Egy kislány az óvodában magyarul beszél a többi gyerekkel és az óvó nénivel is. A nagymamának, aki elmegy érte az oviba, szlovákul meséli el a napját. Amikor hazaérnek, az iskolás testvére már otthon van, így tudnak egyet veszekedni magyarul, hogy amikor apa is hazaér a munkából, szlovákul leteremtse őket – aztán nyugodtan megbeszéljék anyával félig magyarul, félig szlovákul, hogy mi minden történt aznap a hivatalban.

Furcsán hangzik? Pedig nem is olyan ritka. A magyarországi kisebbségek tagjai közül sokan használják anyanyelvük mellett vagy azzal vegyesen a családon belül is a magyart: a környezet nyelvét. Persze már az anyanyelvet meghatározni sem mindig egyszerű: aki kisebbségben szerb nemzetiségűnek vallja magát, nem biztos, hogy anyanyelvének is a szerbet fogja tartani, és nemcsak a vegyes házasságok miatt. A környezet, a többség, a megszokás, a praktikum – mind befolyásolhatják ezt az igencsak bonyolult kérdéskört. A válaszok pedig meghatározzák azt is, hogyan alakul a „kevésbé használt nyelvek” helyzete Közép-Európában.

Mohácsi sváb kislányok népviseletben
(Forrás: MTI/Kálmándy Ferenc)

Egynyelvűségtől egynyelvűségig

A felvetés kétségkívül aktuális: a szlovákiai államnyervtörvény óta fokozott figyelem kíséri a kisebbségi nyelvek és nyelvhasználóik jelenét, jövőjét. Nem véletlen talán, hogy az Országos Idegennyelvű Könyvtár is most döntött úgy, hogy konferenciát szervez, vitára és egyeztetésre ad lehetőséget a téma szakértőinek. A rendezvény a Visegrádi Négyek országaira koncentrált: február 24-én Csehországból, Lengyelországból, Szlovákiából és Magyarországról gyűltek össze nyelvészek és szociológusok, kutatók és gyakorló oktatók, hogy hozzátegyék a maguk véleményét vagy felméréseik eredményét az összképhez.

A Kevésbé használt nyelvek helyzete a Visegrádi Négyek országaiban cím a lényegre hívja fel a figyelmet, hiszen – mutatott rá az egyik előadó – feltehetően egyre kevésbé használttá válnak a kisebbségi nyelvek a többségi közegben. Talán még időben kell foglalkozni velük, dokumentálni jelenüket. Borbély Anna, az MTA Nyelvtudományi Intézetének kutatója például a román nyelv magyarországi helyzete kapcsán kiemelte, hogy míg a XIX. századig az egymás mellett élés és az egynyelvűség jellemezte a kisközösségeket, a XX. században (tudjuk be a történelemnek) ez jócskán megváltozott. Az ide-oda tologatott határokon belül élő népeknél ekkor már együttélés és (átmeneti) két- vagy többnyelvűség figyelhető meg. A 21. században viszont – hívja fel a figyelmet a szakértő – egyre inkább az asszimiláció, illetve a nyelvcsere és az egynyelvűség felé haladnak a kisközösségek.

A kérdés az, természetes folyamat eredményének tekinthetjük-e, ha egy nyelvet fokozatosan lecserélnek a nyelvhasználók – akár azért, mert nem praktikus, hiszen rajtuk kívül senki sem beszéli a tágabb környezetben, akár azért, mert ciki az iskolában, vagy mert egyszerűen csak nem beszéli a párjuk. Borbély Anna szerint korántsem természetes az ilyesmi. A folyamat persze „generálódik”, de hogy hogyan alakul, arról mi tehetünk – vallja. Épp ezért nekünk van lehetőségünk arra is, hogy alkalmasint változtassunk rajta.

Hogyan alszik egy nyelv?

Bárhogy is alakul egy nyelv sorsa, a nyelvi emlékezet sok mindent megőriz belőle – tudhatta meg a hallgatóság Miroslav Dudok előadásából. A pozsonyi Comenius Egyetem oktatója többek között arról beszélt, hogyan emlékezik meg a nyelv a kisebbségekről a szóalkotásban, elnevezésben. Sokan talán a szlovákok közül sem tudják, hogy egy-egy archaikus városnév egy korábban ott élt kisebbség nevét őrzi magában. De ugyanígy lehet példaként említeni sok horvát eredetű családnevet a korábban – vagy még mindig – horvátok lakta vidékekről. Úgy tűnik, a nyelvi emlékezet nagyobb jóindulattal van a kisebbségek iránt, mint a politikusok...

Az úgynevezett alvó nyelvekből bőven akad szlovák nyelvterületen. A szundikálást persze nem délutáni kikapcsolódásként űzik ezek a nyelvek vagy nyelvváltozatok – az elnevezés arra utal, hogy ezek a többségi társadalomban nem érvényesülnek, vagy a „norma alatt” helyezkednek el. A számadatok szerint tehát (szó szerint) nem jutnak szóhoz. Tágabb értelemben a Visegrádi Négyekre is alkalmazhatók a szlovák adatok, véli Dudok professzor, sőt Közép-és Dél-Európa más országaiban is találni hasonló példákat. A szerbiai Újvidéken élő szlovákokat például szintén jellemzi az integráció és az akkulturáció (a többségi, domináns kultúrába való beilleszkedés, ahhoz való alkalmazkodás) is.

„Nem tudok én szlovákul, csak tótul”

Ha a beilleszkedést vizsgáljuk, nem mindegy, mi a színtér. Hiszen másféle – és a kisebbségek esetében akár más-más nyelvű – a kommunikáció a postán, az iskolában, a családon belül vagy épp a buszon. Azon felül tehát, hogy sokszor a szűk családban is másként szólnak egymáshoz a családtagok (leggyakrabban az idősekkel beszélnek a kisebbségi nyelven, a gyerekek egymás közt gyakran használják a többi társukkal megszokott többségit), másik nyelven szólnak a kollégáikhoz vagy a szomszédaikhoz is.

Ha azonban azt gondolnánk, hogy a munkahelyen óhatatlanul a többségi nyelv a befutó, tévedünk. A magyarországi kisebbségi önkormányzatok ugyanis – számolnak be a szociológiai kutatások – sokat lendítenek az ügyön. Egy-egy nemzetiség tagjai közül sokan helyezkednek el a saját kisebbségi önkormányzatuk dolgozójaként, ezeken a munkahelyeken pedig – ha már lehet – a kisebbségi nyelvet használják. Pontosabban nyelvjárást. A magyarországi helyzetet vizsgálva ugyanis azt állapították meg a kutatók, hogy az irodalmi, sztenderd szlovák, román vagy ruszin helyett a helyi változat a „domináns”. Még akkor is, ha ezt maguk a beszélők szinte szégyellik. „Nem tudok én szlovákul, csak tótul... Csak ezt a mienket beszélem” – mondják sokan.

Hogy mi a megoldás, vagy egyáltalán van-e? Nos, talán nem is olyan nehéz megtalálni a választ. Egy támogató többségi társadalom jelenthet segítséget és egyben megoldást a problémára, mondják a kutatók. A kisebbségi nyelvek ugyanis akkor erősödhetnek meg újra – hangsúlyozza Borbély Anna – ha felépítik saját bástyáikat a globalizáció ellen, és kialakítják védekezési mechanizmusukat. Segítség nélkül pedig ez nagyon nehéz.