Az utóbbi napokban a hóhelyzettel kapcsolatos káosztól volt hangos a sajtó: a hivatalos orgánumok és a különféle blogok és közösségi portálok egyaránt. A hó és a helyzet olvadását követően már inkább az elemzések kerültek előtérbe.

Én megúsztam, hogy a „hófoglyok” közt legyek, ám nem bírtam nyugton ülni otthon, és mindazzal foglalkozni, amit beterveztem a 3 napos, „gyerekmentes” hétvégémre. Nemrég még én is az egyik olyan faluban éltem, amit hasonló helyzetekben órákra vagy napokra befalaz a hó, a szél hatékony közreműködésével. Ifjú koromban pedig hosszabb időt töltöttem Finnországban, ahol a téli időjárás elég kemény tud lenni, a lakosságnak viszont jelentős százaléka él vidéken, tanyarendszer-jellegű hálózatokban. Ott egyfelől az általános nézet szerint, akinek vidéken nincs 3 traktora, az nem is igazi farmer. Másfelől amikor leesik a hó, akkor felhívják egymást az azonos bekötőút mentén lakó gazdák, és láncba szerveződve, traktorokkal viszik be a gyerekeiket az iskolába, és egyúttal tapossák is le a havat annyira, hogy akár autóval is lehessen közlekedni később. Ezen tapasztalataimból ered, hogy kicsit másként látok bizonyos élethelyzeteket, mint egy átlag közép-európai városlakó (vagy mint egy wellness-szocialista).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Amikor péntek délelőtt azzal szembesültem, hogy tényleg ezrek töltötték az éjszakát az utakon rekedve, sokan ráadásul gyerekekkel, teljesen eluralkodott rajtam a „segíteni akarok – bárhogyan!” érzése. Amikor felfedeztem, hogy az egyik Facebook-csoport elindított egy Google-térképes segélykérő és segítségnyújtó alkalmazást – bár nem vagyok tag a közösségi oldalon –, elővettem taxis diszpécseri emlékeimet, meg a falusi közösségekkel kapcsolatos tapasztalataimat, és a helyzetüket viszonylag pontosan megadó családoknak (elsősorban gyerekeseknek) igyekeztem a közelből segítséget hívni. Adott kilométerszelvényhez közel fekvő településen, a neten kutattam valós személyek telefonszámai után, akiket arra kértem ismeretlenül, hogy próbáljanak valahogy segíteni, de legalább olyan falubelihez irányítani, aki megfelelő járművel és tetterővel rendelkezik a feladathoz.

Autók várakoznak a 83-as főúton Győr határában 2013. március 15-én
(Forrás: MTI / Krizsán Csaba)

Nagyon különböző reakciókkal találkoztam. Felhívtam Nagyszentjános polgármesterasszonyát a neten megtalált mobilszámán, röviden bemutatkoztam, és elnézést kértem, hogy ismeretlenül rátörök, de olyan információt találtam, miszerint az ő lehajtójuktól 1-2 km-re elakadt egy család (egy egy- és egy négyéves gyerekkel), és már legalább 18 órája ott vannak elásva a hóban, minden élelmiszerük elfogyott, el tudnának-e jutni hozzájuk, legalább teával és némi élelemmel. Még végig sem mondhattam, szinte a szavamba vágva kérdezte a rendszámot, telefonszámot, hogy mennek és előkerítik őket, és beviszik a faluba. Másvalaki, aki a telefonkönyv tanulsága szerint egy másik, az M1-hez közel fekvő településen élt, még azt is letagadta, hogy a közelében autópálya lenne, majd amikor előbb kételkedtem, hogy a tartózkodási helye és a lakcíme talán nem vág egybe, illetve felvilágosítottam, hogy épp a telefonszámához bejelentett település mellett vezet az egyik lehajtó, zavartan csak annyit mondott, még nem régóta él ott. Megint más úgy reagált, hogy ő nem tud semmit tenni, de küld sms-ben egy másik számot, akinek van traktora, és épp kint dolgozik a terepen. Többekkel több körben beszéltem, sms-eztem. Sajnos a legtöbb bajba jutottal nem sikerült kapcsolatba kerülnöm, feltehetőleg addigra már lemerült a telefonjuk, ennek ellenére írtam üzeneteket, hogy honnan indultak értük, és remélem, hamar odaér a segítség. Később kaptam visszajelzéseket is, hogy köszönik, kijutottak. Tettem mindezt Budapestről, egy fűtött szobából.

Hol a boldogság mostanában?
(Forrás: Wikimedia Commons / IdwalaGH / CC BY-SA 3.0)

Ezen a diszpécsekedős akciómon páran megütköztek, de minimum elcsodálkoztak utóbb, én azonban arra építettem, hogy egy kisebb településen belül biztosan akad valaki, aki tud segíteni (megfelelő technikai felszereléssel és fizikai kondícióval rendelkezik), de legalább olyan embert találok, aki ismer olyat, aki tud segíteni… Nagyobb településen ez a kommunikációs stratégia nyilván nem működne: próbálna meg valaki Budapesten vagy akár csak Tatabányán vakon a telefonkönyvre bökve felhívni valakit... Rajtam kívül még nagyon sokan cselekedtek hasonló módon, ki-ki a saját jól bevált kommunikációs csatornáit beizzítva: volt, aki a telefont; volt, aki a közösségi oldalakon való posztolást, kommentelést választotta. Eközben az állami szervek részéről mindösszesen egyetlen, sokat vitatott sms indult el, az is bizony sokaknál félnapos késéssel érkezett meg, még többek számára teljesen feleslegesen. Időközben a térkép mellé született egy Google-dokumentum is, és nyilván sokan sokféle weblapot, közösségi oldalt követtek párhuzamosan. A csatornákban ezáltal nyilván nagy volt a zaj, de ahogy az egyik elemzés mutatja, nem volt sikertelen. Többen már menet közben felvetették, utóbb még többen „meditáltak” azon, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni hasonló helyzetekben a civilek közötti információáramlást. Én személy szerint abban látom a megoldást, hogy

1. kevesebb, ám célirányosabb ilyen oldalra kellene koncentrálni az információcserét;

2. tényleg minden újabb bejegyzés mellé azonnal oda kellene írni, hogy ki-mikor tette fel az adott felhívást / választ (ahogy ezt többen többször menet közben is már kérték);

3. be kéne járatni kicsit olyan felhő jellegű alkalmazásokat, amelyek kellően hatékonyak és bármikor elérhetők, mert most sokan küzdöttek a rutintalansággal

4. helyi szinteken, alulról szerveződve igenis érdemes lenne riadóláncokat kialakítani, de minimum kontakt-emberek elérhetőségét megadni, akik aztán majd tudnak az adott kisebb közösségben csapatot építeni az aktuális feladathoz mérten (talán nem mindegy, hogy egy tonna havat kell iziben arrébb pakolni vagy két busznyi kisiskolásról étellel/lekileg kell gondoskodni – netán mindezt egyszerre).

Aztán péntek estére még mindig elég siralmas volt a helyzet, egyre több olyan megnyilatkozással lehetett találkozni, hogy segíteni szeretnének, csatlakoznának, társakat keresnek: mindenki toporgott, fortyogott, tenni akart. Arról is sokan késve szereztünk tudomást, hogy buszt indítanak önkéntes segítőkkel a Hősök teréről. Az egyik közösségi oldalon találtam erre vonatkozóan egy bejegyzést (az egyik, már a buszon várakozótól), hogy 18.30-kor indulnának, ha addigra megtelne a busz. Ekkor volt este 6 óra. Kis késéssel nekivágtam, s mint utóbb kiderült: csupán pár perccel késtem le az indulást. A mai napig nem tudom, ki szervezte azt a buszt (egyes vélemények szerint valamelyik polgárőrség), és hogy ténylegesen miben tudtak segíteni.

Szombaton már javulni látszott a helyzet, így felkerekedtem, hogy elintézzek pár tennivalót az egyik bevásárlóközpontban. Autózás közben, a rádióban hallottam, hogy a katasztrófavédelem felhívást tett közzé, hogy a nap folyamán buszt vagy buszokat indítanak az M1 térségébe, olyan helyekre, ahol még elkél a segítség. A történéseket már mások megörökítették, ezért ezeket nem részletezem. A buszoknál (amelyekből a hírek szerint összesen nyolc indult) jelentkező önkéntesektől csak egy nevet kértek és egy telefonszámot (bár ebből már minden mást is meg lehet tudni).

Budapest, 2013. március 15. A rendkívüli időjárásra tekintettel, közlekedésbiztonsági okok miatt lezárták az M1-M7 autópályák fővárosból kivezető közös szakaszát
(Forrás: MTI / Lakatos Péter)

Fura volt tapasztalnom, hogy – bár Győr, de legalábbis Bábolna térségét tartották gócpontoknak – a buszaink Tatabányánál lekanyarodtak az autópályáról, majd Tata után hajtottak fel rá ismét. (Vajon miért?) Egy helyen megálltunk, kiszállhattunk levegőzni. A szemben lévő pályatesten egy kb. 50 méteres szakaszra lettünk figyelmesek, aminek a túlvégén ott állt keresztben egy rendőrautó, villogó lámpával. Néhányan elővették az egyik busz csomagtartójából a lapátokat, de ezek hamar visszakerültek a helyükre, mi pedig indultunk tovább. Utóbb kérdeztük a saját parancsnokunkat, hogy miért nem ugrottunk át letakarítani, nem volt olyan vészesen nagy az a hó, ellenben megfogta a forgalmat. „Itt nem szeretik az egyéni akciókat. Máshol kapunk feladatot” – volt a lakonikus tömörségű válasz.

Nem mentünk sokáig, Bábolnánál lekanyarodtunk a pihenőbe, annak is a túloldalára, ekkor már sötét volt és egyre hidegebb. A csoportdinamika törvényei alapján a kommunikáció is egyre inkább beindult. A központi téma természetesen az volt, hogy „jöttünk (volna) segíteni, mégsem csináltunk még eddig semmit – vajon miért?!”. Kis idő múltán megtudtuk, hogy most egy parancsnokra várunk, aki majd kiadja a feladatot (a mobiltelefonok korában személyesen!), illetve hoz lapátokat. Ekkor derült ki ugyanis, hogy lapát csupán az előttünk indított buszban van, ott is csak kb. 20 darab. Egyre feszültebben beszélgettünk tovább, de igyekeztünk ismerkedéssel, témába vágó egyéni történetekkel elterelni a figyelmet a tehetetlen várakozásról. Végre felbukkant a várva várt katasztrófavédelmis parancsnok, aztán mindenkit felszállítottak a buszokra, és indultunk „ásót vételezni”. Éjnek évadján! Már ekkor felmerült néhányunkban, hogy talán már okafogyottá vált a küldetésünk, az előttünk indított másik hat busz csapatai talán már az összes gócot felszámolták. A Győr irányába tartó pályatesten Budapest felé haladtunk – de legalább egy újabb tiltott tevékenységet kóstolhattunk meg. Láttuk azonban a hosszú kocsisort, ami még egyre jobban duzzadt amiatt a bűnös 50 méteres havas szakasz miatt. Láttuk a sorban veszteglő tűzoltó-, mentő- és katasztrófavédelmis járműveket, amelyeket nem tudtak előre engedni, mert nem volt annyi hely az autók között, hogy félrehúzódhassanak. Végül ásót mégsem vételeztünk, és nem is azt az 50 métert támadtuk meg, hanem megálltunk egy felhajtónál, amit a buszok reflektorainak fényében pikk-pakk megtisztítottunk a napközben megolvadt, akkorra már majdnem ráfagyott hókásától. Mintegy 110-en. Mintegy 20 darab ásóval. Mintegy félóra leforgása alatt. Hatalmas teljesítmény! Ezt (a havat) jól eltoltuk!

Bábolna: az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság által szervezett önkéntesek havat lapátolnak Bábolna és Tatabánya között az M1-es autópályán 2013. március 16-án
(Forrás: MTI / Kallos Bea)

Indultunk tovább, de immár az autópályát elhagyva. A buszon a tűzoltó parancsnokunktól megkérdeztük, mi a következő helyszín. Kicsit csodálkoztunk, amikor mondta, hogy Tatabánya, ugyanis éppen Komárom felé robogott velünk a busz. De kisebb kerülőúton tényleg Tatabányára érkeztünk, ott is a tűzoltó-parancsnokság elé. Itt a parancsnokaink elbúcsúztak, a felszereléseket kipakolták, mi pedig immár teljesen közönséges „különjáratként” buszoztunk hazafelé. Ekkor már egyre több kérdés keringett a fejekben és a légtérben is. Az egyik fő gondolat az volt, miért nem hagyták, hogy többet dolgozzunk. A másik, hogy miért kellett elhagynunk az autópályát odafelé és visszafelé is egy bizonyos szakaszon, amikor – ha az tiszta volt – ott sokkal gyorsabban átjutottunk volna; – ha pedig nem volt tiszta – miért nem segíthettünk ezen a részen a hóeltakarításban. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint a kisgyerek (vagy éppen Boribon mackó), akinek folyton azt válaszolják, hogy „Titok!”. Ha kicsit komolyabban nézem ezt a stratégiát, illetve az egész „küldetést”, akkor az a kép bontakozik ki, hogy ezzel a kezdeményezéssel a civil oldalon mutatkozó tenniakarást próbálták becsatornázni: felhívásra lehetett önkéntes segítőnek jelentkezni, elvitték ezeket az embereket, adtak nekik feladatot – „akkor ez így most rendben van” felkiáltással. Ha pusztán kommunikációs oldalról nézem a történéseket, akkor egyfelől érthető, hogy a különféle rendvédelmi testületeknél tényleg nem jellemző a felesleges locsogás, ezt a buszra érkezők is alapvetően tiszteletben tartották. Rossz érzések csak akkor merültek fel bennünk, amikor

1. nem éppen a kőkorszak technikai szintjén élve azt tapasztaltuk, hogy vagy az információáramlással van gond vagy (még rosszabb) valódi terv helyett ötletelés folyik csupán, merre is kéne vinni ezeket az embereket;

2. mi a saját józan civil eszünk szerint szerettünk volna segíteni (pl. mert láttunk olyan helyet, helyzetet, amit akár meg is oldhattunk volna), mégsem tehettük;

3. látszat-tevékenységnek éreztük azt, amibe be lettünk vonva.

De legalább mehettünk, és ott lehettünk, talán még segíthettünk is valamennyit.

Orbán Viktor miniszterelnök (b) és Pintér Sándor belügyminiszter (j) a helyszínen tájékozódik az M1-es autópályán zajló munkálatokról Tata közelében 2013. március 16-án. Közöttük Balázs László, a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat vezetője (j2) és Erdélyi Krisztián, a Komárom-Esztergom Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság tűzoltósági főfelügyelője
(Forrás: MTI / Mihádák Zoltán)

Éjfél után értünk vissza a kiindulópontra, onnan még ki-ki hazaindult. Otthon rögtön ránéztem az addig is figyelemmel kísért hírportálokra és közösségi oldalakra. Nem vagyok összeesküvéselmélet-hívő, pláne nem -gyártó újságíró, de nem tűnt merő véletlennek, hogy a miniszterelnök és a belügyminiszter épp azon az autópálya-szakaszon tett bejárást napközben (csak nekik nem volt megkülönböztető jelzésük, ami miatt közlekedési szabálysértések sorát követték el az elemzők szerint), mint ahonnan minket délután és éjjel is le-/eltereltek…