Persze ez így azért nem teljesen igaz. Ján Botto csak átköltötte Petőfi Nemzeti dalát, valószínűleg még keletkezése évében. Kapóra jött neki a forradalmisága, átültette hát anyanyelvére, s a magyart szlovákkal helyettesítette. De akár maga Petőfi is írhatta volna így, hiszen ő maga is szlovák volt. Vagy mégsem?

Petőfi Sándor: Nemzeti dal	Ján Botto: Pochod ‘Induló‘ (a Nemzeti dal szlovák átirata)	Pieseň národa ‘Nemzeti dal‘ (Ján Smrek 20. századi fordítása)
Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!	Hor’ sa, Slovák, čuj otčinu! Tu čas pravý — maj sa k činu! Miera kliatby dosiahnutá: či chceš voľnosť, a či putá? Pánu Bohu prisahám, že sa priahať viac nedám.	Hor' sa, Maďar, vlasť velí ti!  Tu čas teraz abo nikdy! Povedzte, či rabstvo chcete, či si voľnosť vyberiete?  Prisaháme na praboha maďarstva,  prisaháme: voľnosť chceme, bez rabstva!
Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!	Rabmi sme od tisícletia, kliatby dedov na nás letia, že ponad ich voľné kosti štŕka puto nevoľnosti! Pánu Bohu prisahám, že sa priahať viac nedám.	Doteraz sme v rabstve žili, predkov svojich zatratili,  ich, čo žili-mreli voľne,  poddanská zem tlačí bôľne. Prisaháme na praboha maďarstva,  prisaháme: voľnosť chceme, bez rabstva!
Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!	A čo je to za človeka, keď mrieť treba, čo uteká, čo mu milšia biedna hlava, než národa jeho sláva? Pánu Bohu prisahám, že sa priahať viac nedám.	Podliak, kto dnes, keď mrieť treba, Netrúfa si, kto si seba,  vlastný život pramizerný,  nad česť svojej vlasti cení.  Prisaháme na praboha maďarsťva,  prisaháme: voľnosť chceme, bez rabstva!
Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!	Šabľa, šabľa! nie okovy — pristane ver junákovi: kto chce, nech si putá nosí, do rúk, bratia, šable, kosy! Pánu Bohu prisahám, že sa priahať viac nedám.	Väčšmi zdobí ramä mužské lesklý meč než putá mrzké,  a my preds' sme putá mali!  Sem sa, dobrý meč náš starý!  Prisaháme na praboha maďarstva,  prisaháme: voľnosť chceme, bez rabstva!
A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!	Hore, Slovák, vstávaj hore! Zjasnie Kriváň v rannej zore; čo nám časy zlé nasiali, nech krv zmyje, oheň spáli! Pánu Bohu prisahám, že sa priahať viac nedám.	Meno Maďar zase v kráse zaskvie sa, jak v dávnom čase,  zmyjeme my z neho hanu,  stáročiami nakydanú. Prisaháme na praboha maďarstva,  prisaháme: voľnosť chceme, bez rabstva!
Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!	Potom naše tiché hroby vencom vďačný vnuk ozdobí; vzdychne, padnúc na kolená: Daj im, Bože, oslávenia! Pánu Bohu prisahám, že sa priahať viac nedám.	K hrobom našim naši vnuci kľakať budú, žehnajúci,  a z ich perí za modlenia  splynú naše sväté mená.  Prisaháme na praboha maďarstva,  prisaháme: voľnosť chceme, bez rabstva!

A kérdést föltehetjük máshogy is: hogyan lett két szlovák szülő gyermekéből a leghíresebb magyar költő?

Az ősök

Az iskolában annak idején még sokan úgy tanultuk, hogy Petőfi anyja szlovák, apja szerb származású volt. Ezen elmélet tévességére azonban már többen, több helyen rámutattak. Vagyócon és a környező falvakban a mai napig gyakran előfordulnak -ič végződésű családnevek. Bizonyos feltételezések szerint e családok ősei a török időkben menekülhettek ide a déli területekről, innen a délszláv hangzású név. Az újabb kutatások szerint ugyanis az apa, Petrovics István, délszláv hangzású neve ellenére szintén szlovák gyökerekkel rendelkezett. Szerb mivoltát evangélikus vallása is megkérdőjelezi. Petőfi apjának ősei a felföldi Vagyóc községből vándoroltak le az Alföldre. A költő apja már Kartalon született.

Petrovics István a magyar irodalomtörténészek többsége szerint már maga is magyar öntudattal rendelkezett. Biztosra vehető, hogy tudott szlovákul, bár semmilyen szlovák nyelvű írás nem maradt utána. A család egyik barátja, Újlaky István szabadszállási tanító szerint a költő szülei „származásukra nézve szlávok, nyelvre magyarok”. Egyes forrásokban feltűnik a történet, miszerint Petőfi dajkája, Kurucz Zsuzsanna szigorú utasítást kapott az apától: a kis Sanyival csak magyarul beszéljen. A gyermek ugyanis állítólag keverte a nyelveket. „Pocem [gyere ide], Zsuzskó, menjünk a pincébe!” mondogatta dajkájának, ahogy azt Kéry Gyula évtizedekkel később lejegyezte.

A költő édesanyja, Hrúz Mária, vagyis Mária Hrúzová minden kétséget kizáróan tót leány volt, aki csak felnőtt korában érkezett az Alföldre. A turóci Necpálban született, ahol emlékét 2000 óta kétnyelvű tábla őrzi a helyi evangélikus templom előterében:

A Necpálon 1791. augusztus 26-án született és az evangélikus templomban megkeresztelt Hrúz Mária, a világhírű magyar költő, Petőfi Sándor édesanyja halálának 150. évforulója emlékére Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, Necpál község, Ev. a. v. Egyházközség, Necpál.

Elfajzott vagy áldozat?

Petőfi alakját már a 19. században legendák övezték. Születése és halála helye körül a mai napig nem ült el teljesen a vita. Petőfit minden kor másként értékelte, jelentőségét másban látta. Nemegyszer próbálták a korszellem szája íze szerint kiragadni költészetének egy-egy szegmensét, s egyetemességét figyelmen kívül hagyva egyoldalúan begyömöszölni különböző ideológiák fiókjaiba. S ez nemcsak költészetének értékelésére vonatkozott, hanem származásának kérdésére is. Izgalmas dolog nyomon követni, hogyan tekintett erre a kétségtelenül szlovák származású magyar géniuszra a szlovák, és hogyan a magyar irodalomtudomány. Szlovák részről Petőfit sokáig veszélyes renegátnak, az elfajzás elrettentő példájának, vagy éppen az erőszakos magyarosítás áldozatának állították be. Magyar oldalon pedig a sikeres asszimiláció pozitív és követendő precedensének. Természetesen mindkét értékelés egyoldalú.

Pavol Országh, költői nevén Hviezdoslav (’csillagdicsőítő‘) 1849-ben született az Árva vármegyei Felsőkubinban, kurtanemesi családban. Tizenhárom évesen miskolci nagybátyjához került, itt kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. Első zsengéit magyar környezetben, magyarul írta, csak évekkel később kezdett szlovákul verselni. Sziklay László irodalomtudós értékelése szerint Hviezdoslav „annyira sohasem sajátította el nyelvünket, hogy elsőrendű magyar költő válhatott volna belőle”. Szlovák nyelvű költeményei viszont egészen új korszakot nyitottak a szlovák költészetben.

Petőfi a legtöbbet szlovákra fordított magyar költő. Rengetegen fordították (első szlovák fordításai még életében születtek, ahogy azt a Nemzeti dal fentebb említett esete is mutatja), de az igazi elismerést Pavol Országh Hviezdoslav fordításai szerezték meg neki. Hviezdoslav, a szlovák költőóriás, aki egyébként zsenge korában magyarul kezdett verselni, s csak később lett belőle a legnagyobb szlovák költő, példaképének tekintette Petőfit, akinek tekintélyes mennyiségű versét ültette át szlovákra. Első Petőfi-fordításai 1903-ban jelentek meg a Slovenské pohľady szlovák irodalmi lap hasábjain. Egyik levelében így vall a szlovákra átültetett Petőfi-versekről: „Örömet okoz nekem, ha azon a szlovák nyelven láthatom őket, amelyen tulajdonképpen már eredetileg is írva kellett volna lenniök.”

Tegyünk egy kísérletet. Az alábbi videón egy népszerű Petőfi-vers hangzik el Hviezdoslav fordításában. Ráismer az eredetire?

Szlovák gyermekkor

Minden ideológiai alapot félretéve: hogy is volt ez a dolog Petőfi származásával? A legvalószínűbb verzió szerint Kiskőrösön született, mely abban az időben szlovák többségű település volt. Egyéves kora után azonban a család elköltözött Kiskunfélegyházára, ahol a gyermeket magyar környezet vette körül. Maga a költő egyik versében Félegyházát vallja születése helyének. Egyesek ebben tudatosságot látnak: szerintük Petőfi ezzel éppen azt akarta hangsúlyozni, hogy a magyar nemzettudattal azonosul.

A költő édesanyja minden forrás szerint jobban tudott szlovákul, mint magyarul – furcsa is lenne, ha nem így lenne, mivel egész gyermekkorát a teljesen szlovák Turócban töltötte. Arany János tanúsága szerint folyékonyan, bár hibásan beszélt magyarul. Petőfi aszódi tanára, Koren István is azt állítja, Hrúz Mária hibásan beszélte, míg húga, aki szintén az Alföldre ment férjhez, egyáltalán nem tanulta meg a magyar nyelvet.

Több szlovák ismeretterjesztő cikk azt állítja, hogy a költő édesanyja nem tudott magyarul, apja szintén nem bírta jól a nyelvet. A szülők fiukkal szlovákul beszéltek. A kis Sándor e cikkek szerint szlovák iskolába járt, szlovák tanárai voltak, a nagy szlovák költő, Ján Kollár konfirmálta őt szlovák nyelven, s csak később lépett az elmagyarosodás útjára. Állítólag diákkorában kigúnyolták tótos beszéde miatt. Némelyik írás egyenesen azt állítja, hogy Petőfi szlovákul kezdett verselni, a magyarra csak később tért át (ez mintegy analógiája lenne Országh Pál, a későbbi Hviezdoslav esetének, csak éppen fordítva).

Nagy úr a szerelem?

Pár hónappal ezelőtt, a szlovák országos szavalóverseny idején az egyik közösségi oldalon egy kiváló kortárs szlovák költő, Ľubomír Feldek posztolt Petőfit népszerűsítő sorokat. Arra buzdította az olvasókat, hogy bátran szavaltassanak gyermekeikkel Petőfi-verseket, s mellékelte egyik saját fordítását is. Maga ez a tény igazán szívet melengető. A Feldek által közölt rövid Petőfi-életrajz azonban meglepő elemeket is tartalmazott. Azon kívül, hogy költőnk szerinte is szlovák iskolába járt, s Ján Kollár a „budapesti szlovák evangélikus templomban” konfirmálta őt, megjegyzi, hogy „Petőfi saját elhatározásából vált magyar költővé, méghozzá akkor, amikor szerelmes lett, és azt akarta, hogy a szép nemeskisasszony, Szendrey Júlia értse a verseit”.

Jóhiszeműen feltételezzük, hogy Feldek úr nem szándékosan ferdítette el a valóságot, hanem csak felületesen ellenőrizte információinak forrását. Budapesten a 19. század első felében még nem létezett külön szlovák evangélikus templom. Sőt, mint tudjuk, még „Budapest” sem létezett. A pesti szlovák evangélikus templom ma is áll, bár kevesen tudnak róla. Az ún. Luther-ház homlokzata tökéletesen elrejti a Rákóczi út járókelőinek szeme elől. Felismerhetetlenségig átalakított belső terében ma konditerem működik. Kívülről kritikus állapotban van, tornya leomlással fenyeget. Története – megpróbáltatások szüntelen sorozata – jól illusztrálja a pesti szlovák evangélikus gyülekezet sorsát, melyről néhány éve színvonalas, kétnyelvű tanulmánykötet jelent meg. A pesti szlovák evangélikusok a mai Deák téren álló templomot használták, melyen a magyar és német hívekkel osztoztak. Saját templomukat csak három évtizeddel később sikerült felépíteniük a mai Rákóczi úton, méghozzá igen kalandos körülmények között.

Ezek a pontatlanságok azonban alapjában nem befolyásolják a tényt, hogy a kis Petrovics Sándort valóban a nagy pánszláv apostol, Ján Kollár konfirmálta, bár arról, hogy milyen nyelven, megoszlanak a vélemények. Néhány forrás szerint németül, mások szerint pedig szlovákul (illetve csehül, mivel a szlovák evangélikusok liturgikus nyelve sokáig a cseh volt).

A tótok közt egy becsületes ember sincs

S mi a helyzet az iskolával? Valóban szlovák iskolába járt a kis Sanyi? Szlovákul tanult írni, olvasni, számolni? A szlovák irodalom gyöngyszemein nevelkedett, buzgó szlovák hazafiak keze alatt? Nézzük, mit írnak minderről a források. Néhány szlovák cikkből az is kiderül, hogy e szlovák iskola Aszódon volt. Való igaz, hogy Aszód ez időben szlovák-magyar-német vegyes lakosságú község volt, és népiskolájában mindhárom nyelven tanítottak. Az is igaz, hogy az iskola tanára, Koren István, azaz Štefan Koreň szlovák nemzetiségű és öntudatú volt. Petőfi azonban tizenkét évesen került Aszódra. Ebben az időben szlovák nyelvű oktatás kizárólag a népiskolákban folyt. Az első szlovák nyelvű gimnáziumok csak a 19. század hatvanas éveiben jöttek létre (Nagyrőce, Turócszentmárton, Znióváralja), de nem működhettek sokáig, mert Grünwald Béla javaslatára a magyar kormány 1874-ben bezáratta őket. Az ilyen korú gyerekek már nem a népiskolát látogatták. A költő iskolás évei egyébként igencsak kalandosak voltak, mivel apja szinte minden évben más intézménybe küldte. Kiskőrös, Félegyháza, Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc után Pest következett, ahol előbb az evangélikus gimnázium, majd a piarista gimnázium diákja volt. Az evangélikusoknál a német, a katolikusoknál a latin volt a tanítás nyelve. Aszód csak ezután tűnt föl a palettán: Petőfi az evangélikus középiskolában töltötte a következő három tanévet. Az iskola nyelve a latin volt, de néhány tárgyat magyar nyelven oktattak (történelem, földrajz, természetrajz). Petőfi az aszódi évek után Selmecbányára került, ahol azonban továbbra sem szlovákul, hanem latinul folytatta tanulmányait.

Úgy tűnik tehát, hogy bár aszódi tanára valóban szlovák érzelmű volt, nem taníthatta Sándort szlovák nyelven, ha egyszer az iskola nyelve a latin és a magyar volt. Koren egyben a Petrovics-család barátja is volt. Kérdés, milyen nyelven kommunikált a fiúval az iskolán kívül, családi körben. Erre vonatkozólag egyelőre nem sok utalást találtunk. Fennmaradt viszont egy történet, melyet maga Koren István adott közre több korabeli szlovák és magyar lapban:

[Sándor] A harmadik évben otthoniasabb vagy inkább elbízottabb lévén nálam, már merészebb kifejezéseket és tetteket engede magának. Akkor szüreteimen és kukoricatöréseimen az összes tanulóság tettleges részt vett: a Petrovicsok tartoztak a legserényebbek közé. Mikor egyszer éjfél tájban a fosztandó kukoricagarmadon ültünk, Sándor oly nemzetiségi dühbe jött, hogy ezen szavakban tört ki: ,,A tótok közt egy becsületes ember sincs!” Pedig édesanyja Hrúz Mária, túrócmegyei származású nő, csak hibásan beszélt magyarul, és ennek húga, később Táska Sámuelnek, sok éven át aszódi érdemes kurátornak második neje, a szintén igen derék asszony, magyarul nem is értett.

Csanda Sándor irodalomtörténész szerint erre a kis incidensre minden bizonnyal azért került sor, mert a fiatal Petrovicsot „nyilvánvalóan szlovák származására figyelmeztették, amit ő provokációnak vett, s ingerülten válaszolt rá”. Koren és Petőfi jó kapcsolatán ez mit sem változtatott. A heves reakció egyébként pszichológiailag teljesen logikus, ahogy azt Margócsy István is említi egy interjúban: Petőfi, „mint asszimiláns magyar, rendkívüli módon próbálta elfojtani magában a szlovák származást”.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Koren 1838-ban Sándorra bízta az évzáró vers megírását (ez rendszerint a tanár feladata volt). Ez a költemény, a Búcsúzás, Petőfi legrégebbi fennmaradt verse. 54 soros, ékes magyar nyelven írt hexameterről van szó. Pedig hol van még Szendrey Juliska! Úgy tűnik hát, hogy Petőfinek nem volt gondja a magyar nyelvvel, s nem csak Júlia kedvéért váltott magyarra. S hogy szlovákos lett volna a kiejtése? Nos, ezt nem könnyű így utólag megállapítanunk, mivel hangfelvétel sajnos nem áll rendelkezésünkre. Egy anekdota szerint viszont egyszer szlovákos kiejtéssel szavalt egy verset. Állítólag tréfának szánta, hogy színészként magára vonja a figyelmet.

Petőfi költői pályafutásának első éveiben még Petrovicsként írta alá verseit. A magyarosított Petőfi alakot csak 1842-ben kezdte el használni.

Egy szlovákból minden lehet – még magyar költő is

Ez a megállapítás éppen Koren Istvántól származik. Hol van hát az igazság? Petőfi tiszta szlovák családba született, szülei szlovákul beszéltek hozzá, s csak később vált magyarrá? Tudatos döntése volt ez, mellyel megtagadta származását? Vagy csak a körülmények áldozata volt? Környezete tette magyarrá? Volt más választása is? Lehetett volna szlovák költő? És egyáltalán: mi dönti el, minek tartják az embert mások? És minek tartja az ember önmagát? A vér? A nyelv? A név? A társadalom? Morális kategória-e az asszimiláció? Az „elfajzott” tényleg rászolgált az ítéletre? Kinek van joga ahhoz, hogy megmondja, ki a jó magyar/szlovák?

Petőfi esetében a valóság elég prózainak tűnik: a korabeli Magyarországon az asszimiláció a felemelkedés lehetőségét jelentette. Rudo Brtáň szlovák irodalmár úgy véli, a kis Sándort a magyar környezet és a magyar elemi iskola tette magyarrá. Szerinte, bár a családban szlovákul beszéltek, „az iskola megtette a magáét”.

Zsenge korában megtanult magyarul olvasni, írni, énekelni, megtanulta a magyar nyelvtant, a magyar stílust, a magyar beszédet, s végül magyarul gondolkodni is. Anyanyelve, a szlovák igazán csak amolyan házi konyhanyelv maradt számára.

Képzeljünk most el egy mai, két magyar anyanyelvű szülővel rendelkező családot valahol Szlovákiában, a magyar szórványvidéken. A szülők nem értelmiségiek, nem nagyon olvasnak könyveket. Gyerekeikkel ugyan többnyire magyarul beszélnek, de szlovák iskolába íratják őket, mivel úgy gondolják, úgy jobban érvényesülnek majd. Vagy egyszerűen azért, mert a magyar iskola messzebb van. Az iskolában a gyerek teljesen átszokik a szlovák nyelvre, és szüleivel is egyre inkább csak szlovákul beszél. A család nyelve fokozatosan a szlovák lesz, az unokák már nem tudnak magyarul. Öntudatuk is teljesen szlovák. Mit gondolnak, hány ilyen család van a mai Szlovákiában? Persze, nehezen lehet párhuzamba állítani egy majdnem kétszáz évvel ezelőtti történetet egy maival, de azért ismerjük el, van némi hasonlóság.

Szintén Brtáň feltételezi, hogy „a kisfiúnak és kisdiáknak senki nem adott szlovák öntudatot, és otthonában minden valószínűség szerint nem találkozott szlovák nyelvű könyvvel, leszámítva a cseh nyelvű vallási könyveket”. Vagyis nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy identitásának alakulása nemcsak a környezetén múlott, hanem szüleinek döntése is volt. Hogy ez mennyire volt tudatos döntés, s mennyire volt kényszerűség, kényelmesség, vagy a korszellemmel való sodródás? Ezt nehezen lehet megítélni. Úgy tűnik, az apa volt az, aki a magyar nyelvű neveltetést szorgalmazta. Az anya mindennek valószínűleg csak passzív részese volt. Köztudott, hogy Petrovics István hirtelen természetű, akaratos ember volt, míg felesége szelíd, galamblelkű asszony, akiről nehezen lehetne elképzelni, hogy szembeszáll férje akaratával fiai neveltetését illetően.

A Petőfi identitása körüli viták egyess körökben a mai napig nem csitultak el. A szlovákok nosztalgikus érzései – „ki tudja, mivé válhatott volna, ha szlovák marad?” – bizonyos fokig érthetőek. Csukás István irodalomtörténész (vigyázat, nem a meseíró, hanem egy névrokona) Pavol Országh Hviezdoslav Petőfi-fordításait elemezve konstatálja: „így adta vissza Országh Pál a szlovákoknak Petrovič Sándort anélkül, hogy maga rosszabb szlovákká, Petőfi pedig rosszabb magyarrá lett volna”.

„Ha Petőfi Necpálon nőtt volna föl, aligha lett volna belőle magyar költő.”– jegyzi meg találóan Csanda Sándor. Ki tudja, talán ma Alexander Petrovič lenne a legnagyobb szlovák költő? Nem tudjuk. Egy biztos: Petőfi Sándor története és identitásának alakulása a 19. századi Magyarország izgalmas és sokatmondó látlelete.

Irodalom

Csanda Sándor: Petőfi és a szlovákok

Csukás István: Petőfi a szlovákoknál, Pozsony 1979

Fried István: A szlovák Petőfi-kép

Marosz Diána: Maďarský génius slovenských rodičov

Péter László: Petőfi félig sem szerb

Petőfi, a balszélső. Interjú Margócsy István irodalomtörténésszel.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése