A magyar interlingvisztika történetével való ismerkedés során a korábbiakban már találkozhattunk – az eszperantó és ido magyarországi történetét tárgyaló írások mellett – olyan érdekességekkel is, mint Tapolczafői Kalmár György, Réthy György, Gáti István vagy akár Magyar Zoltán nyelvtervezetei. Az alábbiakban Koleszár Andor 1929-ben megjelent újlatin nemzetközi nyelvének elvi alapvetésével ismerkedhetünk meg a szerző egy 1917-es írásából – különös tekintettel Koleszár eszperantót érintő kritikájára.

Az 1882-ben Sátoraljaújhelyen született Koleszár Andor saját bevallása szerint valamikor 1912 körül figyelt fel az eszperantóra és a nemzetközi közvetítő nyelv problámájára – 1917-ben megjelent Előszó az új nemzetközi világnyelvnek tervezett újlatin (neolatin) nyelvhez az esperanto kritikájával című, szerzői kiadásban megjelent 16 oldalas kiadványából legalábbis erre következtethetünk. Ahogy látni fogjuk, a szerzőt nem csupán eszperantóval szembeni ellenérzése motiválta saját újlatin nyelvének megalkotásakor, hanem az is, hogy magyar szerzőként az általa megálmodott újlatin nemzetközi közvetítő nyelvnek sajátosan magyar színezetet is adjon.

Az eszperantó kritikája

Az már művének elején kiderül, hogy az eszperantó, mellyel valamikor az első világháború előtt ismerkedhetett meg, Koleszár számára nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A szerző így ír:

„Tanulmányozni kezdtem főkép az esperantót. De, tudja Isten, miért, nem tudtam vele megbarátkozni. Önkénytelenül is, nem akarom mondani ellenszenv, de bizonyos, leküzdhetetlen, ösztönszerű idegenkedés töltött el iránta. Ezt azzal magyarázom, hogy az esperanto nem nyugszik szilárd, reális alapokon, hanem önkényesen van megszerkesztve, szókincse különféle nyelvek rendszertelen keveréke.”

Koleszár úgy véli, hogy egyrészt még egy mesterséges nyelvnél is elvárás, hogy „valamely már meglevő nyelv legyen a kiindulópontja”, másrészt az eszperantó esetében nem tud megbékülni „annak túlzásba vitt egyszerűségével és ebből folyó egyhangúságával”.

Hogy az eszperantó Koleszár által kifogásolt ilyen jellege mily mértékben vívta ki az amúgy civilben lelkész szerző ellenszenvét, mi sem példázza jobban, mint hogy a 16 oldalas kis kiadványában a szerző ezt követően két teljes oldalon keresztül eszperantó szavak „elrettentő” példáit hozza fel állításának szemléltetésére, melyek közül az alábbiakban csak néhányat említünk. Koleszár kifogásolja pl. az okulvitroj ’szemüveg’ szót, mely az okulo ’szem’ és vitro(j) ’üveg(ek)’ összetétele, de nem kegyelmez ítéletében a malvarmumi ’meghűlni’ szónak sem, mely a varma ’meleg’ mal- előképzővel és -um- utóképzővel ellátott alakja: előbbi a szótővel ellentétes értelmű szavak képzésére szolgál az eszperantóban, utóbbi pedig egy olyan képző, melynek ráadásul saját jelentése nincs is, viszont ezt használja az eszperantó olyan esetekben, amikor más képzővel ki nem fejezhető fogalmakat akar kifejezni (az -i végződés pedig az eszperantóban a főnévi igenevek sajátja). 

Ezt követően Koleszár így summázza ítéletét:

„A szógyártásnak ilyen és hasonló kificamított, nyakatekert példányaiból áll az esperanto szókincse. Valóban ez a szóképzés csak szógyártás; ez a szóképzés minden nyelvérzék hiányáról tanuskodik s a latin nyelv szellemének teljes semmibevételére vagy hiányos ismeretére vall. [...] Valóban, aki az esperantóval komolyan és behatóan foglalkozik, az kiteszi magát annak a veszélynek, hogy minden helyes nyelvérzékét elveszti.”

Ezek után Koleszár az ellen kel ki hevesen, hogy az 1905 nyarán elfogadott Fundamento de Esperanto (Az eszperantó alapjai) című dokumentum előszava azt írja, hogy az abban szereplő elveket a jövőben is teljesen érintetlen formában kell megőrizni. Koleszár így ír:

„Csoda, hogy anatémát nem kiált az ellenkező nézeten lévőkre. Sőt kifejezetten azt kívánja, hogy követői ezeket, mint dogmákat, tévmenteseknek tekintsék. Valóban még a Szentírás Istentől sugalmazott írói sem kívánnak maguknak nagyobb tekintélyt. Az esperantisták ezzel a nemzetközi nyelv életében minden haladást, fejlődést eleve kizárnának, ami pedig csak természetes és szükséges. Hát Esperantista Uraim! hiába való ez az erőlködés. A haladás után vágyó, a mindig jobbat óhajtó s arra törekvő emberiségre a nemzetközi nyelv kérdésében nem lehet merev formákat ráerőszakolni. És ami a fő, ne akarjanak Önök ily „kotyvalék”-nyelvet az emberiségre rátukmálni! Az agyondicsért olcsó vásári portéka szép lehet, de az esperanto nem. Bátran megjósolhatjuk, hogy a nagy lármával kezdett mozgalom dacára a semmi reális, szolid alappal nem rendelkező esperanto előbb-utóbb követni fogja a volapük  sorsát. A helyes nyelvérzékkel bíró publikum ebből is ki fog ábrándulni és az esperanto mindekitől magára hagyatva szép csendesen el fog tűnni a szereplés teréről.”

Érdekes, hogy Saussure 1916-ban megjelent Bevezetés az általános nyelvészetbe című művében a nyelvi jelek és az eszperantó kapcsán hasonló problémáról elmélkedik.

Koleszár a továbbiakban amellett kardoskodik, hogy egy nemzetközi nyelvnek egyszerűnek és könnyen tanulhatónak kell lennie, ám túlzásba sem szabad esni.

Magyar újlatint a világnak!

Fenti megfontolásokból fakadóan Koleszár ezért arra a nemes feladatra vállalkozott, hogy – a latin nyelv alapjain – saját szerkesztésű újlatin közvetítő nyelvet alkosson meg a világnak. Ennek során saját bevallása szerint igyekezett szem előtt tartani azt, hogy az általa megalkotott nyelv egyrészt gyorsan megtanulható legyen, ám az egyszerűsítéseket igyekezett nem olyan mértékben alkalmazni, hogy a nyelv ezáltal „unalmassá” váljék.

Koleszár szerint így az általa megálmodott nyelv ugyan nem tanulható meg pusztán néhány óra leforgása alatt, de ez szerinte nem is cél.

Az eszperantóval szemben – mely több nyelvből is kölcsönöz szavakat – Koleszár újlatinjának lexikális alapját – a szerző szándéka szerint – kizárólag a latin képzi. Választásának több okát (pl. a kultúra és az egyház nyelve évezredeken át stb.) is említi, mielőtt így fogalmaz művében:

„Igen, hangsúlyozom, hogy a latin nyelv bír a legtöbb jogosultsággal arra, hogy nemzetközi nyelv lehessen. De mivel a régi klasszikus latin nyelv nagyon nehéz, azért csakis egyszerűsített alakban alkalmazható e célra. Ép ezért a klasszikus latin nyelv alaktanát és mondattanát célomnak megfelelően egyszerűsítettem, természetesen a latin nyelv szelleméhez alkalmazkodva, azzal összhangban.”

Koleszár újlatin tervezete nem az első és nem is az utolsó az olyan nyelvtervezetek sorában, melyek a latint választották kiindulási alapként. Ezek közül egyet maga Koleszár is nevesít: az olasz Giuseppe Peano (1858–1932) 1903-ban napvilágot látott latino sine flexione elnevezésű nyelvtervezetét. E tervezetnek később alternatív elnevezése is lett: interlingua – ez azonban nem összekeverendő Alexander Gode (1906–1970) 1951-ben publikált nyelvtervezetével, melynek történetesen szintén interlingua a neve.

Peano latino sine flexione nevű nyelvtervezetéről Koleszár az alábbi kritikát adja:

„A latin alappal bíró kísérletek közül a Peano-félének az a nagy hibája, hogy teljesen mellőz minden ragozást, miáltal kellemetlen félreértésekre, kétértelműségekre ad alkalmat s ezáltal érthetetlenné válik. Már pedig szerény nézetem szerint egy nemzetközi érintkező-nyelvnek, egy világnyelvnek tervezett nyelvnek egyik főcélja ép az, hogy az emberiséget közelebb hozza egymáshoz és nem az, hogy újból bábeli nyelvzavart idézzen elő.”

E sajátos érvelést követően persze röviden abba is bepillantást nyerünk, milyen egyszerűsítéseket tartott elfogadhatónak és szükségesnek Koleszár újlatin nyelvének megalkotása során. Ezen elvek közül néhányat meg is említ: így megtudjuk, hogy pl. 1) a latin öt deklinációjából kettőt csinált (magán-, ill. mássalhangzós tő); 2) a latin esetek végződései közül azokat vette át, melyek a kérdéses esetnél a legtöbbször fordulnak elő a különböző deklinációkban; 3) a latin mondattan általa bonyolultnak minősített szerkezeteit is elhagyta; 4) a jóhangzás érdekében is végrehajtott változtatásokat. Mindezek után a szerző az alábbiakról ír:

„Nem tudom belátni annak szükségességét sem, hogy miért kellene az ö és ü hangokat egy nemzetközi kisegítő nyelvből kiküszöbölni, amint azt csaknem minden eddigi kísérlet szerzője tette. Hisz e hangok a modern kulturnyelvek legnagyobb részében is megvannak. De a főok, ami ezeknek újlatin nyelvemben való megtartására vezetett, az volt, hogy magyarságomnak ebben is eleget tegyek. Mint magyar ember, az általam szerkesztett új nemzetközi érintkező nyelvben egy magyar momentumot is kifejezésre akartam juttatni és pedig a zene, a hangtan szabályaival oly szép összhangban levő s a magyar nyelvet oly zengzetessé tevő magánhangzó illeszkedés törvényét (harmonia vocalium; Vokalharmonie). Ezek tehát, különösen magyar embernek, nem szabad megütköznie.”

Mindezen ideológiai előkészítés után Koleszár 1917-ben saját nyelvének egészen fontos helyet jelöl ki Magyarországon és a Monarchiában is. Így ír:

„Különösen magyar hazánkban s általában az egész monarchiában van nagy szükség ily nyelvre, hol oly soknyelvű nép lakik. Mennyivel közelebb hozná ez a különféle nemzetiségeket egymáshoz. Miért is főkép az illetékes tényezők és intéző körök nem maradhatnak közönyösek a nemzetközi nyelvnek, a népek ezen fontos összekötő kapcsának ügye iránt.”

Korábban már láthattuk, hogy Koleszár két teljes oldalt szentel az eszperantó kritikájának; különösen érdekes, hogy ebben a kiadványban ehhez képest saját nyelvtervezetének szemléltetésére sem fordít több helyet.

Két oldal újlatin

Amellett, hogy az illeszkedés törvényére ad néhány példát (így míg a Koleszár-féle újlatinban doktor ’orvos’, famoz ’híres’, addig  inventör ’feltaláló’, nervöz ’ideges’), néhány magyar fordítással is ellátott mondatot is közöl újlatin nyelvén. Így pl.

Las kolombas et turtures sont aves.	A galambok és gerlék madarak.
L’ombra dellas arboris est jokonda.	A fák árnyéka kellemes.
Multos kadéront in bello.	Sokan elestek a háborúban.
Dulc et dekoróz est pro patria morir.	Édes és dicső a hazáért meghalni.

Utóbbi példamondat, melynek eredetije Horatiusnál (Ódák, III. 2.) így hangzik: Dulce et decorum est pro patria mori, igen aktuálisan hangzott 1917-ben, az első világháború vérzivatarában.

A folytatásban Koleszár Vörösmarty Fóti dal című versének egy versszakát is közli újlatin nyelvén:

Lo reg est lo hungar viro primismo, Pro illo est omne hungar parato; En salute de so poplo gaudeat; Glorja, honor so sant kapo cingeat!

A legelső magyar ember A király: Érte minden honfi karja Készen áll. Lelje népe boldogságán Örömét, S hír, szerencse koszorúzza Szent fejét!

Ezeket követően minden átmenet nélkül és minden további magyarázatott mellőzve Koleszár az alábbi táblázatot is közli művében:

Névragozás
Magánhangzós tövűek				Mássalhangzós tövűek
Egyes szám
Nom.	ala	domo	laku	die	flor
Akk.	alan	domon	lakun	dien	floren
Dat.	alai	domoi	lakui	diei	flori
Abl.	ala	domo	laku	die	flore
Többes szám
Nom. és Akk.	alas	domos	lakus	dies	flores
Dat. és Abl.	alais	domois	lakuis	dieis	floris

Sajnálatos módon 1917-ben az olvasóközönség ennél sokkal többet nem tudhatott meg a Koleszár-féle újlatinról, melynek megjelenését a szerző már 1916-ban a sajtóban is beharangozta. A Pesti Hírlap és a Pesti Napló már 1916 márciusában beszámol Koleszár felhívásáról potenciális előfizetők megkeresésére újlatin nyelvtervezete ügyében. Koleszár az 1917-ben megjelent kiadványában a nyelvtan megjelenésének csúszása miatt objektív okokra hivatkozik:

„Végül ez úton is tudomására adom t. c. szives előfizetőimnek, hogy a jelenlegi magas árak, a nagy munkás- és papírhiány miatt újlatin nyelvtanom a jelzett időre kiadható nem lévén, megjelenését csak a háború utáni időre helyezhetem kilátásba. Addig is kérem tehát szives türelmüket.

Kiadandó újlatin nyelvtanom előfizetési ára a postai költségeken kívül 2 korona. Előzetes megrendeléseknél a postai költségek is beküldendők. A könyv bolti ára valamivel nagyobb lesz.”

A szerző – ígéretéhez híven – a háború után valóban előáll Az újlatin nemzetközi közvetítő segédnyelv rövid nyelvtana című művével, mely immáron 224 oldalon ismerteti Koleszár Andor nyelvtervezetét. Mire azonban ez a mű 1929-ben megjelenik, nagyot változik a világ – nem csupán a Monarchia szűnik meg létezni, de a koronát is felváltja a pengő. Koleszár Andor újlatin nyelvének további érdekességeivel pedig majd a folytatásból ismerkedhetünk meg.

Források:

Koleszár Andor: Előszó az új nemzetközi világnyelvnek tervezett újlatin (neolatin) nyelvhez az esperanto kritikájával. A szerző kiadása. Budapest, 1917

Koleszár Andor: Az újlatin nemzetközi közvetítő segédnyelv rövid nyelvtana. Sátoraljaújhely, 1929

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése