Az MTA által kiadott helyesírási szabályzatok nevét – függetlenül azok pontos címétől és kiadási évétől – egységesen AkH.-ként rövidíti a szakirodalom. Ha különböző kiadásokról is szó van egy munkában, akkor ezeket az AkH. rövidítés után írt évszámmal különböztetik meg egymástól. Mi is így járunk el. Az évszám utáni szám pedig a szabály számát jelenti, nem pedig az oldalszámot.

A kötőjelek történetével foglalkozó sorozatunkban eddig áttekintettük a kötőjel használatára vonatkozó szabályokat a kezdetektől napjainkig. Bár a gondolatjelet már rég óta használták, ez az írásjel csak az 1900-as évek elején került be a szabályzatokba. Abban kevés változás történt a 20. század második felében, hogy mire való a gondolatjel. Csak finomodtak, pontosabbak lettek a szabályok, főként a párbeszédes részek és az idézés terén (AkH. 1950. 374–378.).

Az a korábbi gyakorlat, hogy a gondolatjelet egymás után kétszer vagy háromszor is kiírják, megszűnt, erről a háború utáni szabályzatokban nem esik szó. A párbeszédek jelzésére, a közbevetésre, illetve magyarázat vagy gondolati fordulat jelzésére a gondolatjelet mind a mai napig használhatjuk (AkH. 1984. 250–252., 258.). Ám a gondolatjelek és a vesszők viszonyára csak az 1954-es szabályzat 377. pontja tért ki először (vö. AkH. 1984. 251.), holott erről már az 1929-es Nyomdai helyesírás is írt (XXXIV. o.).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az új fiú: a nagykötőjel

Az 1950-es szabálykönyv új írásjelet vezetett be Benkő Loránd javaslatára, a gondolatjellel formailag megegyező nagykötőjelet (AkH. 1954. 406–412.). A két jel között a különbség annyi, hogy a gondolatjel előtt és után szóköz áll, míg a nagykötőjel „tapad”, azaz nincs szóköz előtte és utána. A nagykötőjel bevezetésének célja a kötőjel terheltségének enyhítése volt. Ezzel egy időben a helyesen írni próbáló emberek terheltségét a nagykötőjel növelte, hiszen új jelet kellett megtanulniuk, és még a szabályok alkalmazása sem egyszerű.

A nagykötőjel 1954 óta változatlan funkcióit így foglalhatjuk össze (AkH. 1984. 263.):

a) népnevek vagy nyelvek összekapcsolása: angol–magyar szótár

b) tulajdonnevek összekapcsolása: Hadrovics–Gáldi szótár

c) valamitől valameddig viszony érzékeltetése: Budapest–Bécs-járat, 1983–1984. évi, Ménesi út 11–13., június–július hónapban

d) géptípusok nevében a betűk és számok között: TU–154, Apollo–10

Az Apolló–10 kabinja az 1970-es BNV-n
(Forrás: Fortepan / Nagy Gyula / CC BY-SA 3.0)

1929-ben még nem létezett a nagykötőjel terminus, így a kötőjelnél hosszabb vízszintes vonalat gondolatjelnek nevezték – függetlenül attól, hogy volt-e előtte és utána szóköz. Benkő Loránd a nagykötőjel elnevezésére először a választójel vagy kapcsolójel szavakat javasolta. Végül a nagykötőjel kifejezés került be az 1954-es szabályzatba.

A gondolatjelet használták már korábban is szóközök nélkül, csak ennek a jelnek nem volt külön neve, és az akadémiai szabályozásban nem voltak nyomai. Az, hogy a valamitől valameddig viszonyt és a körülbelüli viszonyt megkülönböztessék az írásjelek szintjén is, a nyomdai gyakorlatban már a II. világháború előtt is megjelent.

A Balassa-féle 1929-es Nyomdai helyesírás (NyomdH.) című könyvben Schwartz Ármin korrektor szólt a gondolatjel szóközök nélküli alkalmazásáról. A számok közötti vonásokról írt ellentmondásos beszámolóját már ismertettük. Alapjában véve azt javasolta, hogy a szóközök nélküli hosszabb vonást használják a számok között a ’körülbelül’ jelentés visszaadására „ő 8—9 napig marad”, míg a valamitől valameddig terjedő viszonyt inkább írjuk ki: „a háború 1914-től 1918-ig tartott” (NyomdH. XXXI. o.). Ez a mai gyakorlatnak annyiban a fordítottja, hogy jelenleg a kötőjel szolgál a ’körülbelül’ jelentés visszaadására: ő 8-9 napig marad. Ugyanakkor Schwartz az útirány jelölésére is a hosszabb vonás alkalmazását tartotta követendőnek (Füzesabony—Tiszafüred—Debrecen) – ez viszont megegyezik a mai szabályozással. Az 1954-es szabályzat tehát átvett elemeket a Nyomdai Helyesírásból, de nem követi azt teljes mértékben.

Mi mekkora?

A gondolatjel és a nagykötőjel kérdésében sem a NyomdH., sem az akadémiai szabályzatok nem térnek ki ezeknek a jeleknek a méretére, és az Osiris Helyesírás (OH.) sem szól erről. Azt tapasztaltuk, hogy 1984-ig legalábbis magukban a szabályzatokban a kvirtmínuszt vagy négyzetes mínuszt (—) használták gondolatjelként és nagykötőjelként is. A 11. kiadás 2000-es lenyomatában azonban már a rövidebb félkvirtmínusz vagy félnégyzetes mínusz (–) jelenik meg mindkét funkcióban anélkül, hogy a változásról bármi szó esett volna a szövegben. Mi történhetett?

1984-ben még hosszú volt minden

A kérdés megválaszolásához Mártonfi Attila, az Osiris-féle Helyesírás tapasztalt szerzője nyújtott segítséget. Ő megerősítette azt a feltételezésünket, hogy az 1990-es években fordulat következett be gondolatjelek és nagykötőjelek hosszának kérdésében: a könyvkiadás egységesen áttért a rövidebb félkvirtmínuszra.

Bekövetkezett a fordulat – rövidültek a jelek

Mártonfi azt is kiemelte, hogy az 1950-es évektől kezdve eddig a századvégi fordulatig műfajtól függött, hogy milyen hosszúak ezek a vonalak. Erről egy 1972-es tipográfiai tanácsadóban ezt a javaslatot olvashatjuk:

„Egy könyvön belül alkalmazhatunk akár négyzetes (kvirtes), akár félnégyzetes mínuszt, de egy művön belül egységesen járjunk el. Szépirodalmi könyveket általában félnégyzetes, tudományos és ismeretterjesztő jellegű műveket négyzetes mínusszal szedessünk. Külön előírás hiányában a nyomda válassza ezt a megoldást.”

(Timkó (szerk.) Helyesírási és tipográfiai tanácsadó. Második kiadás. Budapest, 1972, Nyomdaipari Egyesülés. 290. o.)

Házi könyvtárunkban végzett vizsgálatunk alapján a könyvkiadók és nyomdák csak részben követték a fenti ajánlást. A II. világháború és 1995 között kiadott szépirodalmi művek esetében valóban a rövidebb vonást használták ebben az időszakban, egyetlen ellenpéldát sem sikerült találnunk.

A rövidebb tetszett – műfajtól függetlenül félkvirtmínusz
(Forrás: Wenszky Nóra)

Tudományos művekben viszont a kép vegyes. Véletlenszerűen kiválasztott nyelvészeti könyvekben főként kvirtmínuszt láttunk a szövegben. Irodalomtörténeti és történelmi munkákban ezzel szemben mintánkban inkább a félkvirtmínusz fordult elő. Természettudományos és zenei tárgyú könyvekben mindkét megoldással találkoztunk.

A szennycímoldal a könyvek borító után következő első oldala, amin hagyományosan csak a szerző és a cím szerepel. Eredetileg – a könyvborítók megjelenése előtt – a címoldal védelme volt a feladata. Mára ez a funkció eltűnt, de a név megmaradt.

Az ismeretterjesztő művek esetében – bár a tipográfiai ajánlás szerint ezekben a művekben négyzetes mínusz szedendő – korántsem volt egyszerű olyan művet találni, amiben valóban hosszú vonás van. Itt is a félkvirtmínusz dominált. Próbálkozásainkat végül siker koronázta. Rebrov és Gilberg 1977-es Szojuz–Apolló című művében (Műszaki Könyvkiadó) a szöveg egyes fejezeteiben kvirtmínuszok vannak. Örömünk azonban nem volt teljes, hisz más fejezetekben meg a rövidebb vonások dominálnak, megsértve az egységesség elvét. Sőt, a mű címében a borítón kötőjelet, a szennycímoldalon négyzetes mínuszt, a címoldalon félnégyzetes mínuszt látunk.

Szakkönyvek – kvirtmínusz van bennük
(Forrás: Wenszky Nóra)

Az általunk vizsgált, a 20. század második felében könyvek túlnyomó többségében félkvirtmínuszt (–) használtak, műfajtól függetlenül. A kvirtmínusz (—) csak egyes tudományos könyvekben szerepelt, illetve véletlenszerűen egy-egy ismeretterjesztő műben Összességében rövid vizsgálódásunk után azt mondhatjuk, hogy ebben az időszakban nem volt egységes a gondolatjel és a nagykötőjel hossza a könyvkiadói gyakorlatban, és a műfajok szerinti bontás sem valósult meg a gyakorlatban. Azt a szabályt azonban általában betartották, hogy egy művön belül a gondolatjel és a nagykötőjel hossza legyen egységes.

Kvirtmínuszt használtak
(Forrás: Wenszky Nóra)

A fentiekben vázolt vegyes rendszer szűnt meg Mártonfi Attila beszámolója szerint az 1990-es években. Ezt tükrözi Virágvölgyi Péter tipográfus, grafikus véleménye is 1999-ből:

„A leghosszabb vízszintes vonás, az ún. kvirtmínusz (em dash) csak angolban használható helyesen, azaz szóközök nélkül. Mivel a magyarban a gondolatjelet szóközzel kell használni, ezért nekünk csak a rövidebb, ún. félkvirtmínusz (en dash) felel meg. A kvirtmínusz szóközökkel tetézve helypazarló és esztétikailag káros, mert túl nagy „lyukat” támaszt a szedésben.”

(Virágvölgyi Péter (1999) A tipográfia mestersége számítógéppel. Budapest, Osiris Kiadó. 30. o.)

Mártonfi azonban kiemelte, hogy annak ellenére, hogy napjainkban szinte kizárólag a félnégyzetes mínusz dominál, a Debreceni Egyetem Nyelvtudományi Intézetének kiadványai egészen más gyakorlatot követnek. Ezekben a nagykötőjel félkvirtmínusz, míg a gondolatjel kvirtmínusz. Például: Mari — a lányom — a Kaszás utca 8–10-ben lakik. Annak, hogy egy művön belül a gondolatjelet és a nagykötőjelet ne csupán a szóközök jelenlétével vagy hiányával, hanem a vonás hosszával is megkülönböztessék, nincs előképe a magyar könyvkiadásban.  

Erről az újszerű gyakorlatról megkérdeztük Kis Tamást, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének docensét, az ott megjelenő kiadványok technikai szerkesztőjét. Kis Tamás elmondta, hogy ezt a különbségtételt egyszerűen az indokolja, hogy így a két jel sokkal világosabban elkülönül, jobban látható a különbség. Ha a funkciók különböznek, különbözzenek a jelek maguk is. Megjegyezte, hogy a tanszék kiadványai – a tanszék egybehangzó döntése alapján – 1991 óta ezt az elvet követik, és ennek alkalmazását megkövetelik a hallgatóktól is.

Kötőjel a gondolatjel helyén egy 2008-as mesekönyvben

A fenti, nagyobb különbségtételt szorgalmazó kezdeményezés mellett napjainkban egy ezzel ellentétes irányú változás is tapasztalható a kötőjelek használatát illetően. A számítógépeken, táblagépeken, telefonokon nap mint nap készülő szövegekben az átlagemberek csak kötőjelet használnak minden vonásra. Erre általában a kötőjelmínusz nevű, U+002D Unicode-kódú vonást használják (-). Ennek igen praktikus oka van: a fontkészletekben és billentyűzeteken a hosszabb vonások gyakran nem szerepelnek. A szövegszerkesztőkben is viszonylag könnyű előállítani a mai nyomdai gyakorlatban a nagykötőjel és a gondolatjel számára fenntartott félkvirtmínuszt (–), bár ennek módja szoftverenként és operációs rendszerenként eltér. Számos módja van a billentyűzetkiosztás átdefiniálásának: elvben szinte bárhova tehetünk bármilyen karaktert. Ezt azonban sokan nem tudják.

Források

Szemere Gyula (1974) Az akadémiai helyesírás története (1832–1954)

Virágvölgyi Péter (1999) A tipográfia mestersége számítógéppel.

Balassa József (1929) Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai. (NyomdH.)

MTA (1950) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1950

MTA (1984) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1984)