„Rossz hallgatni az ő-zést, ha valaki gyakorlatban akarja élvezni, az nézze meg a helyi TV-ken a deszki híradót, benne a nyilatkozókat, és főleg a polgármestert. Elmegy a kedve tőle biztosan” – írja egy hozzászóló a Milyen a tisztös szögedi beszéd című cikk alatt, amelyben arról számol be a Délmagyarország szerzője, hogy a Szegedi Tudományegyetem nyelvészei szociolingvisztikai kutatást végeznek a szegedi nyelvhasználat felmérésének céljából. Egy másik kommentelő így ír az ö-zésről: „Olyan ízes, élvezetes, nem úgy, mint az irodalmi mekegés. Már nekem sem megy rendesen. Nem kéne szégyellni, nagyon nagy érték. Mint a néptánc, vagy a Matyó hímzés.” Egy harmadik olvasó pedig így kommentálta a korábbi hozzászólásokat: „generációkra visszamenőleg szegedi vagyok, de én igazi ő-zéssel középiskolában találkoztam először.”

Hogyan beszélnek a szegediek a 2010-es évek első felében? A nyelv különféle használati módjai milyen összefüggést mutatnak az adatközlők szociokulturális körülményeivel? Hogyan vélekednek a szegediek saját és környezetük nyelvi viselkedéséről? Van-e különbség az eltérő generációk (különösen a legidősebb és a legfiatalabb nemzedék) nyelvhasználata között? Ha igen, milyen különbségek ezek, s ami még érdekesebb: milyen nyelvhasználati tendenciáknak, nyelvi változásnak lehetünk a tanúi e különbségek megfigyelése révén? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a közelmúltban a Szegedi Tudományegyetem és a fővárosi Károli Gáspár Református Egyetem nyelvészei.

A SZÖSZI jobban teljesít
(Forrás: gondolatkiado.hu)

Mi is az a szociolingvisztikai interjú?

Az említett kutatás kezdetéről a Nyest is beszámolt annak idején. Azóta elkészült a Szögedi Szociolingvisztikai Interjú (SZÖSZI; egy 371 órányi hangfelvételből álló digitális korpusz), amelynek megvalósításáról és az így nyert adatok részleges értékeléséről több előadást is hallhattunk (egy ilyenről is tudósítottunk korábban), s számos publikációt olvashattunk. Nemrégiben pedig megjelent az elővizsgálat eddigi eredményeinek összefoglalása, a Szeged nyelve a 21. század elején című kötet a Gondolat Kiadó gondozásában. Kontra Miklós, Németh Miklós és Sinkovics Balázs programja az első olyan magyar nyelvészeti kutatás, amely egy vidéki nagyváros lakóinak nyelvhasználatát igyekszik felmérni. Ez azt jelenti, hogy a kutatók nem a Szeged és a Szeged környéki települések lakóira jellemző nyelvjárást vizsgálták, hanem Szeged teljes lakosságának voltaképpeni mindennapos nyelvhasználatát. Az előbbit célzott mintavétellel, hagyományos dialektológiai (nyelvjárástani) gyűjtéssel szokás végezni: ilyenkor a nyelvészek kizárólag falvakban élő nyelvjárási beszélőket szólaltatnak meg, többnyire kifejezetten az idősebb korosztály képviselői közül, akiknek még lehetnek tapasztalataik a paraszti gazdálkodó életmódról, földművelésről, állattenyésztésről. A biztosan nyelvjárási beszélők elérésében általában a helyi értelmiség (pap, tanító, tanár, helytörténész) segíti a terepmunkásokat. Ezek a felmérések nem igényelnek reprezentatív mintát. A SZÖSZI kutatói azonban rétegzett mintavétellel dolgoztak, s a szociolingvisztikai interjú módszereire támaszkodtak. Ez egy strukturált kérdéssor alapján megvalósított, a természetes társalgást utánzó, irányított, tematikus beszélgetés, amelyben meghatározott modulokról, témákról kérdezik az adatközlőket: itt például iskola, család, (katonaság), udvarlás, házasság, munka, játékok, baráti csoportok, Szeged, nyelvhasználat, félelem, álmok, halálveszedelem, tegezés, magázás; illetve jelen esetben két aktuális – érzékeny – közéleti téma is a modulok közé került: a néhol házfalakon látható CMÖ ’cigánymentes övezet’ felirat és a kettős állampolgárság. Egyes modulok között különféle feladatokat kell elvégezniük s teszteket kell kitölteniük az adatközlőknek annak érdekében, hogy a nyelvészek összehasonlítható formában mérhessék fel például tájszóismeretüket és a nyelvi változók közötti választásaikat. A terepmunkások minden esetben rögzítik az adatközlők legfontosabb szociológiai adatait, a független változókat (pl. nem, életkor, lakóhely, a születés vagy a nevelkedés helye, legmagasabb iskolai végzettség, foglalkozás, családi állapot).

A kutatók igyekeztek reprezentálni Szeged összetételét, ez azonban csak részben sikerült. A mintegy 165 ezres lélekszámú település megközelítően minden ezredik lakóját megszólították. Azonban – amint erre a szerzők is reflektálnak (57–62, 128) – a 165 fős minta a nyelvészek minden igyekezete ellenére nem lett reprezentatív sem az életkor, sem az iskolázottság, sem pedig a város lakókerületei lakossági számarányainak tekintetében. Túlreprezentáltak az idősebb korosztályba tartozók, a felsőfokú végzettségűek (ugyanis a nyugdíjasok és a diplomások több szabadidejük lévén segítőkészebbnek bizonyultak, mint a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező aktív dolgozó korosztály), valamint a kiskundorozsmaiak (akik egy palócos-jászos alapú nyelvjárássziget képviselői). Arra itt nincs hely és mód, hogy részletesen kifejtsük, miért különbözik a vizsgálat tervezett és tényleges mintája, de a kutatás egyik tanulságai közé tartozik, hogy a véletlenszerűen (a népesség- vagy lakcímnyilvántartótól kapott címek alapján) kiválasztott adatközlők mintáját csak a velük való sikeres kapcsolatfelvétel után lehet véglegesíteni, máskülönben az adatközlők elérésének nehézségei és a válaszadási hajlandóság alacsony mértéke torzítja a módszeresen összeállított mintát – hiszen a helyükre fölvett adatközlők már nem a rétegzett mintából kerültek ki. 70 százalék fölött volt a sikertelen megkeresések aránya (87). Ugyanígy problematikus, hogy a helyi tudományegyetemről érkező terepmunkások az iskoláskorú adatközlőket saját iskolájuk épületében – tanteremben, tanári szobában – interjúvolták meg, ezzel mintegy vizsgahelyzetet teremtve. Mivel az iskolában általánosan elvárt nyelvváltozat a sztenderd, a környezet nagymértékben befolyásolhatta az iskolások nyelvi viselkedését (89, 123).

Bátran ö-zzünk!

A SZÖSZI terepmunkájának egyik figyelemreméltó és mindenképp követendő módszertani újdonsága, hogy a terepmunkások (három magyar szakot végzett fiatal) maguk is a dél-alföldi, ketten a Szeged környéki (hódmezővásárhelyi), egyikük pedig a kiskunsági (jakabszállási) ö-ző nyelvjárás anyanyelvjárási (vernakuláris) beszélői, akik – bár képesek a sztenderd nyelvváltozaton való megszólalásra – az adatközlőkkel végig ö-zve beszéltek. A kutatók hipotézise ugyanis az volt, hogy a terepmunkások ily módon könnyebben elnyerhetik az adatközlők bizalmát, aminek következtében sikeresebben elérhető a fesztelen társalgás s így az adatközlő spontán (ö-ző) nyelvhasználata. Több mint negyven évvel ezelőtt fogalmazta meg William Labov amerikai nyelvész a megfigyelői paradoxonnak nevezett elvet, vagyis azt, hogy a nyelvész feladata megfigyelni, hogyan beszélnek a nyelvhasználók akkor, amikor nem figyelik őket. Mivel a nyelvhasználó saját nyelvváltozata identitásképző tényező is, vagyis olyan összetevő, amely az egy csoporthoz, közösséghez tartozás kifejezője, könnyen belátható, hogy egy adatközlő kevésbé érzi idegennek a vele egy közösségből való terepmunkást. Nem sikerült azonban szegedi gyűjtőt bevonni a terepmunkába, holott a szerzők is elismerik, hogy „Hódmezővásárhelyen erősebb, Kecskemét környékén kevésbé erős az ö-zés, mint Szegeden” (72). Márpedig a szegeditől többé-kevésbé eltérő ö-ző beszéd preferenciájának is megvannak a buktatói: az egyik fiatal lány adatközlő például a következő kérdést tette föl a nála nem sokkal idősebb, hódmezővásárhelyi terepmunkásnak: „a feladatod, hogy így beszélj, vagy te így beszélsz? […] Mer még sose hallottam ilyet, hogy valaki ennyire…” (120). Így aztán nem valósul meg az egy csoportba, közösségbe tartozás érzése, a más típusú ö-zés szokatlanságával fölhívja magára a figyelmet, ez pedig befolyásolhatja az adatközlők megnyilatkozásait mind a kódválasztásban, mind pedig az adott nyelvváltozatról való elképzelések, a hozzájuk való viszonyulások, vagyis a nyelvi attitűdök önbevallásos megfogalmazásában (119–120).

Rózsa Sándor és a gulyáskommunizmus

A kötet először fölvázolja Szeged településtörténetét és a regionális népességmozgásokat, amelyek megváltoztatták a város- és népességszerkezetet (19–27). Kiskundorozsma például csupán 1973 óta Szeged városrésze. Lakosságát a török hódoltság, illetve a törökök kiűzése utáni elnéptelenedést követően 1719-ben népesítették be újra irányított betelepítéssel a mai Heves és Nógrád megyéből (vagyis a palóc nyelvjárási régióból), főként jász családokkal. Így egy palócos-jászos (nem ö-ző) nyelvjárássziget jött létre a különböző mértékben ö-ző dél-alföldi régióban. Az 1960-as évektől megkezdődik a nagy méretű lakótelepek építése Szegeden, s ezzel együtt az urbanizáció folyamata, vagyis – vélhetőleg – részint Szeged környékéről, Csongrád megyéből, részint távolabbról, például (a szintén nem ö-ző) Békés megyéből több tízezres nagyságrendű tömeg érkezik a városba. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy több környező települést Szegedhez csatolnak, ezzel új városrészeket hozva létre.

Ezt követően bemutatják a szerzők a szegedi és Szeged környéki nyelvjárás szakirodalmát (nyomatékosan és nagy tisztelettel ismertetve Bálint Sándor szegedi néprajzkutató kétkötetes Szegedi szótár-át), az ö-zés történetét, a korábbi néprajzi gyűjtéseket, az eddig végzett attitűdvizsgálatokat (29–49). Kitérnek az ö-zésnek a magyar irodalomban, irodalmi művekben való megjelenésére, különös tekintettel Dugonics András Etelkájára, valamint Móricz Zsigmond Rózsa Sándor-történeteire és az ezek alapján készült filmsorozatra. Itt említendő meg, hogy Móricznak nincs „Rózsa Sándor című regénye” (30), a Rózsa Sándor címen kiadott kötetek két Móricz-regényt tartalmaznak: Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét. A szerzők mentségére szóljon, hogy ezt a hibát nem ők követték el először: Czine Mihály például 1954-ben hasonló módon ismertette a két kötetet a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat előadói számára (Móricz Zsigmond Rózsa Sándor című regényének ismertetése). A szerzők ugyanakkor más fontos írókat nem említenek az ö-zés vonatkozásában: így például említetlenül marad Tömörkény István és Móra Ferenc, de nem hozzák szóba a Szeged környéki, szentesi születésű Cserna-Szabó András két évvel ezelőtt publikált Sömmi című regényét sem. Igaz, egy olyan kiadványnak, amely Szeged lakóinak mai nyelvhasználatát vizsgálja, ez nem is feltétlen feladata. (Egyébként a sömmi alak nem jellemző a szegediek nyelvhasználatára, náluk a semmi és a sёmmi változat használatos, a sömmi sokkal inkább a Szeged környéki, például hódmezővásárhelyi nyelvjárásra jellemző.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A látszólagos idő

Ezt követi a kutatás céljainak, problémadefinícióinak, körülményeinek, a kiinduló hipotéziseknek, a vizsgálat tervezett és tényleges mintájának, az adatközlők megkeresésének, a vizsgált nyelvi változóknak, a lejegyzés és a feldolgozás módszerének, valamint a kutatás során fölmerült módszertani problémáknak a részletes leírása (51–92), majd a vizsgálatban részt vevő legfiatalabb (15–17 éves) és legidősebb (60 év fölötti) adatközlőkkel készített interjúk közül rétegzett módon kiválasztott 30-30 hanganyag összehasonlító vizsgálata és értékelése (93–126, 127–178).

A 30-30 adatközlővel készített interjúk hanganyaga több mint 94 óra. Jól mutatja a 15–17 éves, illetőleg a 60 év fölötti korcsoport válaszadási hajlandóságának és beszédprodukciójuk különbözőségeinek mértékét az, hogy ebből mintegy 20 óra az előbbi, több mint 74 óra pedig az utóbbi korcsoport hangfelvétele. Ez a különbség persze torzítja az adatokat is: nyilván jóval több ö-zhető szótag fordul elő egy 74 órás korpuszban, mint egy 20 órás hangadatbázisban. Az elemszámok nagyfokú különbsége eltérő arányokat, s így eltérő mértékű szórást is eredményezhet. Az ilyen, terepmunka közben fölmerülő problémákra persze nem lehet felkészülni, s csalfa gondolat volna, hogy ezek bármilyen módon kiküszöbölhetők lehetnek. Ennélfogva minden anomáliával együtt is felbecsülhetetlen értékű korpuszt jelent a SZÖSZI hanganyaga.

A kutatás látszólagosidő-vizsgálata – vagyis az adott időpillanatban vizsgált egyazon beszélőközösségen belüli adatközlők eltérő korcsoportjainak, nemzedékeinek összehasonlító módszerrel történő felmérése – egyértelműen kimutatta, hogy a szegedi és Szeged környéki nyelvjárás és az ö-zés visszaszorulóban van. A változás irányát az előzetes várakozásoknak megfelelően a sztenderdhez és az e-zéshez közeledés határozza meg. Az iskolás korosztály az 5189 ö-zhető szótagból csupán 155-ben ö-zött, ami nem éri el a 3 százalékot sem. Ebből a 155-ből 114 a sztenderdben is e-t ö-vel váltakoztató szópárok, alakváltozatok (pl. fel ~ föl, seper ~ söpör) ö-ző tagja. Ha ezektől eltekintünk, akkor az iskolás korosztály ö-zésének mértéke az 1 százalékot sem éri el (104–105). Ezzel szemben a 60 év fölötti korcsoportban a 29 213 ö-zhető szótagból 1 adatközlő 91 százalék fölötti, 9 adatközlő 71–90 százalék közötti, 4-4 adatközlő 51–70, illetőleg 31–50 százalék közötti, 5 adatközlő 11–30 százalék közötti, 7 adatközlő pedig 10 százalék alatti ö-zést produkált (139). A legerősebben ö-ző beszélők vagy a korábban önálló falvat képező, mára szegedi városrésznek számító, ám még ma is falusias jellegű területekről származnak, illetve ma is ott élnek (Szőreg, Tápé, Szentmihály), vagy valamely Szeged környéki faluból költöztek Szegedre (Pusztamérges, Ruzsa, Székkutas). A legerősebben e-ző beszélők vagy kiskundorozsmaiak (tehát a már említett nem ö-ző nyelvjárássziget képviselői), vagy olyan szegediek, akiknek szülei más nyelvjárásterületen születtek, esetleg életéveik egy részét más településen töltötték. Akad köztük olyan is, aki a katonaévek alatt „szokott le” az ö-zésről. A legerősebben ö-ző adatközlők a város falusias jellegű peremövezeteinek lakói, a város belső részein élők gyengébben ö-znek (173). Az imént ismertetett nyelvi változást igazolja a két korcsoport tájszóismerete is. Míg az iskoláskorúak a gondosan kiválasztott 14 tájszó 40 százalékát ismerték, addig az idős korosztály 82 százalékos eredményt ért el (99).

Mi lehet a bűne?
(Forrás: pixabay.com)

Egy hiba – tíz guggolás, avagy bűn és bűnhődés a 21. században

Az adatközlők attitűdvizsgálata, ha részleteiben nem is, de általánosságban az általunk várt eredményeket hozta. Több diák is beszámolt olyan esetről, hogy kinevették a nyelvjárási beszélőt, vagy „parasztos”-nak, „idegesítő”-nek, „zavaró”-nak, ha lánytól hallották, „nem nőies”-nek nevezték az ö-ző beszédet. Volt olyan adatközlő is, aki úgy fogalmazott: azt, aki „hibázik”, „olyan jó kijavítani”. A SZÖSZI egy az iskoláskorúak 30 fős mintáján kívüli, 12 éves adatközlője arról számolt be az őt kérdező terepmunkásnak, hogy az alsó tagozatos osztályfőnökük úgy szankcionálta, ha az egyik tanuló „rosszul mond[ott] valamit”, hogy a „hibázó” diáknak tíz guggolást kellett végrehajtania az osztály előtt. A gyakorlatot tovább folytatták a diákok, s jelenleg, immár a felső tagozatban egymást büntetik „vétségenként” tíz guggolással. Jellemző, hogy az a fiatal adatközlő, aki az otthon, családi körben használt makói típusú ö-ző beszédet tekinti „normális”-nak, nem pedig az iskolában elvárt nyelvváltozatot, a teljes interjú alatt e-zve beszélt. A 60 év fölötti korcsoport adatközlői ezzel szemben azt mesélték, hogy elemi (általános) iskolás korukban az osztályban mindenki ö-zve beszélt, az egyik adatközlőt még csúfolták is „zalai tájszólás”-a miatt. Ettől függetlenül általában beszámoltak tanári helyesbítésekről, egyikük úgy fogalmazott, hogy őt ugyan csak egyetlen alkalommal javították ki, de az „úgy azér möglepő vót és egy kicsit orrba vágott” (153).

Generációs szakadék Szegeden

A kötet egyik legérdekesebb fejezete egy a 30-30 fős mintán kívüli esettanulmány (179–181) és a hozzá tartozó két interjú teljes átirata, amelyet a függelékben közölnek a szerzők (199–271). A két interjú egy Szeged peremövezetében élő család két tagjával, a 42 éves anyával és 12 éves lányával készült. A kiskorú adatközlő szüleivel, nagyszüleivel, korábban dédszüleivel élt együtt, négy generáció osztozott a szegedi házon. Mind az anyai, mind az apai felmenők ö-ző beszélők, s kizárólag ö-zve beszéltek a 12 éves lányhoz és nővéréhez. Ehhez képest ma mindketten következetesen e-znek. Az anya az interjúban erős ö-zést, zárt ё-zést és nagy számú l-kiesést (pl. volt > vót) produkált. Az esetek 33 százalékában a határozóragok zártabb formáit alkalmazta (pl. -búl/-bűl), a -szor/-ször ragok helyett gyakran a -szó/-sző alakot használta. Ezzel szemben a lánya egyáltalán nem ö-zött, nem használt zárt ё-t, nem produkált feltűnő l-kiesést, s a ragoknak is csupán a sztenderd változatait ejtette. Az anya beszámolója szerint a lánya első-második életévében még ö-zött, a bölcsődébe, majd óvodába kerülése után tért át a sztenderd nyelvhasználatra. Több adatközlő beszélt arról, hogy az iskolában szokott le az ö-zésről, az egyik diák nővére az egyetemi évei alatt váltott dialektust (annak ellenére, hogy a család, így a nála fiatalabb testvére is ö-zik), egy idős interjúalany a katonaság idején hagyta el anyanyelvváltozatát. Egy idős ö-ző adatközlő szintén ö-ző lánya tanárként soha nem használja nyelvjárását az iskolában. A 12 éves interjúalany a terepmunkás azon kérdésére, hogy nincs-e olyan osztálytársa, aki ö-vel beszél, úgy felelt: nincs, mert ha volna, ki is közösítenék (251). Édesanyja az otthoni kommunikációról azt mondja: lánya „tudja, hogy az anyja-apja ö-vē beszél, de ő e-ve válaszol” (207). A megfigyelt jelenséget a szerzők ekképpen foglalják össze: „A kötetben közölt anya és lánya interjú is azt mutatja, mennyire erős a kortárs diákcsoport hatása a 12 éves tanuló ö-ző nyelvváltozatával kapcsolatos attitűdjeire és beszédére, és ugyanakkor mennyire jelentéktelen a családi környezeté” (181).

Generációs szakadék
(Forrás: staticflickr.com)

Kötözködés

A kötet előállítását illetően csupán néhány apróbb kritikát fogalmazhatunk meg. Ha az idézőjelek vagy jelentésjelek sorkezdő pozícióba kerülnek a folyószövegben, azok kivétel nélkül átlógnak a szövegtükörből a margóba (l. például a 22., 43., 44., 46., 58., 63., 65., 66., 68. oldalt). Ugyanígy a sorvégi pozícióba kerülő kötőjelek is (főleg elválasztások esetében) kilógnak a szövegtükörből. Noha a 20. és a 95. oldalon is megemlítik a szerzők Tarjánt mint Szeged egyik városrészét (vannak is a vizsgálatban tarjáni adatközlők), a 272. oldalon közölt, Szeged városrészeit ábrázoló térképen nem szerepel. Az már tartalmi kérdés, hogy egy helyütt az adatok értékelésénél aránytalanságokat fedezhetünk föl. A 60 év fölötti korcsoportban végzett tájszóteszt eredményeinek ismertetésénél például azt olvashatjuk, hogy az „átlagnál gyengébb pontszámot kapott a mögénten (’ismét, újból’), de ismertsége csak kb. 25%-kal maradt el a teljes lista átlagától, ugyanúgy, ahogyan a vélhetően kissé archaikus darvadozás-é” (136). Véleményünk szerint a középértéktől való mintegy 25 százalékos eltérés egyáltalán nem elhanyagolható különbség (vö. „csak”). Később érdemes volna egy település- és népességtörténeti vizsgálatot is elvégezni annak érdekében, hogy pontosan lássuk, az ismert történéseken túl milyen népességvándorlások, betelepülések és mesterséges betelepítések változtatták meg Szeged városának lakossági és nyelvjárási összetételét. Az erről szóló fejezet kizárólag Blazovich László Szeged rövid története című munkáján alapul, amely egyetlen forrására sem hivatkozik, csupán Szeged történetének válogatott bibliográfiáját közli a kötet végén. Még az idézőjelek közé zárt szó szerinti idézetek esetében sem tudjuk meg, honnan származnak. A nyelvészek is elismerik: nem tudjuk, hogy „honnan települtek Szegedre azok az új városi polgárok, akik az 1960 és 1980 közötti 50 ezres lakosságtöbblet tekintélyes hányadát alkotják” (22). Ugyanitt arra is reflektálnak, hogy Blazovich nem említi, milyen adatokra alapozza állításait.

A Szeged nyelve a 21. század elején című kötet azonban így is jelentős munka, a Szögedi Szociolingvisztikai Interjú pedig számos további vizsgálatra ad még lehetőséget, amelyek segíthetnek megismerni Szeged beszélőközösségének valódi nyelvhasználatát, és pontosan követhetővé teszik a jelenlegi és későbbi nyelvi változások folyamatát. Ahogy a szerzők fogalmaznak: „A korpusz adatainak teljes nyelvtudományi földolgozása évtizedekre feladatot kínálhat a nyelvészeknek” (53).