Kertész Ákos szerencsétlen mondata („A magyar genetikusan alattvaló”) hozzászólás-lavinát indított el a magyar sajtóban. Bevallom, én bele se néztem a számtalan mentegető és vádoló cikkbe és hozzászólásba, mert nem akarom magam feleslegesen felbosszantani. Szerintem nincs józan ember, aki ne érezte volna szerencsétlennek Kertész Ákos megfogalmazását, ugyanakkor nincs józan ember, aki ne értette volna, hogy az író arra gondolt, amit Mártonfi Attila is megfogalmazott a Nyestben közölt írásában: a genetikusan szót nyilván úgy értelmezte – metaforikusan –, hogy 'történetileg meghatározott, generációról generációra öröklött módon', az öröklésnek a 'kulturális átörökítés, tradíció' értelmében. Csakhogy valószínűleg Orbán Viktor is ilyen metaforikusan értette, amikor a baloldal genetikus hajlamairól beszélt, és nagyon sokan voltunk, akiket taszított ez a kétértelmű, kétfenekű megfogalmazás. Engem ugyanígy taszít Kertész Ákos kétértelmű megfogalmazása, sőt, még inkább, mert tanulhatott volna abból, ami Orbán Viktor megnyilvánulását követte.

Lmeer grafikája

Azért nem olvastam a reakciókat, mert időfecsérelésnek gondoltam. Előre tudtam, ha körülbelül azt írják le, mint amit itt kifejtettem, akkor azért leszek bosszús, mert érdektelenek, ha meg az ellenkezőjét, akkor meg azért leszek bosszús, mert nem értik, hogy mi történt. De a Nyestben megjelent reakcióra mégis lecsaptam, mert nyelvészeti orgánumról van szó, ráadásul olyanról, ami közel áll a szívemhez. És Mártonfi Attila persze jól látja, hogyan kellett volna értelmezni Kertész Ákos szavait egy ideális világban, ahol a genetika fogalma nem szennyezett azzal a sok veszélyes hulladékkal, azzal a sok ocsmánysággal, amivel nálunk, meg azzal, ami bizonyos médiumokból minden nap ránk zúdul.

Teljesen egyetértek Mártonfinak azzal a megállapításával, hogy a kifejezések használatának jellemzéséhez elengedhetetlen a kifejezések használatának vizsgálata. Az már más kérdés, és nem is egészen tartozik ide, hogy a Carnap-féle „használati szabály” megfelelő fogalmi keret-e ehhez, és pláne más kérdés, hogy mennyire azonosíthatjuk ezt Wittgenstein kissé kriptikus, rejtjelezett gondolataival. Nekem ugyanis kétségeim vannak afelől, hogy a használat vizsgálatából „szabályokat” vonhatunk-e el, ahogy Mártonfi írja, de ismétlem, nem ezzel van itt elsősorban gondom.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A gond az, hogy Mártonfi, miután gondosan célba veszi a tudományos igazságot, a céltáblával ellenkező irányba emeli a puskáját. Ez után a megállapítás után ugyanis nyomtatott szótárakhoz fordul, feltételezve ezek szerzőiről, hogy valóban a tényleges használatok vizsgálatával jutottak el „definícióikhoz”. Valójában akkor, amikor ezek a szótárak keletkeztek, még nem létezett nagy magyar szövegkorpusz (olyan informatizált eszköz, amelyekben a tényleges használatok valamennyire dokumentálva vannak), és nem létezett internetes kereső sem (amellyel szintén át lehet valamennyire tekinteni, hogy milyen valóságos használatokat figyelhetünk meg, legalábbis az interneten megtalálható szövegekben). Ráadásul ezek a szótárak csak elszórva jellemzik valóságosan a kifejezések használatának körülményeit, ehelyett parafrázisokat (például szinonim kifejezéseket) sorolnak fel, amelyek a dolog természeténél fogva pusztán más szócikkekre való utalásként foghatók fel, és azoknál a többi szócikkeknél is csak hasonló információt találunk. Kivételesen előfordul, hogy a kifejezéssel gyakran előforduló más kifejezéseket, vagyis egy kicsit tágabb kontextust is említenek ezek a szótárak (a genetikus szó idézett „meghatározásaiban” is látunk ilyet: „∼ módszer” vagy „<módszer>”). Ez azonban igen szegényes, jelzésszerű utalás csak a tényleges használatra.

Még egy hatalmas elvi probléma van Mártonfi eljárásával: nem a vita tárgyát képező genetikusan szóval foglalkozik. Talán azért, mert úgy sejtem, a hagyományos nyelvtan szerint ez a szóalak a genetikus melléknév paradigmájába tartozik, annak „ragos” alakja, nem pedig önálló szótári tétel (vagyis az -an/-en szerintük nem „képző” ebben az esetben). Egy lyukas húszfillérnyit se érdekel, hogy így van-e, vagy nincs: a hagyományosok szofizmái végképp nem képezik itt (vagy egyáltalán bárhol) érdekes vita tárgyát. De az már mégsincs rendben, hogy ha már valaki wittgensteini-carnapi húrokat penget, akkor eltekintsen attól, hogy egy kifejezés használatának jellemzéséhez mégiscsak annak a kifejezésnek a használatát kell megvizsgálni, nem pedig egy másikét, amelyet valamiféle átkozott iskolai tankönyvek a kifejezés „tövének” vagy mijének tekintenek.

Márpedig a genetikusan szó használata, ha mondjuk egy internetes kereső segítségével utánanézünk, nem olyan, mint amilyeneket Mártonfi mindenféle szótárakból idéz. Mint már fent is sugalltam, én már abban sem hiszek komolyan, hogy az idézett szótárírók valamilyen reprezentatív vizsgálatot végeztek a genetikus szó (egy másik szó!) használatára vonatkozóan, de lehet, hogy egy-egy esetben előfordult ennek a szónak olyan használata is, amelyben a történeti stb. szavakat is lehetett volna helyette használni (legalábbis a szótárszerzők szerint). Mindenesetre én ilyet a keresőmmel nem találtam (legalábbis a genetikusan esetében). A leggyakoribb találatoknál a genetikusan kódolt, genetikusan programozott, genetikusan öröklődő összetételekben szerepelt a szó, de előfordult olyan is, hogy genetikusan szabályozható és genetikusan hízik, és mindezekben az esetekben, amennyire a szövegkörnyezetből meg lehetett ítélni, valóságos gén-alapú öröklődésre gondolt a szöveg szerzője.

Egy író persze megengedheti magának, hogy nem a leggyakoribb használathoz igazodik, sőt, az írók gyakran élnek ezzel az eszközzel. De az írói munkának az is velejárója, hogy az ilyen eszközökkel tudatosan élnek, valamilyen céllal – Kertész Ákos vagy abban tévedett, hogy nem íróként, nem tudatosan alkalmazta a genetikusan szót, vagy ő is a célt hibázta el.