Korábban említettük, hogy a mai angolra a ragozás nem igazán jellemző. Az óangolban (5.–12. sz.) az igéknek jóval több alakjuk volt, mint a mai, jellemzően négy. A névszóknak (főneveknek, mellékneveknek) is volt négy esetük (alany, tárgy, birtokos, részes), továbbá – a némethez hasonlóan – minden főnévnek volt nyelvtani neme. Ma már csak a személyes névmások mutatnak fel nagyobb változatosságot, ezek alakjait és a mai rendszer kialakulásának néhány mozzanatát mutatjuk be. (A cikk kedvéért tegyük fel, hogy vannak névmások.)

He, she, they
(Forrás: Wikimedia Commons / kate fisher / CC BY 2.0)

A mai helyzet

A táblázat átírásai a kurrens brit ejtést követik. A pontosság kedvéért szokatlan jeleket is használunk: a [w] olyan, mint az [u], de nem magánhangzó, nem alkot szótagot, az [ē] az [e] hosszú változata (nem [é]!), a [ð] pedig a the első hangja, a magyarban [d]-vel szokás helyettesíteni.

Az angol standard nyelvjárásaiban ma használt személyes névmásokat az alábbi táblázat tartalmazza. Az első oszlopban az alanyként, a másodikban a tárgyként, valamint elöljárók után használt változatot adjuk (pl. I see them ’én látom őket’, they see me ’ők látnak engem’, to me ’hozzám’, with them ’velük’). A harmadik oszlopbeli alak a főnévi csoportok elején áll és a birtokos személyét jelzi (pl. my little pony ’az én kicsi pónim’). Ez tulajdonképpen nem névmás, hanem determináns, a helyén állhat névelő (the little pony ’a kicsi póni’) vagy kvantor (some little pony ’valamely kicsi póni’, every little pony ’minden kicsi póni’). A negyedik oszlopbeli alak megintcsak névmás, mivel teljes főnévi csoportot helyettesít (pl. the little pony is mine ’a kicsi póni az enyém’, mine is more beautiful ’az enyém szebb’).

	1	2	3	4
E1	I [aj]	me [mij]	my [maj]	mine [majn]
E2	you [jüw]		your [jó]	yours [józ]
E3h	he [hij]	him [him]	his [hiz]
E3n	she [sij]	her [hő]		hers [hőz]
E3s	it [it]		its [itsz]
T1	we [wij]	us [asz]	our [á]	ours [áz]
T2	you [jüw]		your [jó]	yours [józ]
T3	they [ðej]	them [ðem]	their [ðē]	theirs [ðēz]

Láthatjuk, hogy az egyes és többes szám 2. személyű névmás megegyezik, azt is mondhatjuk, hogy egyetlen 2. személyű névmás van az angolban, amelyiket egyes és többes számban is használnak. A hím-, a nő- és a semlegesnem csak egyes szám harmadik személyben különül el, formailag is igen különböző alakokban (he, she, it). A birtokos determináns (3. oszlop) és a birtokos névmás (4. oszlop) között az egyes szám 1. személy kivételével csak annyi a különbség, hogy az utóbbi [z]-re vagy [sz]-re végződik. Ha ez már a 3. oszlopban is így van (his, its), akkor nem különböznek. Ennek a két alaknak az elkülönülése modern fejlemény, korábban nem létezett ez a különbség az angolban.

Rózsaszín kicsi póni
(Forrás: Wikimedia Commons / Party Pop / CC BY-SA 3.0)

A visszaható névmásokat azért nem soroltuk fel, mert mindig kitalálhatóak. A birtokos determinánshoz egyes számban a -self [szelf] (vö. szelfi) többesben a -selves [szelvz] végződés járul: myself ’magam(at)’, ourselves ’magunk(at)’. Itt tehát a 2. személyben is van különbség: yourself ’magad(at)’, de yourselves ’magatok(at)’.

Te, ti

Láttuk, hogy a mai angolban a 2. személyben nincs különbség egyes és többes szám között – eltekintve a visszaható névmásoktól. Ez néha gondot okoz a társalgásban: pl. nem lehet tudni, hogy csak azt hívom a buliba, akire nézek épp, vagy a mellette állókat is. Ezért a többes szám kifejezésére számos megoldás alakult ki: you all, y’all ’ti mind’, you guys ’ti fickók’, you lot ’ti sokan’, youse, yins (utóbbiak a magyar tik alakra emlékeztetnek). Ezeket az egyes beszélőközösségek eltérő gyakorisággal használják, pl. a you all, you guys, yins inkább Amerikában, a you lot, youse inkább Nagy-Britanniában használatos.

A „you all”-t a sötétebb államokban használják
(Forrás: Wikimedia Commons / Elikos91 / CC BY-SA 3.0)

A középangolban (12.–15. sz.) a you csak többes számú volt. Sőt, csak többes szám tárgyesetben használták a you-t, alanyesetben a ’ti’ ye [jij] volt. Egyes számban egy másik névmás szolgált, ennek négy alakját tartalmazza a következő táblázat. Kissé anakronisztikusan a mai kiejtéseket adjuk, mivel ezeket a névmásokat, igaz elvétve, még ma is használják.

A portugálban a magyarhoz és némethez hasonlóan a magázó alak a 3. személy. A brazíliai portugálban odáig fajult a „magázódás" térnyerése, hogy mára semmilyen 2. személyű igealakot nem használnak, ezek helyét teljesen átvette a 3. személy.

A you úgy szorította ki a thou-t, hogy a franciához és az oroszhoz hasonlóan a középangolban is a ’ti’ – azaz a ye, you, your – volt az udvarias (magázódó) egyes szám. A tegeződő thou, thee, thy-t egyre kevesebb alkalommal használták, így mára szinte teljesen eltűnt. Az, hogy nyelvtörténeti szempontból ma az angolban csak magázódó névmásokat használunk nem jelenti sem azt, hogy ma mindenki magázódik, sem azt, hogy ne lenne különbség udvariasabb és közvetlenebb megszólítások között. Egyrészt, ha csak egy névmás van, akkor nem tudjuk megmondani, hogy az „magázódó” vagy „tegeződő” forma. Az anyanyelvi beszélők legnagyobb része nem tudja, hogy a középangolban a you melyik volt a kettő közül, ez a nyelvtudásnak nem része. Másrészt, ha a névmással nem is, a névhasználattal sok finom részletet meg lehet különböztetni (Johnny, John, Mr Harris, Dr Harris, Professor Harris stb.).

A létige többes számú alakja jelen időben are, múlt időben were: pl. we/you/they are ’mi/ti/ők vagyunk’, we/you/they were ’mi/ti/ők voltak’. Ugyanezeket az alakokat találjuk az egyes szám 2. személyben is: you are ’te vagy’, you were ’te voltál’. Ennek természetesen az az oka, hogy a you a korábbi „életéből”, amikor még csak többes számú volt, hozza magával az igei egyeztetését. A Miatyánkban ezt találjuk: our father, who art in heaven ’mi atyánk, ki vagy a mennyben’. A létige korábbi egyes szám második személyű alakja tehát jelen időben art (múlt időben werest).

Férfi ő, nő ő, közös ő

A germán nyelvek három neme (hím-, nő- és semlegesnem) az angolban csak az egyes szám 3. személyű személyes névmásnál maradt fenn. Ezt a rendszert a középangolban veszély fenyegette. Az óangol hímnemű alak hē [hé], a nőnemű hēo [héo] volt. A középangol korra ezek hangalakilag egybeestek, az utóbbiból is hē lett. A beszélőknek azonban szükségük volt a különbségre, ezért nőnemben egy korábbi mutató névmást kezdtek használni. Ez, a seo a forrása a mai nőnemű she-nek. Figyeljük meg, hogy ez csak az alanyesetű alakot érinti, a többi alak az óangol mintát folytatja: her, hers.

Emberek komolyan vitatkoztak azon, hogy az every member must take off his shoes before entering the chapel ’minden tagnak le kell vennie a cipőjét, mielőtt a kápolnába lép’ vajon jelentheti-e azt, hogy nők nem léphetnek a kápolnába.

Ha a középangolok nem tettek volna a két névmás egybeesése ellen, akkor ma nem volna a társadalomban meglevő nemi egyenlőtlenségeket a nyelvben is feloldani kívánó aktivistáknak dolguk azzal, hogy „közös” (férfira is, nőre is alkalmazható) névmást találjanak. Erre korábban a he szolgált (ha nem tudtuk, hogy akire utalunk az férfi vagy nő, akkor a he-t kellett használni), de ez a hímdominancia jelének tekinthető. Ezért ma van, aki a she-t használja ilyenkor, van, aki s/he-t vagy (s)he-t ír, de ezt nehéz kiejteni, van, aki he or she-t vagy she or he-t mond, de ez hosszú, és olyan is van, aki a többes számú they-t használja, néha akár mintha egyes számú lenne: themself ’maga/magát’ (ilyesmi már Shakespeare-nél is előfordul).

Ők a vikingektől

A tüske betűről, a þ-ről már volt szó. Az óangolban használták, később a th kettősbetűvel helyettesítették.

Nem csak az óangol hímnemű hē és nőnemű hēo hangalakja olvadt egybe, de a többes számú hīe is. Ezért – a különbség fentartása érdekében – a többes számú névmás összes alakját felváltotta a vikingektől átvett mutató névmás, a þeir, ebből lett a mai they, them, their, theirs sor. Névmást kölcsönözni nem szokás. Hogy mégis ez történt, az az óangol és a viking intim viszonyát tükrözi. Az óangol és a vikingek által beszélt óskandináv közeli rokonságban álltak, jóval kisebb volt köztük a távolság, mint a mai angol és a mai skandináv nyelvek között.

Azonban ma is tetten érhetjük a korábbi hīe névmást, pontosabban annak tárgyesetű alakját, a hem-et. Amikor ma azt halljuk kill ’em [kilöm] ’öld meg őket’, az ’em az óangol hem továbbélése. Ugyanis a mai megfelelőjéből, a them [ðem]-ből nehezen magyarázható: szó eleji [ð]-t nem szokás elhagyni. A szó eleji [h] viszont minden további nélkül kimaradhat: pl. a you have been killed ’meg vagy ölve’ elején a [jüw höv] lehet [jüw öv] és [jüwv] is. Írni is lehet így: you’ve. Az egyes számú kill him ’öld meg őt’ is ejthető [h] nélkül [kilim]-nek (sőt [kilöm]-nek is, összeolvadva a többes tárgyú kill ’em-mel). A semlegesnemű it pedig hit volt a középangolban, tehát a szó eleji [h] lekopásával jött létre.

Óangol nyelvemlék?
(Forrás: mememaker.net)

Az angol személyes névmások rendszerében tehát jó néhány változás következett be az elmúlt évezredben. Eltűntek az egyes szám 2. személyű alakok, helyüket a többes szám 2. személyűek vették át. A harmadik személyű névmások egybeesése miatt a nőnem alanyesetére egy mutató névmást kellett bevonni, a többes számú alakokat pedig a vikingek hozták Angliába. További újítás, hogy az óangol mīn ketté vált, a rövidebb alakja, my, főnévi csoportok elején áll, az „eredeti” mine továbbra is névmásként funkcionál. Ugyanez a kettősség a többi birtokos alak esetében is kialakult.

Angol személyes névmások táblázatokban

óangol – középangol – korai modern angol – modern angol