Sok ásványnévi eredetű elem megnevezése nagyon ősi szó. Ez természetes is, hiszen mondjuk az ókori fémek és a még ősidőkből ismert elemek száma elég kevés, azaz a legtöbb elemet csak az utóbbi századokban találtuk meg, így ezek csak „újabban” kaphattak nevet – az ásványok réges-régi neveiből. Ugyanakkor sok olyan ásvány létezik, amely (kémiai összetételétől függetlenül) már réges-rég ismert volt, sőt, használták is valamire. Ezeknek az ásványoknak nyilván már az ősidőkben is volt nevük, és az ilyen szavak hagyományozódhattak át a XVIII. század táján több, egy-egy adott ásványban megtalált, addig ismeretlen elemre, annak megnevezésként. Nos, az elemnéveredet-nyomozás nehézsége éppen az a számunkra, hogy az ősi ásványnevek az idők folyamán sokat változhattak, alakulhattak, s ráadásul maguk az elemeket fölfedező tudós kutatók is tovább gyúrhatták-alakíthatták ezeket az ásványjelölő szavakat a fölfedezettjük számára. Következzenek hát az „ásványnevű” elemek és e nevek története!

Berillváltozatok: 1. arany berilkristály, 2. heliodór 3. smaragd 4. akvamarin 5. morganit
(Forrás: Wikimedia commons)

Berillium     Be

A latin aqua marina, azaz ’tengervíz’ szókapcsolatból tömörödve; a marin/a szó a mare (‘tenger’) származéka. Persze az aqua, vagyis ’víz’ szó rejlik az akvarell, akvárium vagy épp a régi magyar ákovita 'pálinka' szavainkban is. Az ákovita az aqua vitae 'az élet vize' latin kifejezésre meg vissza, ebből származik a skandináv akvavit (norvég akevitt) neve is. A viszki neve szintén az óír uisce bethad 'az élet vize' kifejezésből származik.

A berill nevű féldrágakő a név alapja. (A berill a berillium egy szilikátja, a berillium-alumínium-cikloszilikát.) Mindkét szó (az ásvány, s így az elem neve is) a dél-indiai Belur város nevére megy vissza: az ó-ind (konkrétan prákrit) veruliya ‘beluri, Belur városából származó’ szóból alakulva, a görög βήρυλλος [bérüllosz], illetve a latin beryllus formán keresztül jutott az európai nyelvekbe. (Egyébként a görögök tágabb ételemben használták a nevet, ők minden zöld ásványt így említettek.) A magyar forma a német Beryll átvétele. A városnév, azaz Belur városának neve a még ősibb, szanszkrit vaidurya formára megy vissza. Más kutatók szerint inkább egy ’elsápad’ jelentésű igéhez kapcsolható a berill: a ’sápadtan fénylő’ féldrágakövek közös elnevezéséből formálódhatott, vagy legalábbis ahhoz kapcsolódhat. A berill drágakő is: a legismertebb színváltozatai a zöld smaragd és az égkéktől a tengerkékig minden színben csodálatos akvamarin. A különböző szennyezőanyagok szerinti egy-egy berillformát a drágakő-kereskedelem más-más néven említi: a sárga az aranyberill, a világos zöldessárga a heliodór (ez a szó névként is használtatott: Szent Heliodór hitvalló püspök Kr.u. 400-ban halt mártírhalált), a sárgászöld az akvamarinkrizolit (a krizolit ásványtani műszó, a görög krüszosz, azaz ‘arany’ és a litosz, vagyis ‘kő’ részekből összerakva), a rózsaszínű a morganit, a színtelen a goshenit, a vörös a bixbit (ez utóbbi három szó személyneveket hordoz).

Nyers smaragd
(Forrás: Wikimedia commons)

Egyébként jó ideig az elem neve párhuzamosan glucina is volt (még vegyjelet is kapott: Gl), a görög γλυκυς – [glüküsz] szó után, amely szó azt jelenti, hogy ’édes’. Ennek az az oka, hogy a berillium sói sajátos módon édes ízűek: kémiai értelemben minden olyan anyag só, amely pozitív és negatív töltésű részecskékből – kation és anion – áll, és összességében kifelé semleges elektromos töltésű vegyület: vannak természetesen sós ízű sók, de édesek, keserűek, savanyúak is. Végső soron ugyanebből az ógörög γλυκυς ’édes’-ből származik a szintén a kémiából ismerős közönséges szőlőcukor neve: ez a glükóz.

Bór            B

Az európai nyelvekbe az arabból a középkori latinon (baurach) keresztül jutott el a szó: ilyen a normann boreis, a közép-angol boras, majd abból a mai angol boron. Az arabok használta bauraq szó sok ásványi anyagot, közöttük a bóraxot is jelölte. Eredete még messzebb nyúlik, egészen a közép-perzsáig, ahol burah formában élt (más indo-árja nyelvekben is hasonló a szó: borana a mai bengáliban, bwr a mai perzsában, boronano a gudzsaráti nyelvben).

Voltaképp már maga a bórax megnevezés is egy ásványtani gyűjtőfogalom, amely egyszerre jelenti a kristályvízmentes bóraxot (Na₂B₄O₇), valamint ennek olyan formációit, amelyekben az előbbi bóros kristályszerkezetben geometrikus rendezettséggel vízmolekulák is vannak, ilyen pl. a bórax-pentahidrát (Na₂B₄O₇ · 5H₂O) vagy a bórax-dekahidrát (Na₂B₄O₇ · 10H₂O).

A bórax-dekahidrát szerkezete
(Forrás: Wikimedia commons)

A bóraxot és más bórvegyületeket már 6000 éve használtak az emberek, például Egyiptomban, Kínában, Tibetben is ismerték. Tisztítószerként, rovarirtóként, sebfertőtlenítőként és zománcalapanyagként is bevált. Már Marco Polo is hozott keletről bóraxmázas tárgyakat.

Wilhelm Homberg 1702-ben por formájában használta a bóraxot, azt sal sedativumnak, azaz ’nyugtató sónak’ nevezve (valóban van is nyugtatóhatása, patikai készítményekben is alkalmazták, de mostanság egyre több nyugtalanító adat utal arra, hogy komoly toxikus hatásai miatt kerülendő).

Franciaországban Gay-Lussac és Thénard, Angliában Davy izolálták az elemet, mind 1808-ban. Davy a boracium nevet javasolta neki, de nemzetközileg végül a Gay-Lussac–Thénard-féle név, a bore lett az elfogadottabb. Később ebből formálták a mai angol boron nevet, a szén, azaz a carbon szó mintájára (nálunk a bore fonetikus és hosszú magánhangzósított bór megnevezés gyökeresedett meg). Egyébként Gay-Lussac neve ismerős lehet: középiskolás korunk nosztalgikus emlékeit fölidézve a Gay-Lussac-féle gáztörvény valószínűleg mindannyiunk szívét átmelengeti…

Irodalom

Dudichné dr. Vendl Mária, dr. Koch Sándor: A drágakövek – különös tekintettel a mesterséges drágakövekre, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1935

Nagy Anett: Motivációs stratégiák fejlesztése a fizikatanításban Szegedi Tudományegyetem, 2005 (PhD)

Jensen, K. A. Dansk kemi, 1985, 5, 149–157

M. Prinz et al. (editors): Simon and Schuster's Guide to Rocks and Minerals, 1978, New York, Simon & Schuster

www.kfki.hu

Ball, D. W.: J. Chem. Educ., 1985, 62, 787–788.

Györkössy Alajos: Magyar–latin kéziszótár, Akadémiai Kiadó