A XIX. század fordulópont volt az ókori kultúrák megismerésében. A gyarmatosítás, a Közel-Keleten folytatott katonai műveletek, a napóleoni háborúk során számtalan olyan emlék került napvilágra, amely korábban évezredekig pihent a homok alatt (vagy akár fölött), annak a civilizációnak az emlékét őrizve, amelyről a modern ember semmit, vagy éppen csak valamicskét tudott, elsősorban görög auktoroktól és a Bibliából, az Ószövetségből, amely bár izgalmas, de történetileg nem minden esetben megbízható, és gyakran igen hiányos forrás. A század első nagy írástörténeti szenzációja Egyiptomhoz kötődik: 1822-ben Jean-François Champollion a Napóleon egyiptomi hadjárata során előkerült Rosette-i kő segítségével megfejtette az egyiptomi hieroglif írást, ezzel megteremtve az egyiptológia alapjait. Champollion feladatát valamelyest könnyítette, hogy a kő háromszor volt megszövegezve: görögül, démotikus írással és hieroglif írással egyiptomi nyelven, az ógörög nyelv ismerete pedig alapvető elvárás volt a kor tudósaival szemben.

A Rosette-i kő
(Forrás: Wikimedia commons / Hans Hillewaert)

Egyiptom mellett azonban egy másik nagy ókori civilizáció emlékei is napvilágra (és a tudományos érdeklődés homlokterébe) kerültek: a mai Irak területén fekvő, a Tigris és Eufrátesz folyók térségében elterülő Mezopotámiáé. A jellegzetes mezopotámiai írással, ékírással készült szövegek ekkor már hosszabb ideje – legalább a XVII. század óta – ismertek voltak, azonban a megfejtésük még váratott magára, sőt, egyesek arra gyanakodtak, hogy pusztán sormintákkal, díszítőelemekkel van dolguk, nem írásrendszerrel. Az írást ékírásnak (cuneiform, a latin cuneus 'ék' szóból) elnevező oxfordi professzor, Thomas Hyde úgy vélte az akkor már ismert ékírásos feliratokról, hogy az építész azzal kísérletezett, hány formát tud létrehozni egy elem variálásával.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A jellegzetes mezopotámiai írás, az ékírás az i.e. IV. évezredben alakult ki. A jellegzetes, ék alakú jeleket faragott végű íróvesszővel nyomkodták a puha agyagtáblákba, amelyeket később napon vagy tűzben szárítottak ki. A jelek nagy része eredetileg tárgyakat ábrázolt, és számuk ezer fölött volt, később egyre absztraktabbak lettek, és az i.e. I. évezredre körülbelül hatszáz volt használatban. Az ékírást a Közel-Kelet több nyelvéhez is alkalmazták, a sumer és akkád mellett többek között hettita, ugariti, urartui és óperzsa nyelven is írtak különböző változataival.

A perszepoliszi feliratok

A Perszepoliszban, az ősi perzsa királyi városban található ékírásos feliratokat Don Garcia de Silva Figueroa, Spanyolország perzsiai nagykövete fedezte fel 1618-ban. A szövegek jelei semmilyen akkor ismert írásrendszerre nem hasonlítottak: háromszögű fejben végződő vonások bonyolult kombinációiból álltak.

Ékírásos felirat Perszepoliszból
(Forrás: Wikimedia commons)

Az első kutató a dán Carsten Niebuhr volt, aki 1778-ban részletes másolatokat készített a perszepoliszi feliratokról. Niebuhr több fontos megfigyelést is tett: az azonos szöveget tartalmazó feliratok sorvégei nem mindig estek egybe, ebből rájött, hogy a sorokat balról jobbra kell olvasni. A különböző szövegek jeleinek összevetésével három írásmódot különített el.

A perzsa ékírás Champollionja azonban egy másik férfiú, egy német középiskolai tanár, Georg Friedrich Grotefend lett. Őt ugyan nemcsak tudományos érdeklődés hajtotta, hanem fogadást kötött egy barátjával, aki azt állította, hogy egy ismeretlen nyelven lehetetlen elolvasni bármit; Grotefend tehát vállalta, hogy egy adott határidőre megfejti az ékírást. Már most elárulhatjuk, hogy a fogadást megnyerte, nem mellékesen pedig megszületett az assziriológia.

Grotefend felfigyelt a gyakran  ismétlődő, egy darab dőlt ékből álló jelre, és úgy vélte, ez a szóközt jelölheti; mivel pedig két szóköz között akár tíz jel is állhatott egymás mellett, úgy vélte, az általa vizsgált szöveg betűírással készült. Feltételezte, hogy a szöveg az Akhaimenida uralkodóház hivatalos nyelvén, perzsául íródott, és élt még egy, igen bátor feltevéssel: a későbbi perzsa szövegekben gyakran felbukkanó királyi formulát kereste, amely az „X, a (nagy) király, a királyok királya, Y fia” mintát követi. Grotefend ekkor ismétlődő jelcsoportokat kezdett keresni, és talált is ilyeneket; egy hét jelből álló sorozat kétszer szerepelt egymás után, vagy négy további jel szerepelt mellette. A fenti formulából kiindulva ez lehetett a 'királyok királya' és a 'nagy király' jelentésű csoport. Grotefend a királyok neveit is megpróbálta azonosítani az ekkor már ismert királyi genalógiákból kiindulva. Hüsztaszpész, Darieosz és Xerxész voltak a legjobb jelöltek, az ő nevükhöz illeszkedtek a jelsorozatok. A felismert szövegrészekhez most hangértéket kellett rendelni, ehhez az Aveszta, a zoroasztrianizmus szent könyvének olvasatait használta fel, így téve teljessé megfejtését. Mivel az avesztai nem egyezik meg az óperzsával, Grotefend valójában mindössze 12 jel pontos hangértékét találta meg, munkáját később többen kiegészítették és javították, míg a teljes perzsa ábécé és hangrendszert sikerült leírni.

A perzsa ékírást tehát megfejtették, ott volt azonban még kettő változat, amelyeknek jelei talányosak maradtak: a szótagírásos elámi (akkor médnek nevezték), amelyet Edwin Norris fejtett meg és a még rejtélyesebb harmadik, a babilóni, azaz akkád szöveg. Ez utóbbi megfejtéséhez egy újabb lökésre volt szükség, a behisztúni szikladomborművek feliratának felfedezésére. Sorozatunk következő részében ennek megfejtését is figyelemmel kísérhetik.