Ma már teljesen természetes, hogy ha építenek egy nagyobb épületet, városrészt, ha indítanak egy új folyóiratot, ha új közösségi portált hoznak létre, vagy bármi újdonsággal rukkolnak elő, akkor az első körös tennivalók között szerepel, hogy annak nevet adjanak. Egyedi, jól hangzó, figyelemfelkeltő, kreatív nevet. A névadás tulajdonképpen egybecsúszott a teremtés aktusával – akkortól létezik valami, amikor nevet adnak neki. Így van ez a földrajzi nevekkel, azon belül az utcanevekkel is. A települések részeit, utcákat, tereket már nagyon régóta nevekkel látják el. Ennek persze az az előfeltétele, hogy kialakuljon egy olyan településszerkezet, amiben a házak tényleg utcákat, tereket alkotnak.

Ekkor még Népköztársaság útjának hívták
(Forrás: Bartos Gyula/MTI)

Kezdetben a városrészek, utcák elnevezése egyáltalán nem olyan intézményesített keretek között zajlott, ahogy ma. A név nem egyéni, hanem közösségi eredetű volt, a település vezetése nem adta, hanem elfogadta a közösség által amúgy is használt és elterjedt nevet. Az elnevezés nem tudatos, hanem inkább ösztönös volt, abban az értelemben, hogy a lakók nem tulajdonnevet akartak adni, hanem csak valahogy megjelölni, megkülönböztetni a település bizonyos, fontosabb részeit. A név mindig kapcsolatban volt a tájjal: az utca méretével (Kis köz), a domborzattal (Hegyalja út), egy jellegzetes épülettel (Városház utca), főbb közlekedési irányokkal (Üllői út), az ott művelt ipari, kereskedelmi tevékenységgel (Tímár utca) vagy az utcában lakók nemzetiségével (Rác utca).

Az intézményesített budapesti névadás kezdetei

A budapesti utcanevek történetében több korszakot különíthetünk el. A legkorábbi szakasz itt is a spontán, a lakosság által történő elnevezés volt. Pesten az első hivatalos névadásra 1797-ben került sor, és az első hivatalos utcanévjegyzék 1817-ben készült el. Ekkoriban a hivatalos nyelv a német volt, így az utcanevek is németül szerepeltek, bár a magyar lakosság körében mindennek megvolt a magyar megfelelője is. Ebben az időben vált divatossá az utcában található vendéglő, fogadó, bolt, műhely jellegzetes cégtáblájáról való utcaelnevezés (Drei Trommel Gasse – Három Dob utca, Schwarze Bären Gasse – Fekete Medve utca). Ekkortól szerepelhetett személy is az utca névadójaként; ez a manapság olyan bevett szokás előtte szinte ismeretlen volt. Az utcanévtáblák Pesten 1817-ig, Budán pedig még később is német nyelvűek voltak; csak az 1840-es években indult mozgalom az utcanevek magyarításáért.

Az utcanévadás jogát 1870-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) vette át, és a három város (Pest, Buda, Óbuda) egyesítése után nagy utcanévváltoztatási reformba kezdett. Az összevonással az utcanévállomány természetesen megemelkedett, és rengeteg azonos nevű utca lett hirtelen egy közigazgatási egység alatt. Az FKT csökkentette az azonos nevű utcák számát, a német neveket magyarították, eltörölték a jelzős és számneves neveket. Alapelveikben ragaszkodtak ahhoz, hogy élő személyről csak kivételesen engedtek utcát elnevezni, és a régi jó hangzású neveket nem engedték megváltoztatni.

Az utcanévadás intézményesülésével a természetes elnevezések helyébe a mesterséges névadási szokások lépnek. Ilyenkor a név nem közösségi, hanem egyéni elnevezés – valamely hivatalnok vagy intézmény adja a nevet, bizonyos egyéni vagy politikai elgondolásoktól vezérelve. Az elnevezés nem ösztönös, hanem tudatos, és általában nincs, vagy csak közvetett kapcsolatban van a tájjal. A mesterséges névadás tipikus esetei: a személyekről elnevezett utcák és terek (Kossuth Lajos utca), elvont szimbolikus fogalmak (Köztársaság tér), nevezetes dátumok, események (Március 15-e tér) és az utcák számozása (500. utca).

Az 1. világháború után

A mesterséges utcanévadás alakulása Budapesten kiválóan leképezi Magyarország történetét. Az 1. világháborút követő időszakban már széles körben megjelentek a politikai indíttatású átnevezések. Az Oktogon 1936-ban Mussolini tér lett, a mai Kodály körönd az addigi Körönd helyett Hitler nevét viselte. Trianon után az elcsatolt területek nevei az utcatáblákon jelentek meg: a két világháború között összesen 343 utcát neveztek el a történelmi Magyarország területén levő, de ma már más országokhoz tartozó vármegyékről, városokról. Ezek nagy része ma is megvan (Királyhágó tér, Ugocsa utca).

Ebben a korban persze szakítottak azzal a hagyománnyal, hogy még élő emberről nem neveznek el közteret, ahogy ez már a fenti mussolinis-hitleres példákból is látszik. Mátyásföldön, ami ma már Budapest 16. kerületének része, ám akkor még csak egy Pest megyei falu volt, négy személyről: Horthy Miklósról, Rákosi Jenőről, gróf Apponyi Albertről és báró Szurmay Sándorról még életükben neveztek el utcákat. A Horthy Miklósról elnevezett út 1920-ban kapta a nevét, abban az évben, amikor kormányzóvá választották. Rákosi Jenőről azért neveztek el utcát, mert Trianon után az irredentizmus fő propagandistája lett, gróf Apponyi Albertről pedig azért, mert a magyar küldöttséget képviselte a párizsi békekonferencián. Báró Szurmay Sándor az első világháborúban hadseregcsoport-parancsnok volt; ő állította meg, majd űzte ki az orosz hadsereget Magyarországról.

Forrás: Rózsahegyi Tibor/MTI

A 2. világháború után

A kommunista hatalomátvétellel hatalmas átkeresztelési hullám indult el. Nemcsak Horthy-t, Hitlert, Mussolinit és társait radírozták le a térképről, hanem minden, az aktuálpolitikai helyzetnek nem megfelelő személy vagy fogalom nevét is. Így lett a Mussolini térből először 1945-ben újra Oktogon, majd 1950-től November 7-e tér, a Stefánia útból 1946-ban Vorosilov út, vagy az óbudai Templom utcából 1953-ban Óbudai utca. Az új nevek nem mindig kötődtek szorosan a munkásmozgalomhoz: elég volt, ha baloldali értékeket képviseltek, de legalábbis nem mondtak azoknak ellent. Például a Piarista utcát 1953-ban átnevezték Pesti Barnabásra, aki egy antifasiszta ellenálló volt. A Mária Valéria utcát 1951-ben Apáczai Csere Jánosra változtatták, akit azért nem nevezhetünk véresszájú kommunistának. Összességében erre a korszakra az volt a jellemző célkitűzés, hogy az ideológia még az utcákon is jelen legyen: Lehelből élmunkás lett (biztos jól fújta a kürtöt), a Vörös Hadsereg pedig 8 budapesti utcán is menetelt egyszerre.

Rendszerváltás = utcanévváltás

A rendszerváltáskor szinte az első dolog volt, aminek nekiállt a főváros vezetősége, hogy a szocialista ideológiától átitatott utcaneveket lecserélje. Még a Főváros Tanácsa kísérelte meg 1989 végén szabályozni az utcaneveket, a közterületi elnevezéseket, beleértve a városrészek, a több kerületet érintő utak elnevezését, illetve az utcanévtáblák és házszámtáblák formáját is. Később a Fővárosi Közgyűlés egy albizottságának kezébe került ez a feladat. 1989 óta a budapesti utcanevek körülbelül hetedrésze változott meg. A változtatás legfőbb okai az ideológiamentesítés és a hagyományőrzés voltak. Egyértelmű eset, amikor a közterület valamely munkásmozgalmi alak nevét (Rajk László utca > Pannónia utca, Tolbuhin körút > Vámház körút) vagy a szocialista ideológiához köthető fogalom, esemény nevét viselte (Felszabadulás tér > Ferenciek tere, Népköztársaság útja > Andrássy út). A példákból is látszik, hogy az új nevek egy jó része visszakereszteléssel keletkezett, vagyis a közterület a szocialista idők előtti régi nevét kapta vissza. Vannak olyan esetek is, amikor az utca régebbi neve valamilyen okból nem volt megfelelő, vagy azelőtt nem is létezett az utca, ezért teljesen új nevet adtak neki (Hercegprímás utca, Nyugati tér).

Névbokrok, bokros nevek

Vadonatúj nevek természetesen nem csak a szocialista nevek leváltása miatt jöhetnek létre. A főváros fejlődésével, bővülésével újabb és újabb területeket parcelláztak fel, építettek be. Ilyen esetekben, mivel nem csak egy utcának kell új nevet adni, jellemző az úgynevezett utcanévbokrok használata: ezek valamely hasonló fogalomkörből választott neveket tartalmaznak. Például 1999-ben a 11. kerület egy újonnan beépült külső részén a közeli erdőkben termő gombákról nevezték el az utcákat (Fülőke utca, Laska utca, Pöfeteg utca, Susulyka utca, Tinórú utca). De jellemző a férfi-, női és virágnevek bokrosított használata is: a Józsefen megyünk, a Jánoson jövünk, balra a Béla, jobbra az Ida, kicsit odébb a Hársfa, Diófa, Akácfa – szokásos kertvárosi feeling, ugye?

Felhasznált irodalom:

Kálmán Béla: A nevek világa. Gondolat Kiadó, Budapest, 1973.

Berza László (főszerk.): Budapest Lexikon I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.

T. Somogyi Magda: Budapesti utcanévváltozások 1989 után. (Egyetemi előadás.)

Tóth Orsolya: Mátyásföld utcanevei 1889-2004. Névtani értesítő 28. 2006: 105–12.