Standard, sztenderd, köznyelv – a klasszikus megnevezései azon nyelvváltozatnak, amiről rengeteget beszélünk és vitázunk, ám az igazság az, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, hogy mi is az. Egyesek az iskolázottabb, műveltebb emberek nyelvének tartják, mások az „igényes” jelzővel illetik és annak mentén határozzák meg, megint mások a médiában hallható beszéddel azonosítják. Csakhogy egyik kiindulási pont sem fedi a valóságot, kiindulópontként nem kielégítőek.

Az iskolázottabb, műveltebb emberek nem feltétlen standard nyelvváltozatban beszélnek, és a standard nyelv használata sem feltétlen jelent iskolázottságot, műveltséget. Az igényes jelző nagyon szubjektív, arról nem is beszélve, hogy például bármelyik nyelvjárásra is ráaggathatjuk. A médiában hallható beszéd pedig csak egy kis szeletét mutatja be a nyelvhasználatnak és egy adott nyelvváltozatnak. Így egyik kiindulópont sem megfelelő, egyértelmű.

Állítsuk párhuzamba a standard problémakört a divattal. Tudjuk, hogy bizonyos ruhadarabok beletartoznak az aktuális trendi öltözködési szokásba, míg más ruhaneműk nem. Egy márkás felső biztosan, a zokni papuccsal viselet biztosan nem. De mi a helyzet egy egyszerű, hétköznapi felsővel? Továbbgondolva: mi történik, ha felveszünk hozzá egy divatos kabátot? Valahogy így vagyunk a standard és nem standard nyelvi elemekkel is: nem tudjuk pontosan, hogy mi tartozik bele és mi nem.

Mi lehet a standard?

A standard nyelvváltozat nagyon nehezen körülhatárolható. Maga a szakirodalom sem egységes a standard nyelvváltozat meghatározásával kapcsolatosan, számos definíciót különíthetünk el a standarddal kapcsolatosan. Ez nem véletlen, hiszen még az sem egységes, hogy miként tekintünk fogalomra; a Lanstyák István által használt tagolás értelmében például a standardnak három lehetséges felfogása létezik:  

1.) a standard mint eszmény;

2.) a standard mint reálisan is létező, sajátos helyzetű nyelvváltozat;

3.) a standard mint ideológiai konstruktum

Hányféle értelmezése lehetséges a standard fogalmának?
(Forrás: Faisal Akram / Wikimedia / CC BY-SA 2.0)

Az első esetben az emberek a standardra mint eszményi változatra tekintenek, azaz úgy gondolják, hogy a standard nemcsak funkcióit, hanem nyelvi jellegét tekintve is fölötte áll az összes többi nyelvváltozatnak. Ebből kifolyólag egyedien gazdag, szép, szilárd (és egyben rugalmas), a folytonos tökéletesedés irányába haladó nyelvváltozat. Különösen azok vélekednek így, akik a standardra úgy tekintenek, mint ami az egész nyelvet, azáltal az egész nemzetet reprezentálja (l. „nyelvében él a nemzet” szállóige). Ezt a felfogást leginkább a nyelvi standardizmus szemlélteti, mely szerint szerint a standard nyelvváltozat (és az annak megfelelő nyelvi formák) alapvetően értékesebb, magasabb rendű, fejlettebb, jobb vagy akár szebb a többinél.

A második esetben, a szakemberek a standardot egy valós, ténylegesen létező dialektusnak tekintik. Ezzel azt a tényt hangsúlyozzák, hogy tisztán nyelvi szempontból a standard nem különbözik más dialektusoktól, ezektől csupán státuszában és funkcionális hatókörében tér el. Ilyen értelemben a standard elméletben az egész nemzeté, ám a gyakorlatban sokkal inkább egy bizonyos társadalmi osztályhoz köthető.

100% magyar termék
(Forrás: Forrás: Jánk István)

Az előbb említett osztály általában a társadalmi, kulturális, műveltségi vagy hatalmi elit, amely ezt a nyelvváltozatot alapnyelvként sajátítja el, és társadalmi presztízsénél, valamint hatalmánál fogva közvetlenül vagy közvetve dönt arról, hogy mi számít (nyelvileg) helyesnek és mi nem. Az elit rétegbe tartozó személyek olyan állapotokat teremtenek, hogy a standardra – látszólag – a beszélők egészének szüksége legyen. Ezzel a nyelvváltozat „birtokosai” előnyös helyzetbe kerülnek a többi társadalmi rétegbe tartozókkal szemben, vagyis azokkal, akik ezt a nyelvváltozatot nem alapnyelvként vagy egyáltalán nem sajátítják el.

A harmadik esetben a standardra mint ideológiai konstruktumra tekinthetünk. Ilyen értelemben a sztenderd elmeszülemény, ötlemény, konstruktum. Világosan körülhatárolt, tökéletesen egységes és szilárd, következetes nyelvváltozat – amely tökéletesen és következetesen soha nem valósul meg a nyelvhasználók beszédében. Ennek oka, hogy az absztrakció szintjén igen, ám a valóságban nem létezik vagy legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt a beszélők általában gondolják. Ennek oka, hogy a standard nyelv határai nem statikusak, hanem dinamikusak, így a nyelvi formák teljes uniformizáltsága nem elérhető, azaz az egzakt körülhatárolása a standardnak nem lehetséges. Viszont épp ennek a dinamizmusnak köszönhetően a sztenderdizáció mint folyamat és törekvés jelen van a az egyes kultúrákban, ahogy a sztenderdről folytatott diskurzusok is.

standard = tökéletesen egységes és következetes nyelvváltozat – amely tökéletesen és következetesen soha nem valósul meg a nyelvhasználók beszédében
(Forrás: Arjit Chowdhury / Wikimedia / CC BY-SA 4.0)

A sztenderdizáció

Ahhoz, hogy egy-egy sztenderd kultúra kialakulhasson, illetve hogy egy-egy nyelvváltozat presztízsváltozattá váljon és a sztenderd alapját képezhesse, létre kell jönnie egy ideológiának, amely szerint az egyes nyelvi formákhoz, elemekhez érték társítható. Ez természetesen nem magától alakul ki, már csak azért sem, mert az európai kultúrákban a történelem korábbi szakaszaiban nem létezett sztenderd, egyes kultúrákban pedig ma sem létezik.

A sztenderdizáció rendszerében való részvétel nem feltétlen a magasabb presztízsűnek értékelt alakok használatának a kérdése: sokkal inkább a standard iránti lojalitás kifejezése. Egy olyan standard használatát kívánja meg, amelyek magas státuszát az egyes központosító intézmények (pl. oktatási, a munkaerő-piaci, a média és a kormányzati adminisztráció) támogatják, illetve számítanak arra, hogy a nyelvhasználókban megvan a tisztelet és az igény az ilyen nyelvi alakok iránt. Vagyis a standardizált rendszerekben élők számára a standard egyfajta tekintélyt jelent, méghozzá a sztenderdizációt irányító személyek irányába.

Olyan furcsán beszélsz, nézzük, mi az oka a standardtól való eltérésnek
(Forrás: Nationaal Archief / Wikimedia / CC 00)

Ezek alapján a folyamat burkoltan azt az előfeltevést is magában hordozza, hogy a nyelvhasználók anyanyelvi kompetenciája alapvetően nem megfelelő. Nem tudják tökéletesen az anyanyelvüket, éppen ezért szükségük van a segítségre, az iránymutatásra.

Az iskolai és az otthoni nyelvváltozat

A magyar gyermekek egy tekintélyes hányada nem sztenderd nyelvet sajátítja el otthon. Ezáltal egy, az iskola nyelvváltozatától kisebb-nagyobb mértékben különböző nyelvváltozattal kerül be az iskolába, nagyon gyakran például valamilyen nyelvjárással. Azonban ezt az iskola sok esetben nem megfelelően kezeli, annak ellenére, hogy az otthon megtanult nyelvváltozathoz való viszonyulás a szűkebb közösséggel való azonosulásnak és közösségvállalásnak egyik kifejezője, azaz fontos az identitásjelölő funkciója.

Az egyén különféle identitásait egyre táguló koncentrikus körökként ábrázolhatjuk, melynek origója az én. Ezt veszik körül a különböző identitáskategóriák, úgymint a család, rokonság, kortársak, település és így tovább egészen az emberiségig. Ezen identitáskategóriák erőssége, súlya (azzal együtt megítélésük is) az egyes szituációkban eltérő lehet.

az egyén különféle identitásait egyre táguló koncentrikus körökként ábrázolhatjuk, ezt veszik körül a különböző identitáskategóriák, melyek erőssége szituációfüggő
(Forrás: kallerna / Wikimedia / CC BY-SA 3.0)

Mindezek nyelvi vetülete az a nyelvészeti alaptézis, hogy a különféle, kontextusfüggő identitáskategóriákhoz meghatározott nyelvi jegyek tartoznak. Az állítás megfordítva is igaz: a nyelvnek – egyéb funkciói mellett (pl. kommunikáció vagy esztétikai) – alapvetően van egy identitásjelölő funkciója. Természetesen ez nem minden esetben jelentkezik markánsan, hiszen a különböző beszédhelyzetekben a nyelv más-más funkciói kerülhetnek előtérbe. Ám  mivel a kultúra egyik fő eleme a nyelv (a maga identitásjelölő funkciójával), ezért az iskolának, azon belül a pedagógusoknak a standard nyelvváltozaton kívül eső nyelvváltozatokat is egyenrangúnak kellene tekintenie a standarddal, összhangban a modern pedagógiai és nyelvészeti nézetekkel.

Ha a pedagógus stigamtizálja a gyerek által használt nyelvváltozatot, akkor nem tesz mást, mint a gyermek közösség- és azonosságtudatának egyik legfontosabb jegyét rombolja. Ez azért is különös és paradox, mert miközben szinte az összes népi hagyományt, szokást, művészeti alkotást megmentendő értéknek tekintjük, épp ezt a népi kultúrát éltető és évszázadokon át továbbhagyományozó népi beszédmódot, a nyelvjárást nem.

Felhasznált irodalom

Lanstyák István 2015: A standardizálás mint nyelvalakító tevékenység. Fórum Társadalomtudományi Szemle (2015) 17, 27–56.

Sándor Klára 2001: „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata.

Szabó Tamás Péter 2012: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos”. A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Gramma, Dunaszerdahely.