A finnugrisztika tudománya időről időre nekirugaszkodott, hogy megírja önmaga kutatástörténetét. Ebben a magyar kutatók is részt vettek. Magyarországon az érdeklődő közönség számára az első visszatekintést Zsirai Miklós írta. Finnugor rokonságunk című kötetében a szerző 110 oldalon foglalkozott a témával (IV. rész: A finnugor nyelvhasonlítás története, az 1994-es reprintkiadásban: 474–584.). Nagyon idealizált képet festett az eseményekről. Azt sugallta, hogy már a 10. század óta makacs céltudatossággal kutatták egyes kiválasztottak a finnugor nyelvek rokonságát. Zseniális sejtéseik a 19. században értek bizonyossággá. Zsirai Miklós egyenes vonalú fejlődési pályát írt le, közben elhanyagolva a számára mellékes témákat: leginkább azt, hogy voltak más gondolatok is a magyar és a többi finnugor nyelv eredetéről, és a finnugor nyelvrokonság elfogadottsága a magyar közéletben igen hullámzó volt (azért időnként voltak, akik hittek benne). A finnugor nyelvrokonság fogadtatása korántsem volt olyan szeplőtelen, mint ahogy azt Zsirai összefoglalása alapján gondolnánk.

A szeplőket Domokos Péter kezdte számlálgatni Szkítiától Lappóniáig című könyvében. Alcíme szerint a kötet a nyelvrokonság és az őstörténet irodalmi visszhangját vizsgálja, de valójában ennél többet nyújt: bemutatja, hogy a magyar közélet és a magyar társadalom hogyan fogadta a finnugor nyelvrokonság tényét.

A szerző munkáját Sándor Klára folytatta. Nyelvrokonság és hunhagyomány című könyvében azt tárgyalja, hogyan futott egymás mellett, olykor egymást keresztezve és összeütközve a finnugor nyelvrokonság és a hun származás hazai recepciója. A két téma együtt vizsgálandó, hiszen a finnugor nyelvrokonságot ma már nem lehet anélkül tárgyalni, hogy ne ejtenénk szót elutasításának társadalmi gyökereiről egykor és most.

A szerzők hangya-, sőt méhecskeszorgalommal gyűjtötték össze a forrásokat. A témakör egyes részleteinek mélyebb ismeretéhez egy újabb mű is hozzájárul – Lajtai L. László: „Magyar nemzet vagyok” című kötete.

Sándor Klára művében olvassuk, hogy „a hun–szkíta–finn rokonság hosszú éveken át békében megfért egymással…” (415.) A 18. században megjelentek nyomtatásban az évszázadokon át lappangó magyar krónikák. Anonymus és Kézai művei mellett újra ismertté vált Julianus úti jelentése a keleten megtalált magyar testvérekről. Ezek a frissen felbukkant munkák telibe találták a magyarságára ébredő nemzetet. A magyarság áhította nemzetének történelmét, és benne a magyar őstörténetet is. A dicső magyar őstörténetet. Amelyben nem találta helyét a finnugor rokonságnak.

Csak a hunok

Lajtai L. László idézett könyve ábécé-rendben tartalmazza a reformkori szerzőket és műveiket (521–553.). Felsorolja a történelemkönyvek egymást követő különböző kiadásainak bibliográfiai adatait is. A mi egyszerűsített listánk időrendben halad és csak az első kiadás adatait tartalmazza:

Losontzi István: Hármas Kis Tükör. Pozsony, 1771.

Ketskeméti Zsigmond: A’ magyaroknak eredetekről. Pozsony [1780-as évek]

Ismeretlen szerző: A’ magyar történeteknek rövid rajzolattya. Pest, 1792.

Budai Ézsaiás: Magyar ország históriája. I-III. Debrecen 1805.

Jéger József: A’ magyar haza történetei rövid foglalatban. Szeged, 1810.

Csorja Ferenc: Haza és Közönséges Historia röviden. Marosvásárhely, 1830.

Spányik Glycér: Magyar ország’ rövid historiája. Pest, 1833. [korábban latin nyelven: Compendium historiae Regni Hungariae… Pest, 1816.]

Schröer Gottfried Tobias: Magyar Ország történetei. Pest, 1834.

Schirkhuber Ferenc: Magyarok’ Története. Pest, 1836.

Edvi Illés Pál: Első oktatásra szolgáló kézikönyv. Buda, 1837.

Péczeli József: A’ magyarok történetei. Debrecen, 1837.

Peregriny Elek: Magyarok’ történetei. Buda, 1838.

Horváth Mihály: A magyarok története. Pest, 1841.

Táncsics Mihály: Magyarok története, kérdések és feleletekben. Buda, 1841.

Bedeő Pál: Magyarok’ Története a’ Vezérek’ s’ Királyok képeivel. Pozsony, 1843.

Rajcsányi János: Magyarország története. Pest, 1843.

Neumann Salamon: A’ magyarok története, magyar és német nyelven kérdéses feleletekben. [Második bővített és javított kiadás] Pest, 1844.

Ismeretlen szerző: Magyarok’ története. Kérdések és feleletekben. Pest, 1845.

Dierner Endre: Magyarhoni történetek. Pest, 1846.

A felsorolásban első helyen szereplő mű szempontunkból rögtön a legfontosabb is. Losontzi István Hármas Kis Tükre összesen hatvanhat (!) kiadásban jelent meg. A nagykőrösi gimnázium egykori rektora már 1780-ban elhunyt, de műve tovább élt: az utókor többszörösen átdolgozta és kibővítette. Nem vitás, hogy a felsorolt könyvek közül a 19. század első felében ez játszotta a legnagyobb szerepet az őstörténeti ismeretek közvetítésében. A Hármas Kis Tükör 80 oldalnyi szöveget tartalmaz a magyar történelemről. Ebből 36 oldal foglalkozik a Szent István előtti korszakkal, vagyis a magyar őstörténettel. Az idők folyamán ez a rész is jelentősen átalakult. Az átdolgozók neve csak részben ismert. Sajnos éppen azt nem tudjuk, hogy az 1840-es években ki formálta át a magyar őstörténetre vonatkozó részeket. Akárki is volt, a Horvát István-féle délibábos magyarkodás híve lehetett, mivel egy lábjegyzetben idézi az általa írt Rajzolatok… bevezető sorait. A történelmi ismeretek aktualizálása mellett az átdolgozások arra irányultak, hogy Losontzi István művét tankönyvből családi kézikönyvvé alakítsák – térképet, levelező kisszótárt, mezőgazdasági tanácsadót stb. csatoltak hozzá. Ebből a könyvből tudták meg magyar családok tízezrei, hogy a hunok és a magyarok valójában egy nép, és Attilát, a hunok fejedelmét hármas koporsóban temették el. Gárdonyi a Láthatatlan ember megírása során már biztosra ment: az általa feldolgozott sztorit az egész magyar nép ismerte. Sorsunk bevégeztetett: Attila utódai vagyunk s maradunk, míg él magyar e hazán.

A Hármas Kis Tükör harmadik pozsonyi kiadásának címlapja

Lajtai L. László könyve részletesen elemzi, hogy mit írnak a reformkori történelemtankönyvek a magyar őstörténetről. A tizenhét ismert és két ismeretlen tankönyvíró közül egyedül Horváth Mihály nem említi a hunok és a magyarok közötti kapcsolatot. Eleinte. Művének 1845-ös átdolgozása során már ő is beállt a sorba. Innentől kezdve teljes az összhang, zeng a hun–magyar kánon. Az egyes szólamok azonban eltérhetnek egymástól, sőt a tankönyvekben az őstörténeti nézetek fejlődése is megfigyelhető. A korábbi művekben még olvasható a magyarok bibliai eredeztetése is, Noé egyik fiától (krónikáink nem tudtak dönteni Kám és Jáfet között, Sém ebben a történetben nem játszott szerepet soha). Időrendben ezután a magyarok szkítiai származtatása következik, majd egyes tankönyvekben felbukkan a kor legfrissebb tudományos eredménye is, miszerint a hunok Kína szomszédságából származnak. A hunok eredetének kérdésében a tankönyvek bizonytalanok, a honfoglaló magyarság eredetét a magyar krónikás hagyomány (Anonymus, Kézai) alapján írják le. A tankönyvírók arra a kérdésre is megpróbáltak választ adni, hogy mennyire vagyunk hunok – a két nép azonosnak tekintendő, avagy csak rokon. A hun–magyar leszármazási vonalba többen bekapcsolták az avarokat is. Ez a gondolat Bonfini művében olvasható először.

A korai reformkor szerzői közül egyedül Budai Ézsaiás tért ki arra, hogy egyes tudósok mást mondanak, mint „a’ közép Századokbéli Görög és Deák Írók”. Nem hitt nekik. Véleménye szerint „némely mai Tudósok … a’ Magyaroknak a’ Hunnusokkal és Avarokkal való atyafiságát, úgy látszik, csak azért tagadják, hogy azokat a’ Finnusi tör’sökre vihessék”.

Budai Ézsaiás
(Forrás: Wikimedia Commons, CC-PD-Mark)

A finnugor nyelvrokonság említését – támogatását vagy elutasítását – a reformkor további évtizedeiben alkotó tankönyvírók nem tartották lényegesnek, inkább hanyagolták. Az 1830-as évektől azonban megfigyelhető az őstörténeti kánon bomlása. Egyes szerzők nem mernek állást foglalni a magyarok eredetéről, habár a keleti származást nem tagadják (Edvi Illés, Péczely József). Mások pedig elismerik a hun–avar rokonságot, de a továbbiakról hallgatnak, a magyarokat nem illesztik oda a sor végére (Schröer Gottfried, Rajcsányi János, Dierner Endre).

Amikor Budai Ézsaiás művét írta, még eleven volt Dugonics András finnugor közegben játszódó regényeinek (Etelka, Jólánka) hatása. A 19. század első felében ez a téma már nem váltott ki közérdeklődést, mivel tudományos kutatásában is eseménytelen évtizedek köszöntöttek be. Ezért a történelemtankönyvekbe sem került be a magyar nyelv és nép finnugor kapcsolatainak kérdése.

A tankönyvírók adataikat a Magyarország történetét összefoglaló művekből merítették. Egyes esetekben maguk az összefoglaló művek váltak tankönyvekké (lásd Horváth Mihály: A magyarok története).

Attila, hun fejedelem Bedeö Pál képes történelemkönyvében (1843.)

Mit írt Kossuth Lajos és Horváth Mihály? És mit nem?

Lajtai L. László összefoglalása lehetővé teszi, hogy tovább haladjunk egy részprobléma felderítésében is. A Rénhírekben többször foglalkoztunk a kutatástörténet egy-egy sarkalatos kérdésével, próbáltuk kiegészíteni a Domokos Péter és Sándor Klára által írottakat. Üzenjünk Schlözernek című írásunkban azzal foglalkoztunk, hogyan lett ez a kimagasló német tudós közutálat tárgya a reformkori Magyarországon, és ez hogyan hatott a finnugor nyelvrokonság hazai elfogadottságára. (Rosszul.)

A kétfejű sas és a rénszarvas titkos barátsága című írásunk pedig annak a városi legendának az eredetét kutatta, amely szerint a finnugristák a Habsburgok fizetett ügynökei lennének. A reformkori történelemtankönyvek tanulmányozásával ennek a problémának a megoldásához is találunk adatokat. Két évvel ezelőtt Hunfalvy Pál 1883-as írását követve kezdtünk visszafelé nyomozni. Ajánljuk akkori cikkünk gyors átolvasását, habár mondandóját igyekszünk itt röviden összefoglalni: Hunfalvy Kossuth Lajosig vezette vissza a Habsburg-ügynök finnugristák legendáját. Kossuth ezt visszautasította, és a Századokban megjelent válaszában Zerffi Gusztávot gyanúsította meg azzal, hogy a Kossuth Lajos válogatott művei (Gesammelte werke von Ludwig Kossuth. Grimma‒Leipzig, 1850.) című könyvet ő koholta össze. De nem Zerffi írt könyvet Kossuth Lajos álnéven, hanem Adolf Buchheim újságíró. A Kossuth neve alatt megjelent mű Der Ursprung der Magyaren című fejezetében a Habsburg diplomatáknak a finn–magyar rokonság ügyében elkövetett cselszövéseiről szóló részhez kapcsolódik egy lábjegyzet, amely szerint Horváth Mihálynak éppen most jelent meg egy német nyelvű könyve a magyarok történetéről Heckenast kiadásában. A jegyzet azt a hatást kelti, mintha Horváth Mihálynak köze lenne a Habsburgok ármányához.

Lajtai L. László könyvének adattára megerősíti kutatásainkat: 1850, vagyis a pszeudo-Kossuth gyűjteményes kötet előtt nem jelent meg Horváth Mihály könyve németül, Adolf Buchheim tehát téves adatot közölt – feltehetőleg szándékosan. Ugyanakkor Lajtai L. László könyvéből az is kiderül, hogy történelmünk reformkori összefoglalói közül Horváth Mihály foglalkozott legkevesebbet a magyar őstörténettel. A magyarok hagyományos bibliai leszármaztatásától csak könyve 1845-ös harmadik kiadásában tért el a hun rokonság javára. Műve 1847-ben Bécsben is megjelent, de magyarul. Adolf Buchheim, bécsi egyetemi ifjonc, később a magyar forradalom és szabadságharc német légiójának tagja Bécsben ugyan láthatta, forgathatta Horváth Mihálynak A magyarok története című könyvét, abban azonban semmi olyasmit nem találhatott, amely a magyar–finn nyelvi kapcsolatokkal, illetve a Habsburgok és a finnugristák összeesküvésével foglalkozott volna.

Miért kellett Kossuth Lajost és Horváth Mihályt belekeverni ebbe a dologba? Miért kellett őket úgy beállítani, mint akik a finnugor rokonságot Habsburg-ármánynak tartják? És miért kellett Adolf Buchheim 1848-as emigránsnak ezt az egészet Zerffi Gusztáv nevében elkövetni? A pontos választ még nem tudjuk. Előző cikkünk állításait tovább gondolva azonban megkockáztathatjuk, hogy a kártyákat a bécsi titkosrendőrség kevergette. Zerffi fizetett ügynökük volt, erről írásos adatok is fennmaradtak. Buchheim is az lehetett, vagy legalább is a háttérből a titkosrendőrség befolyásolta.

Árpád vezér Bedeö Pél képes történelemkönyvében (1843.)

Állításunkat a következőkre alapozzuk: Kossuth Lajos és Horváth Mihály az emigráns magyar közösség tekintélyes tagjai voltak. Gondolataik bármilyen irányú meghamisítása csak a Habsburg-adminisztráció érdeke lehetett. A nem Kossuth által írt kötet kiadása Kossuth neve alatt feltehetőleg lejárató akció volt. Logikusnak tűnik, hogy a bécsi titkosrendőrség tervelte ki.

Nem mellékesen azt is remélhették, hogy Kossuth Lajost és Horváth Mihályt összeugrasztják az otthon maradottakkal. De alaposan elfuserálták a dolgot. Talán arra spekuláltak, hogy a korszerű tudományos eredmény (a finnugor nyelvrokonság) ellen fellépő emigráns politikusokból kiábrándul az otthoni magyarság. Azonban azzal, hogy a Habsburg-finnugor összeesküvés kitalálóiként állították be őket, nem nekik ártottak, hanem éppen maguknak, mivel a közvélemény a reformkor történelemtankönyveinek köszönhetően a hun–magyar rokonság pártján állt. Így aztán a Habsburg-finnugor összeesküvés teóriáját az öntudatos magyarok simán bekajálták. Később már Rudolf trónörökös hiába barátkozott a finnugorellenes Jókaival, a dinasztia nem tudta lemosni magáról a finnugorbarátság gyalázatát.

Irodalom

Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban. (2., átdolgozott kiadás) Budapest, 1998.

Lajtai L. László: „Magyar nemzet vagyok.” Az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusa. Budapest, 2013.

Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány. Budapest, 2011.