M. Lezsák Gabriella az utóbbi években többször járt a Kaukázusban tudományos expedíciók tagjaként. Ezekről korábbi újságcikkekből és az Akadémia Magyar Őstörténeti Témacsoportjának honlapján közzétett beszámolókból értesülhettünk. A Magyar Hírlap újságírójának, Lázin Miklós Andrásnak nyilatkozva először ezekről az expedíciókról beszélt. A kaukázusi expedíciók tanulságait összefoglalva kijelentette, hogy „a magyarságnak ebben a térségben lehetett az őshazája”. A magyar őstörténet régészeti kutatóit egyoldalú szemléletmóddal vádolja. Ez úgy értendő, hogy a régészek nem fordítanak elég figyelmet a Kaukázusra. Saját expedícióinak régészeti eredményeiről azonban nem számolt be a riporternek. Ezek helyett inkább a nemzeti krónikás hagyományok jelentőségét hangsúlyozta. Krónikáink a Kaukázus és a Kubany folyó vidéke felől vezetik be a magyarokat a Kárpát-medencébe. A Kaukázus és a magyar őstörténet kapcsolata a cikk egy későbbi bekezdésében is előkerül: M. Lezsák Gabriella ismerteti Kézai Simonnak a 13. század 2. felében írt krónikája néhány olyan részletét, amely a Kaukázus északi előterére utal (Meótisz a csodaszarvas történetben), valamint utal arra, hogy a Kézai által említett Eviláth vidéke a Kaukázus túloldalán, vagyis Transzkaukáziában található. Azt is megtudjuk az Akadémia Magyar Őstörténeti Témacsoportjának tagjaként nyilatkozó régésztől, hogy a 13. században a keleti magyarokat kereső szerzetesek is a Kaukázus vidékén sejtették távoli rokonaikat, és a 19. században is ez a terület vonzotta az őshazakutatókat.

A magyar őstörténet rejtélyek halmaza. Ezen belül a Kaukázus, pontosabban annak északi, síksági előterének szerepe elődeink történetében a rejtélyek rejtélye. Vagyis csak örülhetünk a kaukázusi magyar régészeti expedícióknak. A Kaukázus esetleges szerepét a magyar őstörténetben, az ezzel kapcsolatos tudományos és műkedvelő kutatásokat itt a Rénhírekben több írásunkban is tárgyaltuk (lásd írásunk végén a kapcsolódó tartalmakat). M. Lezsák Gabriellának is van egy adatgazdag tanulmánya erről a témakörről (A magyar őstörténet észak-kaukázusi vonatkozásai) a Valóság 2017/8. számában. Várjuk tőle az ásatási eredményeit ismertető régészeti szakpublikációkat is, amelyeket örömmel fogunk ismertetni.

Leletek a Kaukázusból (Martan-Csu)
(Forrás: V. B. Vinogradov: Altungarische paralellen zu einigen Gräbern des Alanischen Gräberfeldes bei Martan-ču. ActaArchHung 1983. 211 –220. alapján)

Az örvendezés után térjünk rá a nyilatkozat azon elemeire, melyek végig nem gondolt meghökkentő állításokkal, tévedésekkel terhesek.

Ez az első: „A 19. század második felében az összehasonlító nyelvtudomány a finnugor nyelvcsaládba sorolta a magyar nyelvet, és az erre épülő történeti értékelésekben ettől kezdve egynek vették a nép történetét a nyelv történetével.” E mondattal két probléma van. 1) A nyelvek történetét és a népek történetét többen már a 19. század előtt is azonosnak tekintették. 2) Ezt a tudományos gyerekbetegséget a magyar nyelv és a magyar őstörténet szakképzett kutatói a 19. század végére kinőtték (lásd tudomany.hu).

A második: „A finnugor dogmát követi az az irányvonal, ami kizárja a Kaukázus és a Kubán-vidék térségét a vizsgálódásokból.” E mondattal is két probléma van. 1) a finnugor nyelvrokonság tudományosan bizonyított tételét nem lehet dogmának nevezni. Ha valaki dogmának nevezi, cáfolnia is kell. 2) A finnugor nyelvrokonság ténye nem zárja ki a magyarok kaukázusi őshazáját. Amint több mint 100 éve megállapították, a nyelv- és a néprokonság nem feltétlenül esik egybe. A finnugor összehasonlító történeti nyelvészet nem illetékes a magyar őstörténet kérdéseiben, már csak azért sem, mert ezen tudományág szerint a magyar nyelv kb. 2500 éve létezik, onnantól kezdve nyelvi kérdésekben nem a finnugristák, hanem a magyar történeti nyelvészet művelői illetékesek. 3) A fenti megállapítás azért is meglepő, mivel a magyar őstörténeti kutatást itthon meghatározó és legmagasabb szinten képviselő nyelvész turkológus akadémikusaink egytől egyig a kubanyi magyar őshaza hipotézisének követői. Munkáikban évtizedek óta a Kaukázus meghatározó szerepét hirdetik, bár nem a 13. századi krónikás hagyomány, hanem a 19. századi szinten művelt nyelvészeti paleontológiai eredményekre hivatkozva (vö. körte és meggy szavunk etimológiája). Meggyőződésük szilárdságára jellemző, hogy a hazai és nemzetközi régészeti kritikák ellenére gyakorlatilag teljesen negligálják teljes Kelet-Európa kora középkori régészeti eredményeit.

4) Meglátásunk szerint a cikkben tévesen hangzik el, hogy a magyar régészeti kutatás nem fókuszált a déli területekre. A régióból származó ’magyar jellegű’ leleteket eddig is ismerte, sőt közölte és elemezte is a hazai régészeti kutatás. Legutóbb a 2016-ban a Budapesten rendezett nemzetközi magyar őstörténeti konferenciára a szentpétervári Ermitázs múzeum egyik vezető szakemberét hívta meg az MTA előadást tartani erről a leletkörről. Sőt a cikkben említett Mardzsani-gyűjtemény „magyar jellegű” leleteinek első összefoglalását is az MTA egyik kutatójától kapta M. Lezsák Gabriella. A Kaukázus északi előtere régészetileg a legjobban ismert és kutatott régiók közé tartozik Oroszországon belül is már a 18. század végétől kezdve. Így az a tény, hogy magyar jellegű leletek kerültek elő a térségben a Kr. u. 3–14. század között birodalmat alkotó alánokhoz köthető temetőkből, illetve szórványleletként, nem újdonság. A kutatók (a helyi orosz szakemberek is) a kelet-európai kereskedelembe bekapcsolódó egykori magyaroktól eredeztethető importleletként értékelték azokat, tehát ismerték és a történeti adatok fényében igyekeztek is elfogadható magyarázatot adni feltűnésükre. A magyar régészet valóban félvállról kezelte a keleti „magyargyanús” leleteket főleg az 1990-es évektől, de ez egyformán vonatkozott a teljes Kelet-Európára, és nem pusztán a Kaukázus előterére. A valós gond ez utóbbi térség magyar jellegű leleteivel elsősorban az, hogy eddig döntő többségük sírrablásból, leletösszefüggések nélkül vált ismertté. Ez lehetetlenné tette korrekt értékelésüket. Közben az utóbbi években a térségben a lelethamisítások is hatalmas mértéket öltöttek. Ezért is örülne a hazai régészet, ha a 13. századi források felmondása helyett a konkrét lelőhelyekhez köthető feltárási információkat olvashatná mihamarabb. Az interneten ezen leletek képei már jóval az új magyar expedíciók előtt elérhetővé váltak, így érthető a fokozott érdeklődés. 

A harmadik: „…a magyarság nyelvének abban a korszakában, amit a nyelvészek ugor kornak neveznek, kapcsolatba kerülhetett egy kisszámú szibériai népességgel, a későbbi obi-ugorok elődeivel, akik átvették a nyelvét és bizonyos fokig abban az archaikus állapotában őrizték meg, a nagyszámú magyarság nyelve viszont tovább alakult.”

Ez egy teljesen abszurd állítás, messzemenő következményekkel. Ha a magyarok adták át a nyelvüket az obi-ugoroknak és az ugor nyelvek nem egy közös ugor ősnyelvből (alapnyelvből) származnak, akkor mi van a többi finnugor nyelvvel, azok mitől finnugorok? Nem volt finnugor alapnyelv? A lehetséges válaszok: a) a többi finnugor nyelvű népnek is a magyarok adták át a nyelvüket (de hol és mikor?), b) a nyilatkozatában M. Lezsák Gabriella a hun‒magyar folytonosság mellett érvel ‒ esetleg a többi finnugor nyelvű nép is a hunoktól származik?

A negyedik: „Egyébként már maga a finnugor elnevezés is megtévesztő, hiszen az ugor népnév alatt nem a történelemben valóban jelentős szerepet játszó ugor népeket, a magyarokat, a bolgárokat, kutrigur, utrigur stb. népeket értik, hanem két kis lélekszámú, oroszul jugrának nevezett népet.”

Itt is van probléma bőven. 1) A finnugor elnevezés nem megtévesztő, az nem népnév, hanem egy nyelvcsalád neve, amely a nyelvcsaládba tartozó két alcsoport nevének összevonásával jött létre. 2) Ugornak az orosz történeti források nevezik a magyarokat. Innen kölcsönözte ki a történeti nyelvészet, és építette be a nyelvcsalád megnevezésébe. A bolgárokat soha senki nem nevezte ugoroknak, ellenben volt olyan történetíró, aki a bolgárokat és az onogurokat egy népként kezelte. A bolgárokról, kutrigurokról és utrigurokról azt feltételezik, hogy a török nyelvcsalád bolgár-török ágába tartozó nyelvet beszéltek, ugyanezt feltételezik az ogurokról is, akik szintén nem keverendők össze az ugorokkal. 3) A „két kis lélekszámú, oroszul jugrának nevezett népet” tudományos publikációkban nem nevezik ugoroknak, ők obi-ugorok.

Az ötödik: „egy másik kutatócsoport eredménye szerint megvan a bizonyíték a finnugor eredetünkre, mivel azonosítottak egy olyan génállományt…”

Ebben a mondatban M. Lezsák Gabriella keveri a nyelv- és a néprokonságot (lásd megint: tudomány.hu). Nem vagyunk finnugorok, a finnugor egy nyelvcsalád neve. Ebből következően a nevezett kutatócsoport sem bizonyította a „finnugor eredetünket”. Ellenben genetikai kapcsolatot talált egyes magyar és obi-ugor emberek között.

A hatodik: „A szegedi egyetem Genetikai Tanszékén a Török Tibor és Neparáczki Endre nevével fémjelzett kutatások valóban nagyon fontosak, hiszen egzakt módon valószínűsítették a hun‒magyar folytonosságot.” E mondatból annyi igaz, hogy ezek a kutatások nagyon fontosak. Ellenben a szerzők a történelmi-régészeti szakirodalomban való járatlanságuk miatt nem voltak egzaktak (lásd: Rénhírek), és nem bizonyították a hun‒magyar folytonosságot. Találtak viszont belső-ázsiai vonalat egyes honfoglalók genetikai állományában. Ebből még sok érdekes dolog sülhet ki.

A hetedik: „Genetikailag is alátámasztották [ti. Török Tibor és Neparáczki Endre], hogy a hunok valószínűleg egy kevert ugor-ogur, azaz a bolgár-törökökhöz közelálló népesség lehetett. A finnségi népekkel csak az évezredes ugor‒ogur kulturális hatás okozhatta, hogy nyelveink közeledtek egymáshoz.”

1) Ha a hun egy kevert ugor-ogur népesség, akkor honnan van benne az ugor szál? Ez a mondat nem kevesebbet állít, mint hogy a hunok egy része ugor nyelvű népektől (magyar, hanti, manysi) származna. Hogy jön ez össze azzal az előbbi állítással, hogy a magyarok átadták a nyelvüket az obi-ugoroknak? A hunokban az ugor elemet a magyarok jelentették? Akkor a hunok félig finnugorok (nyelvileg)? 2) Milyen „évezredes ugor‒ogur kulturális hatás” okozta, hogy a finnségi nyelvek közeledtek egymáshoz? Mi köze az oguroknak ehhez a nyelvtudományban ismeretlen finnugorközi közeledéshez? Van erre bármi történeti-nyelvészeti adat? Nincs.

A nyolcadik: „Paradox, hogy amíg az MTA a finnugor rokonságról szóló vizsgálatok eredményeit propagálja, … addig a szegedi kutatók eredményeitől … mereven elzárkóznak”.

Téves állítások a mondatban: 1) A hivatkozott vizsgálat nem a finnugor rokonságról szólt, mint azt fentebb már írtuk. 2) Nem tudunk olyan MTA állásfoglalásról, amely kijelentette volna elzárkózását a szegedi kutatók eredményeitől. Ellenben különböző, nem akadémiai szakmai fórumokon jogos bírálat érte a nevezett kutatókat amiatt, hogy a genetikai eredményeikből történettudományi, régészeti és nyelvészeti ismeretek nélkül jutottak messzemenő őstörténeti, tehát nem biológiai következtetésekre. 

A kilencedik: „A kommunizmus idején bebetonozódott finnugor dogma miatt blokkolódott a téma [ti. a Kaukázus szerepe a magyar őstörténetben], a finnugor alapokon álló, a pártállam által kijelölt vezető kutatók ellehetetlenítették ennek az irányvonalnak a kutatását…”

Ezt az állítást maga M. Lezsák Gabriella cáfolta meg a Valóságban megjelent írásában, ahol bibliográfiai hivatkozásokkal szerepelnek a kommunizmus éveiben megjelent, a Kaukázus és a magyar őstörténet kapcsolatát tárgyaló tudományos publikációk. A tisztánlátást segítené, ha M. Lezsák Gabriella megnevezné, hogy kik voltak azok a pártállam által kijelölt vezető kutatók, akik ellehetetlenítésre vetemedtek. Harminc évvel a rendszerváltás után már nem kellene félni a felelősök megnevezésétől. Ha voltak ilyenek. Mi csak olyan, egykor lelkes kommunista őstörténészről tudunk, aki később a kaukázusi őshaza híve lett.

A kommunisták sok mindenre képesek, de nem úgy születnek, hogy már csecsemő koruktól üldözni akarják a „finnugorizmus” ellenségeit. Az a dogma, hogy van finnugor dogma.

(A cikk frissítve Türk Attila köszönettel vett kiegészítéseivel 06. 19-én reggel 6 órakor.)