Az eddigi részek tartalmából: Az első részben a lófejű székelyekről írtuk meg, hogy a későbbi tudományos kutatás félreértette a lófejűt: Horvát Istvánnál a lófejű az lófejő, vagyis a lófejő alternatív alakja. A második részben Ádám ősapánk nevének magyar etimológiája után nyomoztunk. Megint csak kiderült Horvát István ártatlansága: sehol sem írta le, hogy Ádám almát ad ám Évának ‒ erre is tévesen hivatkoztunk közleményeinkben. A harmadik részben a tudományos és ismeretterjesztő irodalomban gyakran idézett délibábos etimológiák (pl. Herkules ‒ harkályos, Babilon ‒ Bábolna, Stockholm ‒ Istókhalma stb.) szerzőit nyomoztuk ki. Ezek többségét sem Horvát István találta ki. A téves hivatkozások elindítója Zsirai Miklós és Tótfalusi István volt.

És íme a negyedik rész: ha kancsalul festett, ábrándos őstörténeti téveszmék ellen indulnak harcba a tudományos hölgyek és urak, mindig Horvát István jut eszükbe ‒ mégis micsoda dolog, hogy a világon mindenki a magyaroktól származott. ‒ Hát ebben a félresikerült agyszüleményben szeretnél hinni, kedves népem? ‒ kérdezik az okosok, s válaszolá a balga nép: ‒ igen, ebben, mindörökké! De vajon miben? Horvát István Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből című örökbecsűjében imígyen fejtette meg a magyar őstörténet rejtélyét:

1. A szerző annak bizonyítását ígéri, hogy Ázsia, Afrika és Európa szinte minden szögletében magyarul beszéltek. Nemcsak a magyarok, hanem mindenféle más népek is:

Horvát István 1825: 6.

2. Ezek a népek mind a szittyák leszármazottai (ebből következik, hogy a szittyáknak is magyarul kellett beszélniük):

Horvát István 1825: 7.

3. A szittyák közül a magyarok voltak a legfejlettebbek, mert ők földet műveltek (magot eresztettek a földbe). A görög írók azonban olyan ravaszok voltak, hogy minden nép nevét lefordították a maguk nyelvére, ezzel nehezítvén az utódok (de nem Horvát István…) dolgát. A kötet további oldalain Horvát István minden földművelő népet a magyarok leszármazottainak tekint a magyar = mager(esztő) szófejtése alapján:

Horvát István 1825: 7-8.

4. A szerző másik módszere, hogy úri kedve szerint bármelyik m-mel kezdődő szóban felismeri a magyar népnevet:

Horvát István 1825: 8.

5. Horvát István egy másik művéből, illetve egy leveléből azt is tudjuk, hogy szerinte az Édenkert lakói magyarul beszéltek (lásd sorozatunk 2. részében).

A további dagályos mondatok idézésétől eltekintve lássuk Soós István értékelését. Véleménye szerint a

„pánmagyar nyelv- és őstörténeti szemléletmód […] a 19. század első harmadában, a romantikus nacionalizmus korában alakult ki […] Gyökerei azonban egészen a magyar nyelvhasonlítás és nyelvrokonítás hőskoráig, a 17. század elejéig nyúlnak vissza.” (Soós István 1984)

Soós István Otrokocsi Fóris Ferencet nevezi meg Horvát István elődjeként. Mi azonban még mélyebbre merülünk az idő feneketlen kútjába, egészen annak forrásáig, az özönvíz történetéig. A bárkaépítő Noénak három fia volt: Sém, Kám és Jáfet. III. Béla királyunk inkognitóban alkotó krónikása szerint:

Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. (Anonymus: Gesta Hungarorum; Pais Dezső fordítása).

Anonymus azt is leírta, hogy Magógtól származik Attila és az Árpádok is. Ezt annyira fontosnak tartotta, hogy még kilencszer(!) említette.

Következő krónikásunk, Kézai Simon szerint Hunor és Magor Ménróttól származik, aki Thana révén szegről-végről Jáfet leszármazottja. A Genezis 10. fejezete azonban Nimródot (Ménrótot) Kámtól eredezteti, Thanát pedig nem is említi. Itt valami apokrif szöveg kavarhatott be, mely után most nem nyomozunk, nézzük inkább a Képes Krónika változatát. A bibliai családfa levezetése itt a legrészletesebb. A krónikás a 4. fejezetben cáfolja (név nélkül) Kézai koncepcióját:

Mindezekből látszik, hogy nem igaz azoknak a mondása, akik azt mondják, hogy Hunor és Magor, a magyarok ősatyjai Ménrót fiai voltak, aki Kus fia, aki viszont Kám fia volt, akit Noé megátkozott; egyrészt mert a magyarok Szent Jeromos előadása szerint Jáfet törzséből származnak, másrészt azért sem, mert Ménrót sohasem a Tanaisz folyó mentén – ami keletre van –, hanem az Óceán mellett lakott.(Bollók János fordítása.)

A 26. fejezetben azonban egy hibrid genealógiát alkot a szerző: az Árpádok Ménróttól származnak, de végső soron mégis Jáfettől, és nem Kámtól ‒ ez itt most egy mellékszál volt, mivel jelen témánk szempontjából fontosabbak is olvashatók a 4. fejezetben. Például ilyenek:

Jáfet többi fia: a második Magóg, Jeromos szerint tőle származtak a szkíták; Madai, akiről a médeket elnevezték; Javan, akitől a görögök származnak, a héberben Görögországot ezért nevezik ma is Javannak; Tubal, akitől a hispánok származnak; Mesek, akitől a kappadókok származnak, ezért hívják náluk ma is az egyik várost Masekabnak; Tirasz, akiről a trákokat elnevezték. (Bollók János fordítása.)

Az idézett művekben vegytiszta etimologizálás folyik. Anonymus földrajzi nevek köré szeret kis történetek írni, de névmagyarázatokat is találunk nála: Magóg nevéből vezeti le a 'magyar' népnevet. A Képes Krónika több hasonlót is megoszt velünk, de szerzője elárulja, hogy a módszer nem az övé: az etimologizálást már a Szentatyák is művelték. Szent Jeromos emléke máig fennmaradt, de az ugyanezen fejezetben emlegetett Szent Sigilbertus antiochiai püspökről és történeti művéről nem maradtak adatok az utókorra.

Simon de Myle: Noé bárkája az Ararát hegyén
(Forrás: Wikimedia Commons PD-Art)

Otrokocsi Fóris Ferenc Origines Hungaricae (1. kötet, 2. kötet) című művében tudományos bizonyítékokat keresett a magyarság bibliai ősöktől való származására. Evégből adaptálta a Szentatyák módszerét a magyar nyelvre. Meglátása szerint amelyik idegen szó hasonlít egy magyar szóra, az magyar is. A héber‒magyar nyelvrokonságot hirdette, de talált angol‒magyar, francia‒magyar és latin‒magyar közös szavakat. Középkori történelmünket ismerve az utóbbi két kapcsolat reális, ugyanakkor Otrokocsi Fóris szófejtései csak akkor számítottak tudományosnak, ma már nem.

Az Origines Hungaricae 1693-ban Franeker városában jelent meg, két kötetben. A szerző az első kötet címében a következő nevek elemzését ígéri: Scytha, Hunnus, Hungarus, Magyar, Jász, Athila, Hercules, Ister, Amazon stb. Szerzőket is megnevez, akiknek műveit használta magyar őstörténetének megírásához: Ranzanus, Turoczius, Bonfinius, Istvanffius. Ezt követően elkezdenek áradni belőle az etimológiák. Íme egy oldalnyi belőlük:

Otrokocsi Fóris Ferenc: 1693. I: XX.

Otrokocsi Fóris Ferenc a népneveken is könnyedén átgázol. Az utigur/uturgur megfejtése: Uti-Ur-Gór, vagyis „Dominus de Via ex familia Gór”. És igen, a kuturgur pedig Kúti-Ur-Gór. És ez még csak a bevezetés volt (38 oldalon). Az első kötet tulajdonképpeni kifejtő része tíz fejezetet tartalmaz. Az I. fejezet a szkítákkal foglalkozik, majd jönnek a hunok, Attila, az avarok és végül megérkeznek Pannóniába a magyarok is, vagyis általuk immár harmadszor jönnek be a hunok. A VII. fejezet a magyar nyelv héber eredetével foglalkozik, majd a hun és a magyar népnév magyarázata következik (VIII. és IX. fejezet). Ezeket a fejezeteket is áthatja az etimologizálás. A szerző a magyar népnevet sokfelé fölfedezi a világban. A X. fejezetben összeáll a kép: a hunokon és az avarokon kívül, akik ab ovo, magyarok még a jazigok, akik valójában jászok, a lófejő szkíták, vagyis a székelyek, a kunok, akik hunok és a baranyák is. A baranya népnévhez a germán breuni nép/törzsnév magyarításával jut el.

A második kötetben (XI‒XIV. fejezet) messzire gurult Otrokocsi Fóris fantáziája. Őstörténeti koncepcióját nem fejleszti tovább, ellenben nagyon sok etimológiát gyárt, egy-egy szóhoz akár többet is. Néhányat már közöltünk sorozatunk előző részében, most mutatunk továbbiakat. Ezeket sem szokták idézni az ismeretterjesztő sajtótermékekben, pedig szintén elrettentőek. Személynevek: Targitius (Menandrosz szerint Baján, avar kagán követe Bizáncban) ‒ Tárgyos; Solachos (szintén avar követ, szintén Menandrosznál) ‒ Zálogos, Salakos (49); Tyndareus (görög mitológiai szereplő, spártai király) ‒ tündér, tündéres (66); folyónevek: a Jaxartes (Szir-darja) Jég-Szartos, Jég-Szeretős, Jég-tartós (147), a Volga pedig Bolygó vagy Bolgó (148).

Otrokocsi Fóris Ferenc és Horvát István magyar őstörténete a három legfőbb elemében közös eredetű. Ezek az elemek levezethetők a krónikákban is idézett középkori eredetű keresztény tudós hagyományból: 1) a magyarok Noé valamelyik gyermekétől származnak, 2) a hun, az avar és a magyar valójában egy nép. Ez az elsődleges magyar őstörténeti paradigma, melynek bizonyítása etimológiák gyártásával történik. Az etimologizálás a harmadik közös eleme Otrokocsi Fóris Ferenc és Horvát István őstörténeti művének. Az elsődleges magyar őstörténeti paradigmát Otrokocsi Fóris Ferenc továbbfejlesztette: a hun‒avar‒magyar rokonságba besorolt még pár népet. Ezen kismértékben változtatott Horvát István, midőn levette a listáról a baranyákat, de hozzátette a parthusokat. Ez utóbbi sem teljesen a saját ötlete, mivel a parthus= pártos etimológia már Otrokocsi Fórisnál is szerepel.

Horvát István művének olvasása során több művelt magyarban is fölmerült, hogy Otrokocsi Fóris-plágiumot tart a kezében. A szerző igen mérgesen reagált:

Horvát István 1829: 33.

Ugyanezen művet tovább olvasva azt találjuk, hogy a „szónyomozás” valóságos történeti tudomány, amely „gyönyörködtető világosságot terjeszt az emberi nemzet viszontagságaira” (Horvát István 1830: 11.). Kérdés? Amit szabad Horvátnak, nem szabad Otrokocsi Fórisnak ‒ nincs itt kérem semmi ellentmondás, haladjunk tovább.

James Tissot: Sém, Kám és Jáfet
(Forrás: Wikimedia Commons PD-Art)

Az elsődleges magyar őstörténeti paradigma nem csak Horvát István műveiben bukkan föl, a felvilágosodás és a reformkor idején különböző változatokban olvasható. A szerzők így vagy úgy állást foglalnak a magyar nyelv rokonságáról is. A 18. század végén még nincs mindenkiben ellenérzés a finnugor rokonsággal szemben: a finnek is a hunoktól származnak, de rokonságuk távolabbi, mint a magyaroké. Ugyanakkor a lappokat többen primitív, barbár emberekként ábrázolták, igyekeztek kitagadni őket a közeli rokonságból (lásd Jókainál is). Vita folyt arról, hogy a magyarok Noé melyik fiától származnak és a bábeli nyelvzavarodás érintette-e a magyarokat, avagy sem. Az Otrokocsi Fóris által részletesen kidolgozott héber‒magyar nyelvrokonságot volt, aki azért vetette el, mert a magyar nyelv még a hébernél is ősibb, pontosabban azzal egy időben alakult ki a Noé bárkáján beszélt nyelvből (lásd Keresztesi József: Magyar nyelv eredete). A magyar nyelv rokonságáról vallott korabeli nézeteket Hegedűs József ismerteti könyvében (Hegedűs József 2003), így azokra most nem kell kitérnünk. Egyet azért még említünk Keresztesi József könyve mellett ‒ Pálóczi Horváth Ádám: A’ magyar, Magóg Patriarchától fogva I. István királyig című, 1817-ben Pesten megjelent művét. A finnugor rokonságról ő is hozza a kötelező formulát:

Pálóczi Horváth Ádám 1817: 4.

Pálóczi Horváth Ádám szerint a hunnusok vagyis a magyarok Magógtól származnak. A Biblia elemzése után sort kerít a történetírók műveire, s azok segítségével követi végig a Magóg leszármazottak történetét Szent István királyunkig. Közben cáfolja a francia tudós, de Guignes állítását a kínaiak egyiptomi eredetéről. A zsuan-zsuanok geougen alakban átírt nevét gögényre vagy kökényre magyarítja. Külön fejezetekben tárgyalja az ősök társadalmi szervezetét és vallását, majd az 55. fejezetben rátér annak bizonyítására, hogy a magyar a legősibb nyelv, Noé is ezen a nyelven társalgott bárkája népével. A parthus népnevet ő is a magyar pártossal azonosítja. Ugyanitt finnugor és szamojéd nyelvi példákat is hoz. A szöveget egy 10 oldalas kronológiai áttekintés zárja le. Világos felépítésű, átgondolt mű 412 oldalon. Horvát István elnagyolva fölkent rajzolatai a kanyarban sincsenek Pálóczi Horvát Ádám könyvéhez képest. Tartalmát tekintve persze ugyanolyan naiv és elavult, mint a Rajzolatok….

Nagy Sándor fallal zárja el Góg és Magóg népét. Illusztráció, Jean Wauquelin: Nagy Sándor hódításainak és tetteinek könyve
(Forrás: Wikimedia Commons PD-Art)

A 19. század első felében, a nyelvtudomány kialakulása idején a nyelvek bibliai származtatása immár anakronisztikus, tudománytalan nézetté vált. Vajon miért éppen Horvát Istvánt tették bűnbakká, a tudománytörténeti áttekintések miért csak őt nevezik meg a minden elemében elavultnak tekintett elsődleges őstörténeti paradigma hirdetőjének?

Horvát István egy ideig Kazinczy Ferenc belső köréhez tartozott, lelkes híve volt a nyelvújításnak, a magyar nyelv és a magyar nemzet fényre derülésének. Készülő őstörténeti műve a Tudományos gyűjtemény 1825. évi 6. számában közölt „Próbatétel” (3‒56.) után még ígéretesnek tűnt. A megjelent mű, a Rajzolatok… azonban kicsit meredekre sikerült. Kazinczy sem értette. Egy levelében ezt írta:

„Mely Herculesi munkát tevél itt édes barátom! […] Én, ha valaki, érzem, csodálom nagyságodat, ámbár követni a végigláthatatlan tengeren, a századoknak, ezredeknek ezen lelkemet elrémítő, elszédítő homályába alig merek.” (Vass Bertalan 1895: 373.)

A Rajzolatok… itt-ott zavaros szövege nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy későbbi kutatók a dilettáns őstörténetkutatás állatorvosi lovaként hivatkozzanak rá.

Horvát István 1815-től a Nemzeti Múzeum könyvtárának őre volt, 1823-tól pedig a pesti egyetemen oklevél-, címer- és pecséttani előadásokat tartott. Mindenki ismerte, mindenki szerette ‒ egészen addig, míg össze nem veszett ezen mindenkikkel (pl. a Kisfaludyakkal és Toldy Ferenccel). A Rajzolatok… írása idején már meglehetősen magányos volt, Kazinczyval is egyre ritkábban váltott levelet. Később, a Tudományos Akadémia megszervezése körül is nyakas vitatkozónak bizonyult, az akadémiai tagságot is visszautasította. Ebben már szerepet játszhatott a könyvének elutasítása miatt érzett sértődöttsége. A kortárs megmondó emberekkel kialakult konfliktusa miatt kezdődött Horvát István szakmai mélyrepülése ‒ már ami az őstörténeti nézeteit illeti. E kudarc mellett egyetemi pályafutása szépen alakult: 1830-tól magyar nyelvet és irodalmat oktatott az egyetemen, később három évig a bölcseleti kar dékánja is volt. Ami nem jött be a tudományban, az bejött az oktatásban: németellenes nemzeti érzelmeivel beoltotta a leendő márciusi ifjakat. A szabadságharc bukása után ennek a németellenes érzelemnek a talaján született meg az a városi legenda, hogy a finnugor rokonságot a Habsburgok erőltetik a magyarokra.

Bibliai ősapánk, Ádám nevének magyar magyarázata (ád ám) már a reformkorban olvasható volt a sajtóban. Horvát István nevéhez azonban csak a 19‒20 század fordulóján kapcsolódott. Ez volt a második lépés Horvát István sárba tiprásában. Ugyanazon tanulmány szerzője (Kiss Jenő) gyanúsítja meg a Dareios ‒ Tarajos, Jeruzsálem ‒ Gyerő-Sólyom szófejtések elkövetésével is (lásd sorozatunk 2. és 3. részében). Ezt a vonalat Zsirai Miklós viszi tovább:

A hangulat irányítása Révai egyik nagytehetségű, lelkes, de kritika nélkül dolgozó, szertelen fantáziájú tanítványának, Horvát Istvánnak a kezébe került, aki látnoki hévvel hitte és hirdette, hogy  a magyarság a világ legrégibb népe, a magyar nyelv a világ legősibb nyelve, s az idegen nyelvekben: a héberben , a görögben, a latinban vagy akár a finnben is hemzsegnek a magyarból való tulajdonnevek és közszók. Magyar volt Herkules és Nagy Sándor, Dareios (= Tarajos), Karthago (=Kard-hágó, Jeruzsálem (=Gerő Sólyom) stb. stb., egészen a székely eredetű bibliai Dávidig, sőt ősapánkig, Ádámig (Zsirai Miklós 1937: 507.)

A mester tekintélye akkora volt, hogy az utódokban föl sem merült adatainak ellenőrzése. Amint az előző írásunkban bemutattuk, a szakma évtizedek óta idézi Zsiraitól a téves adatokat.

Összefoglalva: Horvát István korántsem volt szertelen fantáziájú tudós, főleg hozott anyagból dolgozott. Magyar őstörténeti munkássága egyáltalán nem foglal el különös helyet a magyar őstörténetkutatásban: A Rajzolatok… szervesen beleilleszkedik kora „tudományos” művei közé. Horvát István volt az elsődleges magyar őstörténeti paradigma utolsó nagy képviselője. Elvérzett a paradigmák harcában. Zárásként két gondolat Békés Verától a vesztes paradigmáról ‒ az első Horvát Istvánra is vonatkozik:

Első (valójában: „nulladik”) fokozat:

Ide tartoznak a tudományból kiszorult, teljesen elszigetelődött koncepciók. Ezekről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy mint kuriózumokat, esetleg mint elrettentő példákat tartják számon. 

A finnugor paradigma képviselői Horvát Istvánban és a Rajzolatok…-ban találták meg az elrettentő példát.

Ez a szövegrész a hun‒avar‒magyar rokonság máig megoldatlan problémájáról is szól:

[…] a régi iskolának a vereség után is fennmaradhatnak olyan zárványai, amelyek koncepcióit a győztes paradigma sem integrálni, sem pedig likvidálni nem tudja. Az ilyen integrálatlan koncepciók nem egyszerűen kirekesztődtek a tudományból, hanem ‒ a zárvány metaforával élve ‒ idegen testként őrződtek meg a rendszeren belül (mindkét idézet: Békés Vera 1997: 78.).

Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy az elsődleges magyar őstörténeti paradigma zárványként fönnmaradt elemének, a hun‒avar‒magyar rokonságnak a tudományon belül is vannak hívei. Ennek folytán ezt a zárványt akár mint lehetséges új paradigmát is szemlélhetjük. Akár… Hogy lesz-e belőle új paradigma, arról majd a további tudományos eredmények döntenek. Egyelőre azt látjuk, hogy a hun‒avar rokonságunkat reklámozó bombasztikus sajtónyilatkozatokban (amelyek nem pótolják a tudományos közleményeket) az igen halvány tudományos érvekkel szemben a túlcsorduló nemzeti érzés uralkodik. Legközelebb ezzel foglalkozunk.

Irodalom

Békés Vera 1997: A hiányzó paradigma. Debrecen

Hegedűs József 2003: Hiedelem és valóság. Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról. Budapest

Horvát István 1825: Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből. Pest

Horvát István 1829: A’ Jászokról mint Magyar Nyelvü Népről és Nyilazokról. Tudományos Gyűjtemény 1829/9: 3–60.

Horvát István 1830: Jászok. II. Értekezés. A' Jászokról, mint Toxotákról, Iónokról, Pannonokról , Pelasgusokról, Paeonokról és Hellenekről. Tudományos Gyűjtemény 1830/7: 3–55.

Otrokocsi Fóris Ferenc 1693: Origines Hungaricae I-II. Franeker

Pálóczi Horváth Ádám 1817: A’ magyar, Magóg Patriarchától fogva I. István királyig. Pest

Soós István 1984: Romantikus őstörténet. Horvát Istvánról. História 1984/4: 32‒35.

Vass Bertalan 1895: Horvát István életrajza. Budapest

Zsirai Miklós 1937: Finnugor rokonságunk. Budapest