (A dőlt betűs alakot én emeltem ki: kötőmód! Nem azért áll az igekötő az ige után, mert felszólítás, hanem más okból, amire most nem térek ki.) Azt, hogy az idézett mondatban szerencsés-e a kötőmód, a válassza igealak, csak a nyelvérzékünk döntheti el. Az én nyelvérzékem szerint tökéletes: helyettesítsük csak egy másik kötőmódú igealakkal:,,akadt olyan csöppség, aki a sört (beer) értékelte olyan nagyra, hogy az legyen élete első szóbeli megnyilvánulása.” – ugye hogy jó? Lehet, hogy a levélíró barátai eleve a válassza alaktól idegenkednek, mert sokan kijelentő módban is ezt használják (a választja helyett), és ezt a használatot a társadalom valamiért elítéli.

Nyelvi babonák: már megint, még mindig

Egy sajtóterméknél dolgozó levélíró panaszkodik, hogy ,,föntről” rendszeresen leszólnak nekik ,,az aktuális istenek” (gondolom, magukat istennek képzelő álszakértőkről van szó) egyes kifejezések használata miatt. Olyasmikről van szó, mint a leszáll a buszról (,,szállni csak madarak szoktak”) vagy a felmerül (,,merülni csak lefelé lehet”). Az ilyen vélekedéseket a levélíró is nyelvi babonának minősíti, a nyelvészek is így szokták hívni őket. Pontosabban a nyelvi babonák egyik fajtájáról van szó (már megint), hogy a kifejezéseket az ,,eredeti” értelmükben kellene használni, bármit is jelentsen ez. Butaság: a valóság az, hogy két szempontot kell figyelembe vennünk, amikor egy kifejezést használunk (persze könnyű azt mondani, hogy csak ezt a két dolgot vegyük figyelembe, de nem mindig könnyű ezt megoldani):

1. Minden kifejezést olyan módon, módokon érdemes használni, ahogy más anyanyelvi beszélők is használják, mert így lesz érthető, közérthető, amit mondunk.
2. Az olyan kifejezéseket, amelyek egy bizonyos nyelvhasználati réteghez, stílushoz, beszédhelyzethez, regiszterhez vagy akár a beszélők egy bizonyos típusához kötődnek, csak akkor használjuk, ha nem bánjuk, hogy ebbe a rétegbe, stílusba stb. sorolják be azt, amit mondunk.

Minden más szempont, ami ezen a kettőn kívül van, teljesen szubjektív és ízlésbeli (nekem például jobban tetszik a között, mint a közt, de ennek semmi olyan jelentősége sincs, ami túlmutatna az én ízlésemen).

A levélíró két további olyan példáról számol be, ami az ,,eredeti használat” mítoszához kapcsolódik. Az első, hogy állítólag nem szabadna a lát igét olyan esetben használni, amikor nem a szemünk használatáról beszélünk, például nem szabadna azt mondani, hogy már látom („már értem” értelemben), vagy lássuk („halljuk”, „következzen” stb. értelemben). Szimpla butaság. A lát igének nyilvánvalóan számtalan olyan használata van, aminek nincs köze a szem használatához, ilyen a magyar nyelv (és sok más nyelv is), és kész. (Vak ismerőseim is állandóan használják, magukra vonatkoztatva, a lát igét.) Ha tekintélyérvre van szükség, A magyar nyelv értelmező szótárában (tudják, abban a hétkötetesben) a lát 11 főbb használata közül csak egyetlen egy felel meg a „szemével érzékel” jelentésnek; a többi tíznek nem feltétlenül van köze a szemünkhöz. És akkor még nem számoltam a munkához lát és hasonló kifejezéseket, meg az igekötős használatokat, mint pl. belát.

Aki így gondolja, két tévedésnek lehet áldozata:

1. Azt hiszi, hogy az újabban elterjedő vagy elterjedt használatok alávalóbbak, mint a régebbiek. Ez butaság, hiszen a régebbiek is újak voltak valamikor. A körül is bizonyára térbeli viszonyra utalt valaha, és egyszer bizonyára újításnak számított a hat óra körül típusú használata.
2. A másik lehetőség, hogy szerinte a közel „majdnem” értelmű használata olyan stílushoz, regiszterhez vagy beszélőcsoporthoz kapcsolódik, ami nem illik sajtótermékbe. Ez szerintem szimpla tévedés, tapasztalataim szerint nem így van: ez a használat éppen az emelkedettebb stílusra, a médiára és az ünnepélyes alkalmakra jellemző; műveletlenebbek nem használják, sőt, társalgási helyzetben a műveltebbek körében sem találkozunk vele.