Mielőtt a rejtélyes táblákkal és a rajtuk található jelekkel foglalkoznánk, ismerjük meg egy kicsit a Húsvét-szigetet és annak történetét.

A Húsvét-sziget a világ egyik legelszigeteltebb területe a Csendes-óceánon, minden közelebbi lakott területtől legalább 2000 mérföldre fekszik. A hozzá legközelebb eső lakott terület a Pitcairn-szigetek, ahol 1790-ben a Bounty lázadói partot értek, és letelepedtek. A háromszög alakú sziget nagy része vulkanikus kőzetből van, és kisebb korallképződmények keretezik a partvonal mentén, de mivel ezek nem alkotnak korallzátonyt, az óceán a sziget szikláit közvetlenül éri. Ennek a csodálatos és titokzatos helynek a lakói Te Pito o TeHenua-nak, azaz a világ köldökének nevezik szülőföldjüket.

A Húsvét-sziget titokzatos kőszobrai
(Forrás: Ian Sewell/Wikipedia)

A világ köldöke: a Húsvét-sziget

A sziget alapos feltérképezését a régészeti leletek iránti érdeklődés indította el. Az európaiak közül a holland utazó-felfedező, Jakob Roggeveen látta meg először a szigetet és lépett a partjára 1722-ben. Ez éppen egy vasárnapon történt, Húsvét vasárnapján: ezért kapta a Húsvét-sziget nevet az addig ismeretlen hely (spanyolul Isla de Pascua, a húsvét-szigetiek nyelvét pedig ezért sokszor pascuanéznak is hívják). Roggeveen háromféle típusba sorolta az őslakosokat: igazán sötét bőrűek, vöröses bőrűek, és az elég sápadtak, akiknek vörös volt a hajuk. Ebből arra következtetett, hogy az őslakosok már más népekkel is kapcsolatba kerültek az európai felfedezés előtt.

A sziget polinéziai neve Rapa Nui. A 19. században egy Tahitiről érkezett utazó adta ezt neki, aki úgy vélte, hogy a sziget teljesen úgy néz ki, mint a tahiti Rapa-sziget, csak nagyobb, azaz ’Nui’. Lakói polinéziai gyökerekkel rendelkeznek, bár az antropológusok évtizedekig meg voltak győződve arról, hogy igazából az ősi dél-amerikai hajósok telepedtek le először a szigeten, és a sziget lakói az ő leszármazottaik. Az őshazából elvándorló polinézek körülbelül akkoriban telepedtek le itt, amikor Tahitin is, i.sz. 300 körül.

Az első felfedezők, akik a sziget belsejébe is bemerészkedtek, elszórtan élő lakosságot találtak egy olyan kultúrával, ami semmilyen másikra nem emlékeztetett; egy népcsoportot, aminek semmilyen kapcsolata nem volt a szigeten kívüli világgal. A rapanuik aztán könnyen a prédáivá váltak a 19. századi rabszolga-kereskedőknek, akik egyre jobban kiszorították, elértéktelenítették az amúgy is egyre veszélyeztetettebb ősi kultúrát, tudást és minden szakértelmet, technikát, amit az elődök hagyományoztak a népre.

Misztikus kőszobrok

A sziget ma Chiléhez tartozik. Polinéz gyökerű lakossága a 2002-es népszámlálás szerint körülbelül 3300 fő, nagy részük Hanga Roa városában él, egy kisebb részük pedig Chile szárazföldi részén. A Húsvét-sziget óriási forgalmú turistaparadicsom az 1980-as évek közepe óta. Még mindig nagyon sokan szeretnék látni a moaikat, a híres húsvét-szigeti kőszobrokat. A rapanuik kultúrájának és technikájának legfeltűnőbb művei ezek, amik még ma is lázba hozzák a tudósokat, mert még mindig nem találtak teljesen elfogadható magyarázatot arra, hogyan is készítették, szállították és állították fel a szobrokat a part mentén. Miért tették ezt? Vallási okai voltak? Őrnek állították-e a hatalmas ember alakú szobrokat, hogy megálljt parancsoljanak a betolakodóknak? Vagy egyszerűen díszítő funkciójuk volt? És miért hagyták abba egyszer csak a szobrok felállítását, majd a készítését is? És ez csak néhány példa az alapvető kérdések közül.

Az egyik beszélő tábla jelei...
(Forrás: Wikipedia)

A rongo-rongo

A régészeti leletek közül nemcsak a moaik örvendenek nagy érdeklődésnek. A világ különböző országainak múzeumaiban őriznek összesen 25 fatáblát, amire – feltételezhetően – az ősi rapanuik képírásos jeleket véstek cápafoggal vagy obszidián-darabkákkal. Az első táblát 1864-ben találta meg egy francia hittérítő. Néhány évvel később, amikor már több hasonló táblácska előkerült, Tepano Jaussen, Tahiti püspöke próbálta meg megfejteni a táblán található írást. Segítségére volt egy idős rapanui férfi, aki, kezébe véve a mitikus táblákat, rögtön énekelni kezdett. A püspök lejegyezte az éneket, és a szöveg alapján igyekezett egyeztetni a hieroglifákat a szavakkal. Ám amennyire egyértelműnek tűnt a megoldás, annyira volt sikertelen a próbálkozás.

Titokzatos fatáblák és a megfejtési kísérletek

Rongo-rongo vagy ko hau rongo rongo (visszaadás, visszaolvasás, visszaéneklés sorai rapanuiul) a vésett jelrendszer modern neve, a beszélő vagy éneklő tábla elnevezés is ebből ered. Mivel a dal szövegének és a jeleknek a megfeleltetése nem vezetett megoldásra, felmerült, hogy ez talán nem is írás, hanem valamilyen díszítőminta, amely hasonló mindegyik táblán. A díszítőminta elképzelés nem is olyan irreális, ugyanis fából nem túl sok volt a szigeten (a 20. századi vizsgálatok kiderítették, hogy vízsodorta fából készült a táblák nagy része), és éppen azért, mert ritka volt a fanemű tárgy, nagyon értékesek lehettek. Vagy ha írás is, akkor olyan írás, amely kiesett egyfajta spirituális használatból, mert a „beavatottak”, azaz az írástudók egyszer csak nem adták tovább az írás tudományát, és magukkal vitték a sírba a válaszokat. Ha így van, akkor a rapanuik nagy része olvasni sem tudta a szöveget, s a 19. században már csak a táblákhoz fűződő érzések, hagyományok élhettek legfeljebb az emlékezetükben. Később, a felidéző (mnemonikus) funkció is helyet kapott az elméletek között: a jelek inkább kalendárium, időszámítás, származási rend, hajózási, asztrológiai és egyéb technikai ismeretek összegzésére, emlékeztető jellegű lejegyzésére voltak hivatottak. Az éneklés úgy kapcsolódhat ide, hogy történeteket, főleg származás-történetet is lejegyezhettek így, s ezt a tábla segítségével (de nem olvasva azt!) kántálásszerűen adták elő az ünnepeken, eseményeken, szertartásokon.

A mai napig összesen 25 fatáblát találtak. Ezeket konzerválták, különféle vizsgálatoknak vetették alá őket, és sokféle irreális és valószínűbb elméletet és megfejtési lehetőséget dolgoztak ki rájuk – maga a megfejtés azonban még várat magára. Az írás még ma is rejtélyesnek mondható, mert bár az írásfejtők ma többet tudnak és bizonyítottak a táblákról, mint valaha, még mindig több a feltételezés, mint a tény, és ez erősen megosztja a tudósokat.

...és a megfejtési kísérletek
(Forrás: Wikipedia)

A fatáblákon kívül még más tárgyakon is találtak rongo-rongo „írást”: egy uralkodói pálcán, két félhold-alakú melldíszen. A jelfejtés során ezt is felhasználták, továbbá a szájhagyományt, ami a 19. századig fennmaradt. Az biztosnak tűnik, hogy tisztelet övezte a táblákat és a rajtuk található jeleket, és a rapanuiknak csak egy szűk, felső rétege élt és élhetett ezzel az írásmóddal (persze, ha valóban írásról van szó). Azt is tudjuk, hogy a feltételezett szöveg írásának iránya nagyon sajátos: fordított vagy inverz busztrofedon (ökörszántás) technikával készült, ami azt jelenti, hogy az oldal aljáról indul az első sor, először balról jobbra, a következő sor már jobbról balra, és így tovább; így az olvasáshoz minden sor végén 180 fokkal el kellett fordítani a táblát. Ez nem egyedülálló a világon, máshol is találtak már busztrofedon technikával készült szövegeket (kb. Kr. e. a 7. századtól tűntek fel ilyen szövegek az ókori Görögországban).

A jelek erőteljesen alakszerűek: különféle állatokat, növényeket, kézműves termékeket, emberi alakokat jelenítenek meg, de vannak köztük geometrikus alakzatok is. Az „egy kép= egy hang”, „egy kép=egy szó vagy szótag” megfeleltetési kísérletek mellett próbálkoztak az „egy kép=egy fogalom” megfeleltetéssel, de ez sem vezetett sok eredményre. Felmerült a „kevert jelűség” elmélete, ami azt jelenti, hogy egy jel akár jelentheti azt is, amit képileg ábrázol, de egy fogalmat is jelölhet, valamint akár egy egész mondat értelmét is magában foglalhatja.

Reményt adó felfedezés

A 20. század talán legjelentősebb rongorongo-kutatója, Steven Roger Fischer szolgált egy a megfejtésre reményt adó felfedezéssel. Kulcsként használta a Santiagói Nemzeti Múzeumban található fapálcát, ami valószínűleg jogar szerepet töltött be a rapanui uralkodó tárgyai között. A fapálcán körülbelül 300 jel szerepel. Világosan látszik rajta a jelek hármas tagozódása. Minden háromtagú csoportot egy olyan jellel kezdtek, amely falloszban végződik, s amely Fischer szerint a nemzés aktusára utal. Ebből arra következtetett, hogy teremtés- és eredetmondákat jegyeztek le ily módon a pálcára, és a fallosszal kiegészített jelcsoportok olyan aktusokat írnak le, mint hogyan keletkezett a Húsvét-sziget növény- és állatvilága és hasonlók. A jeleket egymáshoz hasonlítva kronológia is felállítható a táblák születését illetően: a korábbiakon egészen alakszerűek a jelek, a későbbiek pedig egyre stilizáltabbak, elnagyoltabbak. A legkésőbbieken pedig a falloszjel már alig felfedezhető, szinte teljesen eltűnt.

Noha a különféle eredet-elméletek között nagy népszerűségnek örvendenek a világ többi részén talált hasonló hieroglifákkal történő összehasonlítások és az ezekből levont következtetések (például a rongo-rongo Indus-völgyi eredete, mely egy magyar műkedvelő nyelvésztől, Hevesy Vilmostól származik), Fischer felfedezései tűnnek az eddig leginkább elfogadhatónak.

Hogy ezek alapján megfejthetők-e a táblák jelei, az sajnos nem olyan biztos. A táblák nagy része eléggé sérült, továbbá valószínűsíthetően csak töredékek maradtak ránk, és a megfejtéshez nagyobb terjedelmű leletekre lenne szükség. A szájhagyomány szerint, a rapanuik „ősatyja”, Hotu Matua hozta magával a táblákat a szigetre, de nem 25-öt, hanem pontosan 67 darabot. Hogy honnan hozta, vagy létezett-e valóban Hotu Matua, az valószínűleg örökre rejtély marad. Talán több remény van arra, hogy esetleg előkerül még néhány felhasználható állapotban lévő „beszélő tábla”, és elmeséli a rapanuik őstörténetét.

Források:

Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában, A szerző kiadása, Érd, 1993.

http://en.wikipedia.org/wiki/Rongorongo

http://www.netaxs.com/~trance/rongo2.html

http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1996/9645/19.html