Biztosan már a kedves olvasó is elgondolkozott azon, hogy miért találkozhatunk a világban aggasztóan sok konfliktussal egyes emberek és embercsoportok között. Nem kell messzire menni, elég csupán szétnézni az országban, és rögtön azt látjuk, hogy némely emberek etnikai, vallási, vagy politikai alapon gyűlölnek másokat. Az adott csoport tagjaként hangzatos jelszavakat skandálnak, előítéleteket gyártanak a másik tagjaival szemben, melyek gyakran tovább is öröklődnek. De vajon miért van ez így?

Két vagy több csoport tagjainak egymással való érintkezése, kapcsolata, azaz a csoportközi kapcsolatok nagyon gyakran konfliktushelyzethez vezetnek. Nem ritka, hogy ezen konfliktus kialakulása úgy történik, hogy egy külső csoportot (és annak tagjait) a belső csoport úgy ruház fel negatív tulajdonságokkal, hogy annak bárminemű valóságalapja lenne. Elég csak két gyermekcsoport között versengő helyzetet teremteni, és máris kialakul a csoportközi konfliktus. Hogy miért és hogyan történik mindez, arra Muzafer Sherif 50-es években végzett kísérletéből kapunk választ. Ahogy arra is, hogy miként szüntethető meg vagy mérsékelhető a csoportok közötti konfliktus.

Sherif Rablóbarlang-kísérletének már a neve is igazán érdekes. A kísérlet elnevezése az oklahomai Robbers Cave State Park (azaz Rablóbarlang Állami Park) nevéből származik. Ez egy nagy kiterjedésű, gazdag növényvilággal rendelkező, kellemes környezetet biztosító terület, így ideális helyszínt jelentett a kísérletre.

A Robbers Cave
(Forrás: Wikimedia Commons / Thomas & Dianne Jones / CC BY 2.0)

A kísérlethez először olyan 11-12 év körüli egészséges, normális fiúkat válogattak össze, akik társas szempontból könnyen és jól beilleszkedtek az iskolai, valamint a lakóhelyi környezetükbe. Ezen kívül kritérium volt még, hogy jó iskolai eredményeik legyenek, illetve hogy homogén szociokulturális háttérrel rendelkezzenek. Ez többek között azt jelentette, hogy jól beilleszkedett, protestáns családokból származó, teljes családban felnövő gyerekek vettek részt a kísérletben. Minderre azért volt szükség, hogy kizárhassák az eredményeket torzító tényezőket, mint például a társadalmi háttér különbözőségi vagy a rossz társas beilleszkedési szokások.

Az alanyok kiválasztása után kezdődött a kísérlet első szakasza, a csoportok kialakítása és működése. Két, egymásról nem tudó csapatot alakítottak ki a kutatók. Képzeljük el ezt úgy, mint egy nyári tábort vagy egy osztálykirándulást. Az ember az erdőben kialakítja a táborát, kapcsolatot létesít a többiekkel, fürdőhelyet alakít ki a csapattal, közösen étkezik velük. Ugyanezt tették a kísérletben résztvevő fiúk is, vagyis olyasmivel foglalatoskodtak, ami minden csoporttagtól aktív részvételt kívánt meg. Ez tette lehetővé, hogy a csoport fogalmának megfelelő csoportok jöjjenek létre: pár nap alatt kialakult a csoportszerkezet, megjelentek a normák és a társas rangsorok, mindenki fölvette a szerepét stb.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Miután megtörtént csoportalakulás és elindult a csoportműködés, elkezdődhetett a kísérlet második szakasza. A két csoportot kapcsolatba hozták egymással, méghozzá úgy, hogy súrlódás és konfliktus jöjjön létre közöttük. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni: kincskeresés, sátorépítés, zsákban futás, illetve különféle labdajátékok alkották a versengő, de kellemes élményt nyújtó alapszituációt. Akárcsak bármely átlagos kiránduláson, ahol mondjuk egy másik osztály tagjai is részt vesznek. A lényegi különbség az, hogy míg egy kiránduláson általában mindenkit díjaznak valamilyen formában, itt a kutatók olyan helyzetet hoztak létre, amelyben az egyik csoport csak a másik rovására érhette el a saját célját. Tehát különféle versengő szituációkban kellett a gyerekeknek teljesíteniük.

A kísérleti úton létrehozott versengő tevékenységek során létrejövő csoportközi kapcsolat mindkét csoport tagjainál ellenséges magatartást és kölcsönös sztereotípiákat vont maga után. Az ellenségeskedés abban nyilvánult meg, hogy a fiúk sértegették és szidták egymást, összeverekedtek, elégették az ellenfél zászlaját, valamint feldúlták a másik területét. A sztereotípiák pedig abban, hogy a sajátjához képest mindkét csoport nagyon kedvezőtlen képet alakított ki a másikról, illetve a saját teljesítményt erőteljesen túlértékelte. Ezzel párhuzamosan a a saját csoporton belüli együttműködési hajlandóság és szolidaritás fokozódott, valamint a státusok elrendeződésében is komoly változások következtek be (pl. vezetőváltásra kerül sor, az új vezető az lett, aki a másik csoporttal való konfliktusnál tevékenyebb volt). Végezetül a csoportok közötti (társadalmi) távolságot kifejező attitűdök annyira felerősödtek, hogy a csoportok képtelenek voltak bárminemű közös tevékenység végzésére.

Az egyik csoport két tagja
(Forrás: gina-perry.com)

A kérdés az, hogy amennyiben a két csoport terveinek, céljainak az összeférhetetlensége ellenségeskedéshez vezet, akkor ezek összeillesztése békülést eredményez-e. A kísérlet utolsó szakaszában Sherif és munkatársai erre keresték a választ, azaz a csoportközi konfliktus feloldására tettek kísérlet. Többféle módszer kipróbáltak ennek elérése érdekében. Az eredmény azt mutatta, hogy a kellemes társas, csoportközi érintkezések – például közös filmnézés és étkezés – önmagukban még nem hoznak változást (sőt, ezeket az alkalmakat is arra használták a gyerekek, hogy gúnyolódjanak egymáson). A konfliktus feloldásához szükség van még valamire.

Ez nem más, mint egy fölérendelt cél, azaz egy olyan cél, amely csakis közös erőfeszítéssel valósítható meg, csak az egyik csoport forrásai, energiái révén elérhetetlenek. Tehát a kutatóknak kölcsönös függőségi állapotot kellett teremteniük a két csoport között. Ezt különböző módokon érték el, például a táborban lévő vízhiány okának a felderíttetésével vagy egy mindenki által áhított film vetítésével, amit csak a két csoport együttes forrásaival lehetett kivitelezni.

Át lehet hidalni? (Fourche Maline Creek a Robbers Cave Nemzeti Parkban)
(Forrás: Wikimedia Commons / Jack Gray / CC BY 2.0)

Ezen fölérendelt célok sorozatának a bevezetése valóban hatékonyan járult hozzá a súrlódások enyhítéséhez. A csoport tagjai nemcsak, hogy ténylegesen együttműködtek a célok elérésében, hanem a külső csoport irányába hangoztatott negatív sztereotípiák is enyhültek. Ezenkívül megjelent a külső csoportból való barátválasztás, valamint mérséklődött a konfliktusok ideje alatt tapasztalható hangos, erőteljes öndicsőítés.

Összességében tehát a kísérlet eredményeit és tanulságait a következőképpen foglalhatjuk össze. Az olyan csoportok, melyeknek versengő módon, egymással összeférhetetlen célokat kell megvalósítaniuk, kölcsönös negatívan ítélik meg egymást. Negatív attitűdöket tanúsítanak a másik csoport és annak tagjai felé, így csakis ellenségeskedő kapcsolatokat fognak kialakítani a külső csoport tagjaival szemben. Ez nyilvánvalóan problémát jelenthet mondjuk egy iskolában vagy cégnél. Ahhoz, hogy a csoportközi konfliktuson enyhítsünk, nem elegendő csupán a csoportközi érintkezések és a közös, nem versengő szituációk számát növelni: fölérendelt célok, egymástól való kölcsönös függés is szükséges a csoportközi konfliktusok hatékony kezeléséhez. És ha az ember csoportokkal foglalkozik – például tanárként – nem árt mindezzel tisztában lennie, hiszen óhatatlanul is hasonló helyzetekben találhatja magát nap mint nap.

Forrás

Muzafer Sherif (1958): A fölérendelt célok szerepe a csoportközi konfliktus enyhítésében (Ford.: Csepeli György) in Pataki Ferenc (1976): Pedagógiai szociálpszichológia, Gondolat, Budapest, 325 –339,