A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, kutatási területe a magyar nyelvtörténet, a nyelvjárástan és a névtan.

Egy leírt közszó esetében nem annyira kérdéses, hogy hol kezdődik a szó, és hol végződik. A tulajdonnév esetében azonban bonyolultabb a válasz. A kezdetet ugyan kijelöli a nagybetű, amellyel a név kezdődik, de a név terjedelmével kapcsolatban már nem egyértelmű a helyzet: meddig is tart a név, hol zárul le? Ha pl. egy LÁPOS TÓ kifejezést hallok, nem könnyű eldönteni, hogy ebből a név a LÁPOS önmagában, vagy a LÁPOS TÓ szerkezet-e (azért írtam csupa nagybetűvel, hogy ne zavarjon bele az egyéb ismeret). Az írásban azonban nincs ilyenfajta megértési, azonosítási nehézség, mivel az írásmód: Lápos tó, illetőleg Lápos-tó különbsége egyértelműsít: a Lápos tó szerkezetből csak a Lápos a név, a tó csak értelmezője a névnek, míg a Lápos-tó szerkezetben meglevő kötőjel a két tag összetartozását, s ezzel egy névként való azonosítását jelenti. A névterjedelmet ebben az esetben tehát a kötőjelezés biztosítja. Vannak azonban olyan helynevek, ahol a név egészét nem fogja át a kötőjel: a Lápos utca esetében a két tagot külön írjuk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Honnan tudjuk mégis, hogy a név ebben az esetben nem csak a Lápos, hanem a Lápos utca? Erre a kérdésre az Osiris Kiadó Helyesírás című kötete (Laczkó—Mártonfi 2005) a következő elvet írja: a „kétségtelen utótag (…) jelöli ki a névterjedelmet” (152). Ámde ez a „kétségtelen utótag” esetenként nem is annyira kétségtelen. A kétség összefügghet a státussal. Egy árok, fasor, kert, gát, dűlő, orom, part, sor, tér utótag lehet utcanév része (s ekként külön írjuk a szabályzat szerint: 204—5), de lehet víznévben előforduló földrajzi köznév (gát), domborzatot jelölő (árok), területet, tájat jelentő (dűlő, part, sor, tér), növénynévi (!) eredetű (fasor, kert), s mint ilyen, kötőjellel írandó: 184—6. Az úgynevezett földrajzi köznevek névterjedelem-jelölő szerepével egyébként más probléma is van: az Osiris-helyesírás felsorolásában vannak közöttük több jelentésűek, s így ugyan a kötőjel egybefűzi őket az előtaggal, mégsem tudjuk, hogy milyen helyet jelöl a sajgó, fej, locsogó, csoport, fogó, kosár, csonka, csipke, tiszta (185—6). Vannak közöttük továbbá bízvást tájszónak minősíthető elemek, amelyek esetében (mivel jelentésüket nem ismerem) nem tudom megállapítani, hogy nem utcanév-jellegűek-e: haláp, borza, imola, malát, mesence, siska, ragonya.

Aki ismeri a magyar köznyelvet, ha hall egy közszót, le tudja írni. Anélkül, hogy általában különösebben gondolkodna rajta, hogy mit is jelent az a szó az aktuális nyelvhasználatban. Mivel a nyelvi jel a fogalmon keresztül utal az egyedre („vox significat mediantibus conceptibus”), nem szükséges az egyed ismerete, illetőleg ha szükséges, akkor azt más, pontosító jelekkel lehet elérni. A tulajdonnevekkel azonban más a helyzet. Ezek leírásához nem a fogalmat, hanem az egyedet kell ismernem: a tulajdonnév helyesírási szabályzatnak megfelelő leírása tehát többlettudást igényel. Tudnom kell, hogy a LÁPOS DŰLŐ területnév-e vagy utcanév, mivel a jelenleg érvényes helyesírási koncepció ezt követeli meg tőlem. Természetesen többlettudást is ad ez a helyesírási koncepció az olvasó számára: megmondja a leírt forma által, hogy az egyed éppen terület vagy utca-e. A kérdés: kell-e nekem ez a többlettudás? A közszavak esetében nem hiányzik, hiszen, mint már írtam, pontosítási műveletekkel (birtokos jelző, mutató névmás) egyértelműsíthetem az egyedet. Ezen pontosítási műveletek lehetősége a tulajdonnevek leírásakor is fennáll, illetőleg a szövegkörnyezet egyértelműsíthet: „a LÁPOS DŰLŐ-n szántottam”, illetőleg „ahogy a bokrokkal szegélyezett LÁPOS DŰLŐ-n végighajtottam…” (ezt nevezi Kiefer Ferenc a tulajdonnév kontextuális jelentésének (1989). Nincs szükség tehát a hely feltétlen ismeretére ahhoz, hogy ha hallom, leírjam. Pontosabban: miért kell a nyelvhasználónak tudnia, hogy az a hely, aminek a nevét hallja, mi is pontosan?

Lápos dűlők
(Forrás: Wikimedia Commons / Richard Webb / CC BY-SA 2.0)

A helyesírás nem cél, csak eszköz. Nem része a nyelvtudománynak. Még akkor sem, ha néha úgy tűnik, a helyesírás szabja meg a grammatikai minőséget (vö. Nádasdy 2004. az egybeírás és a szóösszetétel viszonyáról). A helyesírás szabványosítás: egyféle szabályrendszer felállítása annak érdekében, hogy a köznyelven fogalmazott írásműveink egy bizonyos normának, s ez által a megértés egy adott szintjének megfeleljenek. (Magyar értelmező Kéziszótár, szabvány: „Egységesen alkalmazandó termelési eljárást formát stb. hiv. megszabó (műszaki) előírás”, ennél összetettebb és pontosabb a wikipédia meghatározása: „A szabvány elismert szervezet által alkotott vagy jóváhagyott, közmegegyezéssel elfogadott olyan műszaki (technikai) dokumentum, amely tevékenységre vagy azok eredményére vonatkozik, olyan általános és ismételten alkalmazható szabályokat, útmutatókat vagy jellemzőket tartalmaz, amely alkalmazásával a rendező hatás az adott feltételek között a legkedvezőbb.”) Ahogyan az életünk, gazdasági-társadalmi környezetünk változik, úgy változ(hat)nak a szabványok is.

Mikor jó egy nyelvi alkalmazást szabályozó szabvány, vagyis mikor teljesül az a kitétel, hogy „a rendező hatás az adott feltételek között a legkedvezőbb”? Akkor, ha minél általánosabb – vagyis minél több valóságelemre kiterjed, s ezáltal minél kevesebb kivételt enged meg: egy ipari szabvány pontos leírásában nincsenek megengedett eltérések. Ha ilyenek lennének, a folyamat, a gép stb. nem működne pontosan, s ez hibához, esetleg tragédiához is vezethet. És minél egyszerűbb a szabvány, annál könnyebben elsajátítható. A pontosítás és az egyszerűsítés mint egymásnak feszülő alapelvek végigkövethetők a magyar helyesírás-történet folyamán, egészen napjaink elektronikus kommunikáció-kultúrájáig.

Javaslat

Roppant egyszerű:

1. Amely helynevet eddig egybeírtunk, azt tartsuk meg egybeírva. Ezek a leggyakoribb helyneveink, ezek jelennek meg leggyakrabban leírva, ezek tehát tanulás nélkül is beleivódnak az olvasó ember emlékezetébe (Kisalföld, Szombathely), továbbá ezek jelentős része az ún. (kül- vagy belterületi) lakott helyek közé tartozik, melyek hivatalos formája az egybeírt alak, akárhány tagból áll is a név (Hármasútmentitanyák).
2. Felejtsük el azonban a kötőjelezést, és kezdjük ezen nevek minden tagját nagybetűvel! Ebben az esetben a szavak nagybetűs kezdete egyértelműen kijelöli a név terjedelmét, az összetartozást a nagybetűk egyértelműen jelölik (ha a név valamelyik alkotója összetett szó, az természetesen összetett szóként marad továbbra is).

   Több tulajdonnévi alkategória szintén ilyen forma: a személynevek (Petőfi Sándor), az állatnevek (Mindenrági Bumi – J. Soltész 1979. 71), az intézménynevek (Magyar Tudományos Akadémia). Van egy erre való hajlam a mai magyar elnevezőkben (vö. Zimányi 1996. 83), ilyen irányú törekvést tapasztalunk továbbá a lakóparknevek esetében (Hűvösvölgy Lakókert, Hársfa Udvar, Fecske Ház, Éden Villapark). A meglevő minták (Északfölde, Csatakert, Csata-gödör, Szurdok-katlan) és az ajánlott csupa nagy kezdőbetűt tartalmazó alakok (Halott Város, Holt Arcok Tava, Forog Földe, Helm Árka) vegyes alkalmazását látjuk Tolkien fordítójánál (Belényi 2001.).

3. Minden helynév -i képzős alakja is tartsa meg a szavak nagybetűs kezdését.

Mi következne egy ilyen lépésből? Lehet, hogy eleinte szokatlan lenne a Kossuth Lajos Utca, a Szabadság Hegy. De a Holt Tisza, a Kis Villám ma is így íródik, csak kötőjellel. Egyértelmű lenne azonban a név terjedelme, még akkor is, ha nem tudjuk valamely tagját azonosítani (Nagy Sajgó). Nem kellene továbbá számos szabályt megtanulni: mennyivel egyszerűbb lenne a mai Alsó-Duna-mente Alsó Duna Mente-ként, hát még a melléknévi alak: az alsó-Duna-menti helyett az Alsó Duna Menti. A megtartott nagy kezdőbetűs Kossuth Lajos Utcai forma jelezné a névhez való tartozást (ugyanúgy, mint ahogyan nem kisbetűsítjük a Лajos-t a Kossuth Lajos-i melléknevesítésben). Sőt a Császári ’Császár nevű faluhoz tartozó’ alak elkülönítene a császári ’a császárhoz tartozó’ közszótól, a Párizsi ’Párizsban levő, Párizshoz tartozó’ a párizsitól ’felvágottféleség’.

Ez nem változna

Mit veszítenénk egy ilyen eljárással? Nézzük végig egy példán: KIS KASTÉLY. Ma ezt kétféleképpen írhatom: Kis kastély (ebben az esetben a név egy kisebb fajta épület leíró jellegű neve) és Kis-kastély (ekkor egy Kis személynevű emberről elnevezett kastélyt jelöl, amelyről nem tudjuk, mekkora). Mindkét esetben megtudunk valami többletet az épületről, de egyik név sem tartalmaz teljes ismeretet: a Kis kastély esetén nem tudom, hogy kivel volt kapcsolatban (meg még egy csomó egyéb dolgot sem tudok róla), a Kis-kastély esetén is csupán egyetlen momentumot tudok (kiről nevezték el, de már az elnevezés alapját sem mondja el a név). Ezek a nevek ugyan adnak egy bizonyos többlettudást a jeltárgyról, de ez közel sem teljes leírás. De ez a névnek a nyelvi felhasználás szempontjából nem is lényeges eleme. A Kis Kastély ugyan csak annyit árul el, hogy ez egy (épület)név, de ennyi elég is a nyelvi alkalmazáshoz. Aki többet akar tudni az objektumról, utánajárhat.

Veszíthetnek azonban a helyesírási versenyek szervezői, akiknél a helynevek helyesírása lényeges mezőnyszétrázó helyesírási feladat volt mindezidáig. Egy feleslegesen konstruált problémakör (amelynek természetesen megvan a maga logikája) megszűntével kereshetnek a való élethez sokkal jobban igazodó feladatokat. Példaként vegyünk egy 2008-ban megjelent tollbamondás-szöveget [A dőlt betűvel kiemelt nevek az eredetiben álló betűk.]:

„2004 karácsony másnapján, hawaii idő szerint 14 óra 59 perckor a Richter-skála szerint 9-es fokozatú földrengés rázta meg az Indiai-óceán fenekét az észak-szumátrai partoktól alig több mint öt kilométerre. A mélytengeri földmozgás által kiváltott szökőár – közismert japán nevén cunami – elsősorban a Bengál-öbölben okozott szinte példa nélküli pusztítást. Mintegy 300 000 ember halt meg vagy tűnt el Thaiföldön, Indonéziában, Srí Lankán és Indiában. A katasztrófát nagymértékben súlyosbította, hogy az indiai-óceáni térségben nincsen cunami-előrejelző rendszer. Cunamijelenség eddig túlnyomórészt a Csendes-óceánon fordult elő, ezért az Egyesült Államok Nemzeti Óceáni és Légköri Hivatala kiépíttetett ott egy széles körű riasztószolgálatot, amely küldött is veszélyjelzést a Srí Lanka-i kormánynak, bár az interneten akkor már egyre-másra érkeztek a katasztrófa-híradások.” (Kardos 2008. 238).

Helyesírás? Katasztrófa!
(Forrás: Wikimedia Commons / David Rydevik)

A szöveg helyesírási nehézségét elsősorban a dőlt betűvel kiemelt földrajzi nevek leírása adja. Nézzük meg ugyanennek a szövegnek a leírását a fent javasolt 3 szabállyal:

„2004 karácsony másnapján, Hawaii idő szerint 14 óra 59 perckor a Richter-skála szerint 9-es fokozatú földrengés rázta meg az Indiai Óceán fenekét az Észak Szumátrai partoktól alig több mint öt kilométerre. A mélytengeri földmozgás által kiváltott szökőár – közismert japán nevén cunami – elsősorban a Bengál Öbölben okozott szinte példa nélküli pusztítást. Mintegy 300 000 ember halt meg vagy tűnt el Thaiföldön, Indonéziában, Srí Lankán és Indiában. A katasztrófát nagymértékben súlyosbította, hogy az Indiai Óceáni térségben nincsen cunami-előrejelző rendszer. Cunamijelenség eddig túlnyomórészt a Csendes Óceánon fordult elő, ezért az Egyesült Államok Nemzeti Óceáni és Légköri Hivatala kiépíttetett ott egy széles körű riasztószolgálatot, amely küldött is veszélyjelzést a Srí Lankai kormánynak, bár az interneten akkor már egyre-másra érkeztek a katasztrófa-híradások”.

Mit nyerhetünk vele? Megnyerhetjük vele a dolgok spontán leírásából származó örömöt, az írás gondtalan(abb) alkalmazását.

Hivatkozott irodalom

Belényi Dániel 2001. Megjegyzések a Gyűrűk ura névanyagához (helynevek). NÉ. 23. 96–106.

Kardos Tamás 2008. Tollbamondások, feladatsorok. In Bozsik Gabriella szerk. Két évtized a helyesírásért. Eszterházy Károly Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke., Eger. 237–257.

Kiefer Ferenc 1989. Mit jelent a tulajdonnév? In: Balogh Lajos és Ördög Ferenc (szerk.): Névtudomány és művelődéstörténet. Zalaegerszeg Város Tanácsa VB Művelődésügyi Osztálya. Zalaegerszeg. 286—290.

Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila 2005. Helyesírás. Osiris Kiadó, Budapest.

Nádasdy Ádám: A November 7. Erőműtől DJ Newlig – Nádasdy Ádám recenziója (2004. november 21.)

J. Soltész Katalin 1979. A tulajdonnév funkciója és jelentése. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Zimányi Árpád 1996. Nagybetűsítések mai írásgyakorlatunkban. In O. Bozsik Gabriella, V. Raisz Rózsa, Zimányi Árpád szerk. Helyesírási kultúránk fejlesztéséért. Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke, Eger. 68–84.