John F. Kennedy amerikai elnök 1963-ban az újságból értesült – nagy felháborodására – arról, hogy a Cape Cod-i támaszponton a légierő illetékesei kórházi szobát rendeztek be arra az esetre, ha várandós feleségénél megindulna a szülés. Úgy vélte, hogy az erre költött ötezer dollár kidobott pénz és ha híre menne, az amerikai kongresszust akár arra is ösztönözhetné, hogy megnyirbálja a katonai költségvetést.

Az elnök dühösen felkapta a telefonkagylót. Egy beosztottját azonnal megbízta, hogy küldesse vissza a kórházi szoba berendezését. Ami pedig az illetékeseket illeti, „köztük azt az ostoba fickót, aki hagyta, hogy az ágy mellett fényképezzék le”, azt mondta, helyezzék át őket Alaszkába. Ezután felhívta Godfrey McHugh tábornokot, légügyi segédtisztjét. „Hogy az ördögbe engedték be a szobába az újságírókat? Minek? Ezzel a légierő költségvetésének annyi!” – dühöngött, majd egy káromkodással zárta le az ügyet.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az emlékirat, amelyet az elnök sohasem írhatott meg

A történet forrása maga Kennedy – írja a The New York Times. Az elnök legközelibb munkatársai közül is csak egy-két beavatott tudta annak idején, hogy Kennedy 260 órányi hanganyagot rögzített a hivatalában, az ovális irodában folytatott eszmecserék és telefonbeszélgetések során. A John F. Kennedy Library alapítvány nemrég új válogatást tett közzé Listening In: The Secret White House Recordings of John F. Kennedy címmel, amely a legérdekesebb részleteket és a megértésükhöz szükségesnek tartott jegyzeteket tartalmazza könyvben, illetve két CD-n.

A titkos fehér házi magnófelvételek előszavát az elnök lánya, Caroline Kennedy, bevezetését Ted Widmer, a Brown egyetem történésze írta. A válogatás „a történelem nyersanyagát tartalmazza” – fejtette ki Thomas Putnam, a Kennedy könyvtár igazgatója, aki hozzáfűzte: „Ez az az emlékirat, amelyet az elnök sohasem írhatott meg”.

John F. Kennedy
(Forrás: Wikimedia Commons / White House Press Office (WHPO))

1962 novemberében az elnök közölte James Webb-bel, a NASA amerikai űrkutatási hivatal vezetőjével: elsőrendű feladata az lesz, hogy embert juttasson a Holdra. Webb azt felelte, ennél fontosabb lenne az űrbeli környezet megértése. Kennedy erre megjegyezte: „Szép másodikként eljutni a Holdra, de ez nem jelentene többet, mint bármikor a második hely”. Webb kitartott álláspontja mellett, mire az elnök kerek perec kijelentette: „Nem érdekel a világűr, csak az, hogy megelőzzük az oroszokat”.

Akárcsak őt követően Richard Nixon és mint Franklin D. Roosevelt óta minden elődje, Kennedy is titkos lehallgató eszközöket helyeztetett el dolgozószobájában, az ovális irodában. Erről szinte senkinek nem volt tudomása mindaddig, amíg a Watergate-ügyben folytatott meghallgatások fel nem tárták a Nixon által készíttetett magnetofon felvételek létezését.

Mi van a 45 órányi magnószalagon?

Amikor John F. Kennedyt 1963 novemberében meggyilkolták, munkatársai azonnal leszerelték a hangrögzítő berendezést. A család 1976-ig őrizte a magnetofonszalagokat, majd átadta azokat a nemzeti levéltárnak. Nyilvánosságra hozataluk lassú és egyenlőtlen módon történt, mivel a hangminőség változó volt, a szöveget előbb le kellett írni és titkosítását meg kellett szüntetni. Az utolsó, 45 órás részt csak nemrég tették hozzáférhetővé a nyilvánosság számára.

A Kennedy-korszakot tanulmányozó történészek olyan eseményekbe kaphatnak mélyebb betekintést e magnószalagok révén, mint az 1962-es kubai rakétaválság, a polgárjogi mozgalom vagy a vietnami háború. Thomas Putnam fontosnak tartja, hogy először tették közzé az anyagot egyetlen kötetben, jegyzetekkel és az egyes beszélgetések hátterét feltáró történelmi magyarázatokkal.

Harry Truman
(Forrás: Wikimedia Commons / Frank Gatteri, United States Army Signal Corps)

A hangszalagokból kitűnik, hogy Kennedy sokszor beszélt elődeivel az éppen időszerű kérdésekről, a kubai rakétaválság idején például Eisenhower elnököt is felhívta. Egy Harry Trumannal folytatott beszélgetés azonban meglepően személyes fordulatot vett 1963 júliusában.

– Úgy hallom, igen jó formában van – mondta Kennedy.

– Igen, így van, az az egyedüli bajom, a legfőbb gondom, hogy miként tudok megfelelni a feleségemnek – felelt Truman. Mindketten nevettek.

– Tudja, hogy van ez –  folytatta Truman. – Attól tart,  hogy káros lehet számomra, bár ebben téved…

 Widmer, a történész úgy véli, hogy Truman egy erekciós problémára célzott. „Azt akartam, hogy a könyv emberi pillanatokat is bemutasson” – magyarázta.

Szerepel a válogatásban annak a hangszalagnak az átirata is, amely a Kennedy-család georgetowni otthonában készült 1960. január 5-én, néhány nappal azután, hogy bejelentette: indul az elnökválasztáson. A felvételt James M. Cannon, a Newsweek tudósítója készítette és az újságíró 2011-ben bekövetkezett halála után adományozták a Kennedy-könyvtárnak.

A vacsorán Kennedy arról beszélt, mennyire lelkesíti a gondolat, hogy a nemzetközi döntéshozatal izzó forróságú olvasztótégelyébe kerülhet: ez olyan izgalmas lenne, „mint minden szombaton a Yale ellen játszani”. A jelölt töprengő, sebezhető és ugyanakkor magabiztos is volt. Vagyonának kisebb szerepe volt sikerében, mint családja nevének – vélte. A választás elvesztése azt jelentené, jegyezte meg, hogy élete delén meghiúsul ez a pompás lehetőség, olyan lenne, mintha amputálnák az egyik lábát.

Ha egy elnök apa is

Nixon lehallgató-rendszerétől eltérően Kennedyét nem a hang aktiválta, hanem le kellett nyomni a gombját, vagyis nyilvánvalóan tudta, hogy szavait rögzítik. Egy alkalommal éppen egy dél-vietnami államcsínnyel kapcsolatos amerikai felelősségről mondta diktafonba a gondolatait, amikor vékonyka gyerekhang hangzott fel: Helló! Az elnök még nem egészen hároméves kisfia óvakodott be az ovális irodába. A gondterhelt államférfi egy pillanat alatt átalakult:

– Miért hullanak a falevelek? – kérdezte a kis Johntól a szerető apa játékos hangján.

– Mert itt az ősz – hangzott a válasz. A télre és a tavaszra vonatkozó kérdés után az apa így folytatta:

– Mikor megyünk Hyannis Portba? [A család nyári rezidenciájára.] A kis John ezt válaszolta:

– Nyáron.

– Nyár van – biztatta kisfiát Kennedy. 

Igazából már novembert írtak – és az elnök nem egészen három hét múlva halott volt.