-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: "..„ké” milyen meggondolásból jelentene 'eszközt', abba bele se merek gondolni....2024. 11. 13, 10:55 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Önök sem szeretik, ha kérdeznek valamit, és azt a választ kapják, hogy „attól függ, hogy érted”? Sajnos vannak olyan kérdések, melyekre csak így lehet válaszolni. Erre kényszerül most házi szakértőnk is.
Egy névtelen olvasónk tette fel a következő, kicsit rejtélyesnek tűnő kérdést:
A vaddisznó szóban az egymás mellett álló két d betű két rövid mássalhangzó vagy egy hosszú mássalhangzó?
Mivel olvasónk semmi további magyarázatot nem fűzött a kérdéséhez, csak találgatni tudok, hogy mi is lehet itt a probléma. Nyilván nem a vaddisznó szó kiejtésére vonatkozik a kérdés, hiszen nincs olyan magyar anyanyelvű beszélő, aki nem hosszú [d] mássalhangzóval ejtené ki ezt a szót. Két egymás utáni rövid [d]-nek csak úgy hangozhatna, ha két [d] között legalább egy ici-pici szünetet tartanánk, ez pedig nemigen fordul elő, még akkor sem, ha két külön szóban szerepel a két mássalhangzó (bár ilyenkor elvileg talán lehetséges), pl.: A Dezső, az egy vad ... disznó, nehéz lesz levágni.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Mi a jelentősége annak a bizonyos „ici-pici szünetnek”? A d] úgynevezett zárhang (idegen szóval: explozíva, angolul stop-nak, plosive-nak és occlusive-nak is nevezik). A zárhangokat úgy képezzük, hogy valahol a szájüregünkben (például a két ajkunkkal, vagy a nyelvünk valamelyik részével) teljesen elrekesztjük a kiáramló levegő útját, ettől az felhalmozódik a zár mögötti üregben, és ott nagy nyomás keletkezik, majd hirtelen felpattintjuk a zárat, és a felgyülemlett levegő robbanásszerűen kiáramlik. Ilyenkor a nagy turbulencia (levegő-felkavarodás) miatt mindig zörej, szabálytalan levegőrezgés is keletkezik. Ezért a zárhangok a zörejhangok (obstruensek) közé tartoznak. Nos, ahhoz, hogy két külön [d] hangot halljunk, két felpattanásnak kell történnie egymás után, és ahhoz, az első [d] felpattanása és a következő [d]-hez szükséges zár kialakulása között muszáj egy pici időnek eltelnie.
Nagyon gyakori, hogy a zárhangok úgy valósulnak meg, hogy létrejön a zár, mögötte elkezd felhalmozódni a levegő, ezt mégsem követi azonnal a zár felpattanása, a levegő kirobbanása. Például a vadbarom szóban a [db] hangkapcsolatot inkább úgy szoktuk kiejteni, hogy a zár helyét megváltoztatjuk, de a felhalmozódott levegőt csak a legvégén eresztjük útjára. A [d-nek megfelelő zárat úgy képezzük, hogy a nyelvünk legelejét a felső fogsorunk mögé szorítjuk, míg a [b]-re jellemző zárat a két ajkunkkal hozzuk létre. A [db esetében a levegő kiengedése nélkül hozzuk létre a két ajkunkkal a második zárat (és utána már elengedjük az előtte a nyelvünkkel képezett zárat).
Amikor fel nem pattanó zárhangot hallunk, azt persze csak annak alapján tudjuk felismerni, amit a zár létrejöttekor észlelünk, tehát abból kell tudnunk, hogy hol képezte a beszélő. Ezért a vadbarom szót hallva viszonylag nehéz azonosítani, hogy a [db] hangkapcsolat [d]-vel kezdődik, és könnyű úgy hallani, mintha azt mondták volna, hogy vabbarom. A [db] hangkapcsolat második elemét viszont csak a zár felpattanása alapján azonosítjuk [b]-ként. A zárhangokra sokkal jellemzőbb az a hang, amit a felpattanásukkor hallunk, mint az, amit a bezáródáskor. Ezért a vadbarom szóban a [b]-t nem igazán nehezebb azonosítani, mint mondjuk a habarom szóban.
Mindez nagyon fontos a nyelvi változásoknak, és így végső soron a nyelvek sokféleségének a tekintetében. A zárhanggal kezdődő hangkapcsolatokban, amilyen a vadbarom [db hangkapcsolata is, az első zárhang szokott eltűnni, mivel amúgy sem könnyen felismerhető. Vagyis olyan helyzetben van, amelyikben a gyengülés, leníció szokott bekövetkezni. Pontosan ezt történt például a latin o[k]tō 'nyolc' szóval: a [kt] hangkapcsolatban a [k] gyengülő helyzetben van, és a legtöbb újlatin nyelvben eltűnt, míg a [t] általában fennmaradt. A [k] a latin utódnyelveinek egy részében réshanggá, majd magánhangzóvá gyengült (pl. portugál oito, katalán vuit), más részükben teljesen eltűnt, és [kt hangkapcsolat helyén hosszú [t] hang keletkezett (az olaszban: otto). Hasonló változás a világ számos nyelvében végbement.
(Forrás: Wikimedia Commons / Michael Gäbler / CC BY 3.0)
Nem tudok róla, hogy a világ nyelveiben előfordulna az az eset, hogy két azonos (képzéshelyű) zárhang egymás után állna úgy, hogy mindkettőnek a zárja egymás után felpattan. Vannak nyelvek, amelyekben nincsenek hosszú zárhangok (pl. a fent idézett portugál és katalán), és vannak olyanok, amelyekben vannak (pl. az említett olasz, a magyar, a finn és a japán). De olyanokról, amelyekben azonos (képzéshelyű) zárhangok követhetnék egymást, nem tudok.
Lehet, hogy olvasónk kérdése nem arra vonatkozik, hogy hogyan kell kiejteni a vaddisznó szót, hanem arra, hogy mi a nyelvészetileg helyes megjelölése ebben az esetben a benne szereplő -dd-nek. A hangtan igen régi, legalább a 20. század elejéig visszanyúló, és azóta uralkodó irányzata szerint két teljesen különböző dolog az, hogy mit hallunk (illetve mit ejtünk ki), és az, hogy „nyelvileg” mi szerepel a szóban. Eszerint az irányzat szerint a vaddisznó szóban hosszú [d]-t hallunk, de „nyelvileg” két rövid d egymásutánja szerepel benne, hiszen egy -d végű szónak (vad) és egy d- kezdetű szónak (disznó) az összetételéről van szó. Ezt az álláspontot tömören, szakkifejezésekkel úgy lehet megfogalmazni, hogy fonetikailag hosszú d van benne, fonológiailag viszont két rövid d. Azt hiszem, kedves névtelen olvasónk számára ez a válasz teljesen kielégítő lehet.
(Forrás: Wikimedia Commons / Frank Vincentz / GNU-FDL 1.2)
Az már nagyon messzire vezetne, ha belemennék abba az elméleti kérdésbe, hogy általában min alapul a fonetikai és a fonológiai szemlélet ilyen kettéválasztása az uralkodó irányzatokban. Nagyon ingoványos talajra érünk, ha belemegyünk abba a kérdésbe, hogy „a fejünkben” valóban két rövid d követi-e egymást, amikor a vaddisznó szóra gondolunk (amikor halljuk vagy kiejtjük), mert nem látunk bele senkinek a fejébe sem, és elképzelni is nehéz, mit látnánk, ha mégis képesek lennénk rá. Ezért erről nem is spekulálok tovább.