Bizonyára szinte minden olvasónk ismeri az érzést. Este hazaérünk, és már nincs erőnk semmi értelmeset csinálni. Elhatározzuk, hogy megnézzük a tévében az egyik esti filmet. A választék nem mindig meggyőző, de jobb híján kiválasztunk egy filmet: a tartalomismertető alapján nem igazán bízunk abban, hogy jó lesz, de reméljük, hogy ezúttal mégiscsak szerencsénk lesz.

És ekkor elkezdődik. Már az első képsorok alatt elszállhatnának hiú reményeink. A színészek gyengék, az operatőri munka érdektelen, a konfliktus mondvacsinált, a helyzet sablonos. De ha már elkezdtük, nem hagyjuk abba, adunk esélyt annak, hogy a helyzet javulni fog. A második feléhez közeledve már inkább azon csodálkozunk, hogy a film alkotói minek vágtak bele ebbe az unalmas, semmitmondó, csapnivaló műbe. A helyzet annyira kínos, hogy kezdünk biztosak lenni benne: a végére mégis kitaláltak valami csavart, szokatlan ötletet, csattanót – különben tényleg minek az egész. És addig adunk újabb és újabb esélyt a filmnek, míg a végére nem érünk, és el nem csodálkozunk: hát mire volt jó ez az egész? Mentünk volna inkább korábban aludni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nem csoda, hogy több dalszövegírónak is feltűnt már a párhuzam a filmek és az élet között. Ez a párhuzam azonban többféle is lehet: erre kívánunk rámutatni három, a nyolcvanas években keletkezett magyar dalon keresztül.

Első Emelet: A film forog tovább

Leghelyesebb, ha egy színvonalas szöveggel kezdjük: mint tudjuk,  szövegírója olyan családban nőtt fel, ahol a műveltség alapérték – várható tehát, hogy ezt a szöveg is tükrözni fogja. A film forog tovább az Első Emelet második, 1985-ben megjelent lemezének nyitódala.

Van úgy, hogy az egész színes, mint egy kalandregény,
Csapdák, álarcok, vad, kemény csaták.
Van úgy, hogy az egész szabad, jóízű nevetés,
Szélesvásznú vidám bolondozás.

Van úgy, hogy a szerep, amit régóta cipelek
Megrémít: ez nem is én vagyok talán.
De akárhová megyek, utánam nyúl a szerelem,
S minden gondot a múlt ölébe ránt.

Miénk a főszerep, de még jöhetsz, komédiázz velünk!
Te döntöd el, vajon velünk leszel, vagy egyenesen ellenünk.
Vigyázz, a díszletek valódiak, mozi az egész világ!
Forog a film, forog tovább-tovább, soha-soha meg nem áll.

Látod már, ez a film az életünk,
Hadd legyen tehát a miénk!
Eljátsszuk azt, hogy mi is rendezünk,
A filmben éppen ez, ami szép.

Amíg fut a szalag, s forgatókönyv szerint halad,
Az álomgyár, Hollywood hiába vár.
Tudom, sose marad unalmas ez a forgatag,
Mert minden nap hoz egy új folytatást.

Látod már...

Az első versszak értelmezése nem okoz különösebb nehézséget: valaminek a kétarcúságára utal. A kettősség jól azonosítható két műfajjal: az egyik meg is van nevezve („kalandregény” – bár nyilván kiterjeszthető ez minden műfajra, amelynek lényege a küzdelem); a másik a habkönnyű, tét nélküli komédiával azonosítható. Az ugyan még nem derül ki, hogy akkor miről is van szó (könyvről? filmről? életről?), de ez nem olyan nagy probléma, hiszen felfogható feszültségkeltő elemnek is.

Míg az első versszakot az általános megállapítások jellemezik, második versszak hirtelen személyes vallomásba csap át: a lírai én személyes egzisztenciális válságáról számol be. Szociológiai közhely, hogy az ember a társadalomban szerepeket visel, igyekszik az elvárásoknak megfelelően viselkedni – ebből adódóan időnként elfogja a kétség, hogy milyen is az ő tulajdonképpeni személyisége: létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor viselkedése mennyire van összhangban valódi önmagával. A szöveg szerint ebből az egzisztenciális válságból az újra és újra megérkező szerelem szokta kirángatni a lírai ént – az azonban homályban marad, hogy miként. (A szerelmi kapcsolatban vajon nem játszik szerepet, ott könnyebben önmaga tud lenni? Miért?) A „minden gondot a múlt ölébe ránt” megfejtése nem nehéz: ’minden gondot elfelejtet, a múlt részévé tesz’; annál nehezebb a kép felépítésének megfejtése: a rántról még esetleg megmagyarázhatjuk, hogy azt hangsúlyozza, hogy mindez gyorsan történik – de vajon miért antropomorf a múlt (márpedig az, ha van öle), és ha már az, miért éppen az ölébe rántja a gondokat a szerelem?

A harmadik (refrénnek tekinthető, hiszen visszatérő) versszak újabb szereplőket vezet be: a többes szám első személyűt, illetve az egyes szám második személyűt. Utóbbi könnyen azonosítható a hallgatóval (befogadóval), az előbbit azonban csak jobb híján tudjuk az előadókkal azonosítani (és nem világos, milyen viszonyban áll az egyes szám első személyben és az többes szám második személyben megszólaló hang, különös tekintettel az előbbi egzisztenciális problémáira és szerelmi viszonyaira). A két szembeállított szerep viszonya hierarchikus: az egyes szám második személyű alárendeltsége a többes szám első személyűnek hangsúlyozott, ugyanakkor az utóbbi kegyet gyakorol, felajánlja a befogadás lehetőségét, még ha némi fenyegetés kíséretében is arra az esetre, ha a megszólított küzdeni próbálna (nem fogadná el alárendelt szerepét?) A „színház az egész világ” toposza Shakespeare Ahogy tetszik című darabjáig vezethető vissza: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében...” (Szabó Lőrinc fordítása).A „mozi az egész világ” toposza végre beteljesíti várakozásunkat, egyértelművé teszi, hogy a szövegíró művelt családból származik, hiszen egyértelműen a „színház az egész világ” toposzára utal, azt pedig nem lehet összeszedni akármilyen libalegelőn. Ezen a ponton a szövegíró nem csupán műveltségéből, hanem humorából is megcsillant valamit: igazságtalanok lennénk, ha nem értékelnénk, hogy miközben a való életet egy filmként ábrázolja, arra figyelmeztet minket, hogy a díszletek valódiak... Ezzel a lendülettel a versszak végére még egy további közhelyre is futja: az élet sosem áll meg.

Első Emelet 2.

A negyedik versszak szintén refrén, és végre egyértelműen kimondja, ami eddig csak sejtetve volt: az élet és a film folyik össze, pontosabban a valódi életre tekint úgy a szöveg, mintha film volna. Ezen a ponton megjelenik valamilyen eszmei tartalom („mondanivaló”) is: alakítsuk mi magunk az életünket, váljunk saját filmünk rendezőjévé – vagy legalábbis csináljunk úgy, mintha mi rendeznénk. Az azonban továbbra sem derül ki, hogy ez miként függ össze az egzisztenciális problémákkal, a szerelemmel, a hierarchiát elfogadó beilleszkedéssel vagy éppen a harccal. 

Az ötödik versszak még az eddigieknél is zavarosabb: talán arra kíván utalni, hogy amíg az élet olyan színes, mint egy film, addig a valódi filmekre a lírai énnek nincs szüksége. A film és az élet bizonytalan párhuzamán túl azonban ezt a strófát sem köti semmi a többihez.

Láthatjuk tehát hogy A film forog tovább szövege inkább csak ötlet- és közhelyhalmaz, mely részleteiben érthető, egészében azonban semmivé nem áll össze. Akár provokációként is hathatott más szövegírók számára: hogy lehet a témát értelmesen feldolgozni.

KFT: Siker, pénz, csillogás

A KFT Siker, pénz, csillogás című dala az együttes negyedik, Siker, pénz, nők, csillogás című albumán jelent meg, 1986-ban, tehát alig egy évvel az Első Emelet filmes dala után. (Az, hogy a nők miért maradtak ki a dalcímből, illetve a refrénből, vagy hogy miként kerültek be az album címébe, ha a majdnem-címadó dal címében nem szerepelnek, talán örökre rejtély marad.)

Az ember néha filmszínházba vágyik,
ha az egész élet az idegzetére mászik.
Rám fér már a mozi nagyon,
hogy ki ne ugorjak az ablakon.

Gondolatban most én vagyok a főhős,
aki nagy és szép és általában győzős.
A szerelmi jelenetek pedig
felcsigázzák a kedvemet.
Ó-ó-ó-ó-ó!

Siker, pénz, csillogás a mozivásznon.
Pucér nők s annyi más érdekes.
Siker, pénz, csillogás, ez az álmom.
Moziba járni érdemes.

Lövök, rúgok és a pénzemet szórom,
a többi színészt gyakran megpofozom.
Nyelem a whiskyket,
aprítom a miszliket.
Ó-ó-ó-ó-ó!

Siker, pénz, csillogás a mozivásznon.
Pucér nők s annyi más érdekes.
Siker, pénz, csillogás, ez az álmom.
Moziba járni érdemes.

Ülünk a széken és bámuljuk a filmet,
előttünk pereg egy elvarázsolt élet.
És amikor véget ér,
jót szórakoztunk a pénzünkért.
Ó-ó-ó-ó-ó!

Siker, pénz, csillogás a mozivásznon.
Pucér nők s annyi más érdekes.
Siker, pénz, csillogás, ez az álmom.
Moziba járni érdemes.

Abban persze nem lehetünk biztosak, hogy a Siker, pénz, csillogás keletkezésében valóban közrejátszott A film forog tovább – ha később is jelent meg, elképzelhető, hogy korábban íródott. A szöveg ebben az esetben csöppet sem homályos: a lírai én jól érthetően számol be arról, hogy az élet zord valóságától menekül a filmekhez, ahol azonosul a szereplőkkel, és ezzel vigasztalódik.

A főhős meggyőződéssel állítja, hogy a moziban látott világ kárpótolja a mindennapi élet nyűgjeiért: leszögezi, hogy „moziba járni érdemes”, „jól szórakoztunk a pénzünkért”. A szöveg alkotója azonban nem azonosul a lírai énnel, és ezt folyamatos iróniával jelzi. Az irónia több síkon is megjelenik: egyfelől a hős életszemlélete meglehetősen gyerekes: hősnek képzeli magát, akinek a pénzszórás és a többi hős pofozása jelenti a sikert – ami pedig a szexualitást illeti, már a pucér nők látványát is nagy dolognak tartja. Az irónia másik megjelenési formája a nyelv: a szerencsétlen, szinte ovis szóképzés („győzős”) vagy az állandósult szókapcsolatok kitekerése („aprítom a miszliket”).

Siker, pénz, nők, csillogás

Ha arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy mit is mond a Siker, pénz, csillogás, akkor azt kellene válaszolnunk, hogy éppen attól óv minket, hogy az életünket filmként képzeljük el, filmszerűvé akarjuk tenni, vagy éppen felcseréljük a filmre. Míg A film forog tovább a film és az élet párhuzamainak bűvöletébe esik, addig a Siker, pénz, csillogás gúnyolódik ezeken – méghozzá pusztán azáltal, hogy görbe tükröt tart e szemlélet elé, anélkül, hogy nyílt kritikát fogalmazna meg vele szemben.

V’MotoRock: Moziklip

Alig két évvel az Első Emelet és egy évvel a KFT mozis dala után, 1987-ben betetőzött a magyar pop és a film románca: megszületett a Moziklip című film. Ennek címadó dala az azonos című soundtrack-album nyitódala, de ugyanebben az évben a dal megjelent az együttes A fény felé című albumán is.

Negyven a jegy, s talán hatvan az élet
De illúziók nélkül semmit sem ér.
Megvettem a jegyet, s vele kaptalak téged,
Nem engedlek el, míg véget nem ér.

Ülj közel, ülj közel hozzám!
Ülj közel, ülj közel hozzám!

Lassan lett sötét, s úgy látszik megmaradt végig,
És egyre többen nyúlkálunk a perecekért,
A szomszéd átfolyik a karosszéken,
És előttünk a törpe is az égig ér.

Ülj közel, ülj közel hozzám!
Ülj közel, ülj közel hozzám!

Mert közben pereg már a film,
Amit egyszer látsz csupán,
Most nézd! A jegyünk túl gyorsan lejár.
Ne várj! Hamar a film végéhez érsz,
Lefut a szalag, és kész.

A Moziklip című szám minden bizonnyal eleve az azonos című film főcímdalának készült, az alkotók bizonyára feladatként kapták, hogy olyan dalt írjanak, mely bevezetőként szolgál a többi zenés kisfilmhez. A dal a mozizás élményéről szól, a filmre beülő néző olyan dallal találkozik, mely pont róla szól.

Az élet és a mozi párhuzama rögtön az első sorban megjelenik, ám azonnal ironikussá válik azáltal, hogy a két megnevezett szám két össze nem hasonlítható dologra vonatkozik (a jegy ára forintban, az élet hossza évben). A filmek világát illúziónak és torznak („a törpe is az égig ér”) mutatja be. A film és az élet tulajdonképpen csak az utolsó versszakban valósul meg: ezt az azonosságot a szöveg áttételesen fejezi ki, amikor kimondja, hogy olyan filmről van szó, amit csupán egyszer látunk. Kétszer is kimondja, hogy az élet rövid („jegyünk túl gyorsan lejár”, illetve „Hamar a film végéhez érsz”), sőt, tagadja, hogy az életnek az életen túl is folytatása lenne („Lefut a szalag, és kész”). Ezzel összefüggésben értelmezhető a „Ne várj!” felszólítás – azaz az életet élni kell, nem passzívan sodródni vele. Konkrétabban azonban nem mondja ki, hogy tulajdonképpen mit ne halogassunk – leginkább a többször, refrénszerűen visszatérő „Ülj közel, ülj közel hozzám!” felszólítással kapcsolhatjuk össze.

A Moziklip albumborítója

A Moziklip annyiban tér el az előző két szövegtől, hogy míg azokban az egységként kezelt élet és film olvad össze, addig a Moziklipben az élet két részre oszlik: a párkapcsolatra és az összes többire. A párkapcsolat ugyanis nem helyeződik át a vászonra, mint általában az élet, hanem a lírai én párja mellette ül a nézőtéren. A szöveg világában tehát minden lehet illúzió, csak a párkapcsolat (illetve az „A szomszéd átfolyik a karosszéken” sor alapján általában az emberi kapcsolatok) a valóság; illetve az emberi kapcsolatok azok, amelyeken az ember változtatni tud, minden másnak csak passzív szemlélője lehet. Ráadásul a párkapcsolat eleve elrendelt („Megvettem a jegyet, s vele kaptalak téged”) és egy életre szól („Nem engedlek el, míg véget nem ér”). Ebben az értelemben tehát a dal nem is elsősorban élet és film, valóság és illúzió, befolyásolható és csak szemlélhető dolgok kapcsolatáról szól, hanem a párkapcsolat szerepéről szóló vallomás.

Ha a Moziklip című szám felkeltette az érdeklődésünket, érdemes megnéznünk a teljes filmet.

A filmből több részletet már korábban is felhasználtunk cikkeink illusztrálására. Vajon olvasóink emlékeznek még, hogy hol és mikor?