A jelenleg beszélt mongol nyelvek az általánosan elfogadott vélemény szerint mind visszavezethetők a kb. a 13. századtól számított középmongol nyelvre és annak nyelvjárásaira. Ez a középmongol nyelv az, ami a Dzsingisz kán alapította mongol birodalom nyelve volt. A középmongol nyelvnek a legkorábbi emlékei is a birodalom létrejöttének idejéből, a 13. századból származnak, s noha léteztek korábban is nyelvek, melyek rokoníthatók a mongollal, s nyelvemlékeik is fennmaradtak (tabgacs, kitaj), így fontos részét képezik a nyelvtörténeti kutatásoknak, ezek nem közvetlen előzményei a mai mongol nyelveknek, egymáshoz való viszonyuk és kapcsolatuk nem kellően tisztázott, ezért ezekkel itt most nem foglalkozunk.

A középmongol nyelv emlékeit alapvetően belső és külső forrásokra lehet felosztani, azaz olyan forrásokra, melyeket a mongolok maguk készítettek, s olyanokra, melyek másoktól származnak. A belső források közül a legkorábbi időszakot, azaz a 13-14. századot tekintve ujgur-mongol írásos és phagpa írásos emlékek léteznek, a külső forrásokban pedig előfordul kínai, arab és örmény írásos szövegemlék is. Jelen cikkben a korai ujgur-mongol írásos (preklasszikusnak is nevezett) nyelvemlékek közül szemezgetünk, bepillantást engedve nem csak a korabeli mongol nyelvbe, de a gondolkodásmódba és mindennapi életbe is. További cikkekben fogunk foglalkozni a phagpa írásos, illetve a külső forrásokból származó kínai és arab írásos nyelvemlékekkel.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Dzsingisz köve

Sokáig a legrégibb fennmaradt ujgur-mongol írásos emléknek tartották a Dzsingisz köve néven ismert, kőbe vésett feliratot, bár az utóbbi időben sokan későbbre datálják. A kőről az első adatokat G. I. Szpasszkij tette közzé 1818-ban, aki a követ a szibériai Nyercsinszkben fedezte fel, de oda máshonnan, a Harhira folyó völgyéből került. A követ 1829-ben Pétervárra szállították az Orosz Tudományos Akadémia múzeumába, 1936-ban pedig a szintén szentpétervári Ermitázs gyűjteményébe került.

A grántikövön öt sornyi ujgur-mongol írásos felirat olvasható, s noha Dzsingisz kán meg van említve a szövegben (innen a kő közkeletű elnevezése), nem az ő, hanem unokaöccse, Jiszünge emlékére emelték. A felirat szövege így hangzik:

Miután Dzsingisz kán legyőzte a szartagul népet és letáborozott, s a mongol birodalom népe összegyűlt a Buga Szocsigaj nevű helyen, Jiszünge az íjászversenyen 335 ölnyire nyilazott.

Minthogy egy öl durván számolva is kb. másfél méter lehet, a 335 ölnyi távolság kb. 500 méternek felel meg, ami elég jól szemlélteti a korabeli mongol fegyverzet hatékonyságát. Összehasonlításként egy angol vagy walesi hosszúíj lőtávolsága kb. a fele, esetleg kétharmada volt ennek. Noha az íjászverseny a mai mongolok közt is népszerű és egyik versenyszáma a nemzeti ünnepként is funkcionáló nádomnak, távolra nyilazás ma nem szerepel a programban, csak célbalövés.

A felirat datálásában az elsődleges kapaszkodó a szövegben említett, szartagulok elleni hadjárat. Szartagul (vagy újabb formájában szartúl) néven a mongolok a muszlimokat nevezték, s Dzsingisz 1219 és 1221 között vezetett hadjáratot a nagyjából a mai Irán, Afganisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán területén fekvő muszlim Hvárezmi birodalom ellen, ami annak megsemmisítő vereségével és teljes meghódításával végződött. Eképpen a hazatérő mongol csapatok számára rendezett, Jiszünge által megnyert íjászversenyt is az 1220-as évek elején rendezhették. Noha jó ideig az 1221 és 1225 közötti keltezést tartották megfelelőnek, az utóbbi időben sokan megkérdőjelezik ezt, feltételezve, hogy a kő nem a feliratban említett esemény színhelyén és idejében lett állítva, hanem akár évtizedekkel később, utólagos emlékként készült az amúgy hosszú életet megélt Jiszünge számára.

Kőbe vésett adomány

Töregene kánné Ögödej nagykán felesége volt, aki a kán 1241-es halála után régensként irányította a birodalmat az utódlás eldöntéséig, azaz 1246-ig, mikor legidősebb fia, Güjük került a trónra. A napjainkban ismert és máig fennmaradt legkorábbi ujgur-mongol írásos mongol nyelvemlék (legfeljebb a Dzsingisz köve előzheti meg) is Töregene nevéhez kötődik egy általa kibocsátott engedély formájában, de még férje életéből, 1240-ből. Az iratot egy Tu Feng (Du Feng) nevű illető számára állították ki, aki engedélyt kapott taoista könyvek fanyomatos nyomódúcainak elkészítésére és egy épület felépítésére. Az eredeti irat bizonyára papíron, mongol nyelven és ujgur-mongol írással készült, de ez nem maradt fenn, hanem Kína Henan tartományából, egy kőtáblára vésve került elő az irat kínai nyelvű fordítása, valamint egy rövid, háromsoros részlet a mongol szövegből, feltehetőleg annak záró formulájából.

A mongol szöveg láthatólag nem teljes, hiányos, s bizonyára csak a nagyobb hitelesség és nyomaték kedvéért vésték a kínai szöveg mellé az eredeti mongol iratból kiemelt pár szót (hacsak nem szerepelt egy másik kövön a többi is, ami elveszett). A kőbe vésés valószínűleg nem tartozott hozzá a kancelláriai gyakorlathoz, ezt már az eredeti irat kedvezményezettje végeztethette el, hogy a könnyen elvesző vagy megsemmisülő papír helyett biztonságos formában őrizze meg okiratát. Erre utal az is, hogy a mongol felirat betűinek formája kézírásra jellemző, eltér az eredetileg is kőbe vésésre szánt feliratok írásképétől, így bizonyosan közvetlenül a papírról másolták át, s a másoló talán nem is ismerte jól az ujgur-mongol írást, mert néhol kicsit pontatlanul dolgozott.

A kínai szövegben pontos datálás szerepel: a keng ce (geng zi) év harmadik holdjának 17. napja (1240. április 10.). Ezen kívül megtalálható benne két mongol kifejezés is kínai átírásban: je ko ho tun (ye ke he dun) = jeke kadun ’nagy kánné’ (ez lenne Töregene) és ta lu hua cse (da lu hua ci) = darugacsi ’elöljáró’. A mongol szöveg is tartalmazza a datálás részletét, de csak az év van megadva (kulagana dzsil ’patkány év’ – 1240 pedig ilyen), a hónap és a nap lemaradt. A mongol szöveg fordítása kb. ez lenne:

Ez az én szavam. Aki megmásítja, nagy büntetést kapjon. Ez az írás a patkány év …

A 13-14. századból származó kőbe vésett feliratokat több helyen is találtak a mongol birodalom területén, az ilyenek állítása általános szokás lehetett akkoriban. Mongólia területéről, Hövszgöl megye Arbulag járásában került elő 1954-ben egy Möngke nagykánt dicsőítő, kőbe vésett felirat. Az alján törött kövön hosszabb kínai szöveg mellett három ujgur-mongol írásos sor látható, melyből a középső vége a törés miatt hiányos. A kínai szöveg alapján a kő állítása 1257-re datálható, a mongol szöveg fordítása pedig a következő:

Utódainak utódai által, számtalan nemzedékig, tíz- és tízezer évig éljen Möngke nagykán! Ezt mondván Barsz-tüge állíttatta […] -ig [?] erény legyen!

A kínai–mongol kétnyelvű feliratok állításának divatja számos hasonló emlékművet eredményezett főleg a Jüan-dinasztia idejéből, Möngke kánénál jóval terjedelmesebb mongol szövegekkel. Ezek a – többnyire az uralkodócsalád tagjainak szentelt – kőemlékek leginkább Kína területén kerültek elő, mint például a Dzsigüntej (1338), Arug herceg (1340) vagy épp Hindu herceg (1362) tiszteletére készített vésetek.

Igazolvány különleges ügynököknek

A mongol birodalomban az állami feladatokat ellátó megbízottak, küldöttek, követek és futárok jogosultak voltak igénybe venni a birodalom infrastruktúráját, a kiépített postaállomás-rendszer szolgáltatásait, megkapni mindent, amire feladatuk teljesítéséhez szükségük volt. Jogaikat és különleges státuszukat a maguknál hordott pajdze, egy övre vagy nyakba függesztve hordható, többnyire fémből készült, feliratos táblácska igazolta.

A mongol uralkodók által kibocsátott pajdzék felirata különféle nyelveken készülhetett – természetesen van mongol (ujgur-mongol és phagpa írásos egyaránt), de kínai, perzsa és ujgur nyelvű is. A szövegek meglehetősen sablonosak, többnyire arra vonatkozó felszólítást tartalmaznak, hogy féljék és tiszteljék a kán parancsát. Az egyik, az Arany Horda területéről előkerült, a 14. századra keltezhető pajdze felirata a következő:

Az örök ég erejéből, a nagy lélek kegyelmében Abdulla parancsa. Aki nem tiszteli, az vétkezik és meghal.

Az Arany Horda más kánjainak idejéből is fennmaradt egy-egy pajdze, így Togtoga (1290–1312), Özbeg (1312–1340) és Keldibeg (1360–1361) kán idejéből is fennmaradt egy-egy pajdze, az előbb idézett – de időben több évtizeddel későbbi – darabéval a név változásán kívül pontosan megegyező felirattal:

Az örök ég erejéből, a nagy lélek kegyelmében Togtoga/Özbeg/Keldibeg parancsa. Aki nem tiszteli, az vétkezik és meghal.

Egy másik, arab írásos perzsa, illetve phagpa és ujgur írásos mongol feliratot is tartalmazó, egy Jüan uralkodó által kibocsátott pajdze mongol szövege eltér az előbbitől, s meglehetősen lakonikusan csak ennyit közöl:

Figyelmeztetés: óvakodj a rossztól!

A fenti szöveg nem általános, inkább a Togtoga, Özbeg és Abdulla pajdzéján olvasható felirathoz hasonlók az elterjedtek, s ezzel mutat párhuzamot a nagykáni pecsét felirata is, amelyről az alábbiakban lesz szó.

Mongol kánok levelezése európai uralkodókkal és a pápákkal

A mongol kánok intenzív és szerteágazó külkapcsolatokkal rendelkeztek, a mongol követek a világ számtalan vidékére és országába eljutottak. Az európai uralkodókkal és pápákkal is tartották a kapcsolatot, s ezeknek a követjárásoknak néhány írásos bizonyítéka is fennmaradt. A mongol kánoktól érkezett legkorábbi levelek eredetije nem maradt fenn, ezek némelyikéről közvetett adataink vannak, másoknak viszont fennmaradt latin nyelvű fordítása. Az idők során elveszett levelek közé tartozik pl. a Julianus barát úti jelentésében említett, tatároktól származó levél is, melyet IV. Béla királynak küldtek. A legkorábbi levél, amely eredetiben is megvan Güjük nagykán 1246-ban IV. Ince pápához írt levele. A Plano Carpini által a nagykáni udvarból elhozott levél ugyan nem mongol, hanem perzsa nyelven íródott, de a rajta látható nagykáni pecsét felirata ujgur-mongol írásos mongol szöveg:

Az örök ég erejéből, a nagy mongol birodalom tenger kánjának parancsa. Ha meghódított vagy még lázadó néphez ér, tiszteljék és féljék!

A legtöbb fennmaradt mongol levél az Irán területét birtokló, az ilkán címet viselő mongol uralkodóktól származik. Az ilkánok ugyan kezdetben jogilag nem voltak függetlenek, s mint a nagy mongol birodalom egy tartományának vezetői a központi hatalom parancsait kellett követniük, de a gyakorlatban meglehetősen önállóak voltak. 1289-ben Argun ilkán küldött levelet Szép Fülöp francia királynak válaszul a francia uralkodó szövetségkötési ajánlatára. Szép Fülöp Egyiptom ellen szerette volna megnyerni a mongolok támogatását, egyidejű, két fronton megindított támadást tervezve. Mivel az Egyiptom elleni szövetségkötés már korábban is felmerült, s érdekében állt mind az európai hatalmaknak (a keresztesek fenyegetettsége miatt a Szentföldön), mind a mongoloknak (egy 1260-ban az egyiptomi mamelukoktól elszenvedett vereség megbosszulása), Argun a következőt válaszolta:

Az örök ég erejéből, a nagykán szentsége alatt, Argun, a mi szavunk. A francia királynak. A tavalyi évben Mar Bar Szavma vezetésével követeket küldtél, s ezt üzented: »Ha az ilkán seregei Egyiptom felé indulnak, mi is innen elindulunk és csatlakozunk«. Amit üzentél, azt helyesnek találtuk és az éghez fohászkodva a tigris évben, télutó havában mi elindulunk és a tavasz első havának tizenötödikéjén Damaszkuszba érünk. Most, ha igaz szavadhoz tartva magad katonáidat elküldöd a találkozóra és az ég útját követve meghódítjuk azt a népet, Jeruzsálemet neked adjuk. Hogy lenne megfelelő, ha a találkozó idejét lekésve gyűjtenéd össze sereged? Mi haszna lenne, ha utólag meggondolnád magad? Ha bármit üzennél még és követeidet szárnyakon küldve a fracia föld javait, sólymait és drágaköveit elküldöd, az ég ereje és a nagykán szentsége tudja miként fogjuk azt kegyesen fogadni. Ezt mondtuk, s Muszkaril testőrt küldtük. Levelünk a szarvasmarha év nyárelő havában, annak második felének hatodik napján írtuk, mikor Köndelenben időztünk.

A tervezett szövetségből és együttes támadásból végül nem lett semmi, de a diplomáciai kapcsolatok azért nem szüneteltek. Argun 1290-ben IV. Miklós pápával is levelezett, válaszolva a pápa kérésére, miszerint térne meg a keresztény hitre, s hagyná békében a keresztényeket. Az ilkán öntudatosan, hatalmának és erejének biztos tudatában, ugyanakkor mégis udvariasan és szellemesen utasítja vissza az ajánlatot:

„Más népek, kik a maguk tanai, könyve szerint imádkoznak, hamisan imádkoznak. A Messiás tana, az Égnek áldozó, az az igazi. Most hát, ilkán, térj te is a Messiás hitére!” Így izentél.

Jó atyánkról és jó nagyanyánkról a Messiás hitének igazáért azt állítván, hogy keresztények voltak, ti többször is fordultatok hozzánk, küldtetek futárt és követet azzal, hogy a keresztény népeket bántódás ne érje.

Helyes, hogy azt mondod: vegyétek fel a kereszténységet! Mi azonban, Dzsingisz származéka, azt mondjuk, hogy csak az örök Égre tartozik, hogy a magunk mongol kedve szerint fölvesszük-e a keresztséget vagy sem.

Ti és a hozzátok hasonlók, kik a keresztséget felvettétek, biztosan igaz szándékú, szeplőtelen emberek vagytok, és bizonyára nem másítjátok meg az örök Égnek és a Messiásnak vallását, parancsát.

De vajon másutt nincs-é sok olyan nép, mely az örök Eget elfeledte, annak parancsát megmásította, és hazugságban, rablásból él? Te pedig most mégis elmarasztalsz engem, csak azért, mert nem vettem fel a keresztséget. Hát nem úgy van-é, hogy az, ha valaki csak az örök Eget imádja és igaz szándékú, felér a kereszténység követésével?

Levelünket a tigris-év nyárelő havának újhold ötödikén írtuk, mikor Urumiban voltunk.

(Kara György fordítása)

Az említetteken túl is történtek további levélváltások, a későbbi ilkánok, Argun fiai, Gazan és Öldzsejtü is folytatták elődeik diplomáciai tevékenységét, s tartották a kapcsolatot mind a pápákkal, mind a francia uralkodóval.

Nyírfakéregre írt versek

1930-ban Oroszországban, az Arany Horda volt területén, a Volga bal partján, Ternovka falu közelében egy dobozra bukkantak, mely régi iratokat tartalmazott. A meglehetősen rossz állapotban, töredékes formában fennmaradt szövegeket nyírfakéregre írták, ujgur írással ujgur és mongol nyelven. A leletek Szentpétervárra, az Ermitázsba kerültek, keletkezésük korát a 14. századra teszik.

A nyírfakéreg mint alapanyag nem teljesen szokatlan ezen a területen, Oroszországban több nyírfakéregre írt szöveg is előkerült az orosz, a skandináv és a finnségi nyelvek régi emlékeivel, de Ázsia más területein is használták írások alapanyagaként, pl. Afganisztánban is találtak az 1. századból származó, nyírfakéregre írt, kharoszti írásos buddhista szövegeket.

A Volgánál előkerült, összesen 25 töredékből haton szerepel mongol szöveg, ami a mongol szokásoknak megfelelő alliteráló verset tartalmaz. A verssorok erősen hiányosak, így nem lehet őket egyértelműen rekonstruálni, de a verses szerkezet, a rímek és a verssorokban megfigyelhető párhuzamok valamelyest segítenek a megfejtésben. A vers egy anyáról és fiáról szó, akik távollétükben hiányolják egymást.

Kereskedők, zarándokok és turisták

A selyemút Kelet-Turkesztánon, a Tarim-medencén és a kanszui folyosón átvezető szakasza kultúrák és vallások kereszteződésében helyezkedik el. Évszázadokon át keveredtek az itteni oázisvárosokban a minden irányból érkező hatások, s a manicheizmus, a nesztoriánus kereszténység és a buddhizmus maradandó értékeket hozott itt létre, mint pl. a tunhuangi Ezer Buddha Barlangja. Tunhuang (Dunhuang), Turfán (Turpan) és a többi oázisváros az írásbeliségnek is kimeríthetetlen emléke, több korból, számtalan nyelven és írással írt szövegek kerültek már itt elő, köztük kínai, bráhmi, szanszkrit, tohár, tangut, tibeti, ujgur és mongol szövegek is. A buddhista, vallási témájú mongol szövegek között is számos érdekes és értékes szöveggel találkozni, köztük a mongol irodalom olyan korai emlékeivel, mint a Bodhicsarjávatára és magyarázatai, melyet a neves buddhista tudós, Csoszgi Odszer fordított mongolra. A mű 1312-es fanyomatos kiadásának néhány oldala került elő Turfánban a fordító verses utószavával (kolofon), ami a mongol költészet egyik korai emléke.

A buddhista szövegeknél valamivel világibb tartalmú írásokkal is találkozhatunk. Három, 1323-ban Tunhuangba látogató mongol buddhista zarándok például az egyik barlang falára rövid graffitit írt fel ujgur-mongol írással. Az „itt jártunk” jellegű felirat szövege a következő:

Az égből illatosan született, a [?] belül felkelt Sákjamuni buddhához leborulni jöttünk Szügcsüből mi, Ong mester, Bujan és Töleg-tögszü. Mikor visszaindultunk, én, Töleg-tögszü emlékként írtam ezt a disznó év hetedik havának huszonharmadik napján.

A tunhuangi barlangokban még mintegy 30 hasonló mongol feliratot számoltak össze, de utazók, zarándokok által készített feliratok nem ritkák Belső-Ázsia más tájain sem. Számtalan szentként tisztelt sziklánál, barlangnál találkozhatunk velük, köztük akár 1000 évesnél régebbiekkel is. A Mongólia Arhangaj megyéjében található, a sík pusztában magányosan álló Tajhir sziklán például mintegy 150, különböző korokból származó, különböző írásokkal írt felirat található, s némelyikük kivitelezéséhez komoly sziklamászó gyakorlatot kellett felmutatnia készítőjének, miközben a mintegy 20 méter magas függőleges sziklafalon felkapaszkodott.

Tunhuangtól valamivel távolabb, a mongolok által megdöntött tangut birodalom egyik kereskedelmi központjában, Kara Kotában (’fekete város’) egy pontosan nem datálható, de írásképe alapján 13-14. századi mongol nyelvű szerződés került elő, amiben egy búzakölcsönzési ügylet feltételeit rögzítik:

A sárkány év negyedik havában újhold kilencedik napján mi, Sing Kuli és Sing Isinambu haszon nélkül vettünk Szú Degürtől Szocskula számára, akinek búzára volt szüksége, a használatban levő pint-mértéknek megfelelően három zsák és hét pint búzát. Megegyeztünk, hogy ugyanazon év hetedik havának tizenötödik napján eképpen minden kifogás nélkül ezt teljes egészében visszaadja. Ha a búza visszaadásáig az azt megkapó Szocskula jurtakocsijával távolabbra vagy közelebbre távozna, Nambu, a jótálló minden kifogás nélkül annak a kétszeresét adja vissza.

Turfánból, valószínűleg a 14. századból származik az az ujgur írásos mongol szövegtöredék, mely Nagy Sándor legendájának mongol fordítását tartalmazza. Az Ázsiában is nagy népszerűségnek örvendő, Nagy Sándorhoz kötődő történetek széles körben el voltak terjedve, számos nyelvre, köztük arabra és perzsára is lefordították őket. Nagy Sándor neve a mongol szövegben Szulkarnaj, ami a Koránban előforduló Dzul-Karnajn (’Kétszarvú’) névre megy vissza. Vitatott, hogy az elnevezés a Koránban is Nagy Sándorra vonatkozna vagy másra, de az arab és a perzsa irodalomban az Iszkander név mellett használták rá a Dzul-Karnajnt is, így a mongol fordítás is bizonyára egy arab vagy perzsa forráson alapul. A mongol szöveg fennmaradt részét hosszú lenne itt ismertetni, de következzen egy részlet, mely arról szól, hogy tépelődött Szulkarnaj, mikor megtalálta az örök élet vizét, s mit szóltak hozzá társai, akiket megkérdezett, hogy megigya-e vagy sem:

Néhány ember azt mondta, hogy ha az Ég kegyesen nekiadta, s megissza, az jó lesz. Néhány ember azt mondta, hogy is lenne, ha meginná. És akkor volt ott egy jó öreg, egy bölcs nemes. Az a nemes ezt mondta: «Ha megiszod a vizet, akkor nem halsz meg míg az Ég és a Föld meg nem semmisül, nagyon kimerült leszel az élettől, s akadálya leszel a halálnak és a létezésnek. Ha ezek, a te embereid mind meghalnak és elmaradnak mögötted, egyedül kell élned – mi haszna lenne ennek? Amikor ez megtörténik, ilyen emberek, akik kísérnek téged, nem fognak többé születni. Amikor így lesz, a végén magadat fogod hibáztatni, mondván mi lett volna, ha nem iszod meg ezt a vizet. Ha nem félsz a hibázástól, idd meg! De később rossz lesz neked.» Szulkarnaj ezt hallva így szólt: «Ha ez így van, mi haszna lenne ennek?» – s mikor a vizet a kezébe fogta és kiöntötte, az a boróka leveleire folyt, s a boróka ettől télen és nyáron sem szárad el.

(F. W. Cleaves fordítása nyomán)

Hogy a boróka, a mongolok kedvelt és szakrális jelentőségű növénye, a rituális szertartásokhoz, füstáldozatokhoz használt füstölők alapanyaga mitől lett örökzöld, a mongol népköltészetbe is bekerült, s eredetmagyarázó mítoszként élt tovább.

A korai ujgur-mongol írásos szövegek után a következő részben a phagpa írásos nyelvemlékek közül válogatunk.

Ajánlott és felhasznált irodalom

Cleaves, F. W.: An Early Mongolian Loan Contract From Qara Qoto. In: Harvard Journal of Asiatic Studies Vol 18, No. 1/2 (1955), pp. 1–49

Cleaves, F. W.: An Early Mongolian Version of The Alexander Romance. In: Harvard Journal of Asiatic Studies Vol 22 (1959), pp. 1–99

Cleaves, F. W.: The Sino-Mongolian Inscription of 1240. In: Harvard Journal of Asiatic Studies Vol 23 (1960-1961), pp. 62–75

Kara György: A mongol irodalom kistükre. Budapest 1971

Kara, D.: Книги монгольских кочевников. Москва 1972

Kara, György: Books of the Mongolian Nomads. More than Eight Centuries of Writing Mongolian. Indiana University, Bloomington 2005

Ligeti, Louis: Monuments préclassiques 1. XIII^e et XVI^e siècles. (Monumenta Linguae Mongolicae Collecta II) Budapest 1972

Жанжив, Ё.: Сонгодог монгол бичгийн өмнөх үеийн дурсгалууд. (Corpus Scriptorum Tomus II) Улаанбаатар 2006 [A klasszikus mongol írás előtti kor emlékei]

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)