2005 és 2010 között 107 ezer brit vándorolt ki a földrésznyi országba, a világ túlfelére. Tavaly 7 ezren tértek vissza, ami rekord. A jelenség oly tömeges, hogy már gúnynevet is kaptak az „ingázók”: pingpongbevándorlóknak hívják őket. Visszakozásuk okai között szerepel a hőségtől az unalmon át a baráti, családi kapcsolatok hiányolásáig sok minden.

„A napsütés, a tengerpart és a lazább életvitel nem okvetlenül kulcs a boldogsághoz. Sok brit nem érzi igazán otthon magát Ausztráliában” – állítja Mary Holmes és Roger Burrows brit szociológus, akik tanulmányt írtak a jelenségről.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A családi kapcsolatokat illetően a legerősebb szál a nagyszülők hiánya, pontosabban az, hogy a kivándoroltak fontosnak érzik, hogy gyerekeik ismerjék meg nagyszüleiket, rokonaikat még akkor is, ha ez életminőségük romlásával jár.

„Nemcsak kék lehet egy tenger. Ezüst is. Nagyszerű érzés volt visszatérni és megmutatni kétkedő gyerekeimnek” – írta egy „visszakozó” az Északi-tengerről egy világhálós fórumon, amelyen főként az Ausztráliába „szakadt” brit közösség értekezik.

„Visszajönni olyan volt kicsit, mint belebújni egy pár régi cipőbe” – így egy másik.

Egy harmadik úgy értékeli, hogy új életre kelt régi hazájában, pedig kisebb házzal, kisebb kocsival és kisebb fizetéssel kell beérnie – adta hírül a The Daily Telegraph című brit lap.