A székely-magyar rovásírás kutatása 20. század első felében még egy statikus modellt használt, amelynek hatása máig tart. Erre az volt a jellemző, hogy a rovásírás néhány írásemlékéből kiindulva feltételeztek egy hipotetikus, valaha volt „eredeti” rovásábécét, amelynek különböző mértékben romlott változatai lennének a fennmaradt rovásemlékek. Az 1930-as évektől lényegében csak a Nikolsburgi ábécét tekintették a rovás egyedüli, hiteles és teljes emlékének, minden más írásemléket csak mint ennek csökevényesedett alakját tárgyalták. Ezzel szemben manapság a korszerű számítógépes paleográfiának egy dinamikus modell felel meg, amely figyelembe veszi az írás fejlődését, elsődlegesen a folyamatosan változó nyelvhez történő alkalmazkodását, továbbá a rovás kulturális környezetének változását (pl. a rá kimutathatóan ható régi magyar latin betűs helyesírás fejlődését), valamint a betűknek az írástechnológiából alakzati módosulását.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A statikus modellről a dinamikus modellre történő átállás ahhoz hasonlítható, amikor a XIX. század végén olyan jelenségekkel szembesültek a fizikusok, amelyeket a korábbi klasszikus fizikával nem lehetett megmagyarázni. Ilyen jelenségek pl. a fényelektromos hatás és a hidrogénatom vonalas színképe. Ezek magyarázatára született meg a kvantummechanika. Erre emlékeztető helyzet állt elő a rovásírás esetében, amikor világossá vált, hogy a korai rovásemlékek (pl. Bodrog-alsóbűi, Vargyasi, Homoródkarácsonyfalvai, Erdőszentgyörgyi) nem olvashatók el a statikus modell alapján. Ennek az egyik oka az, hogy a statikus modellben nem szerepelnek azok a rovásjelek, amelyek hangértékei a 15. századra már eltűntek a magyar nyelvből. Ezek közé tartozik pl. a csak az utóbbi időkben azonosított, hajdan létezett GH nevű rovásbetű, amelynek hangértéke a nyelvészek által veláris zöngés spiránsnak nevezett és /γ/-val jelölt régi magyar hang volt. A statikus modell alkalmatlanságának másik oka pedig az, hogy egyes rovásbetűkkel jelölt hangok az eltelt évszázadok alatt megváltoztak. Vagyis gyakran előfordult, hogy bekövetkezett egy hangváltozás a magyar nyelvben, de a megfelelő rovásbetű változatlan maradt. Pl. a ma csak /á/-t jelölő székely-magyar rovás Á betűjének egyik korai hangértéke az /é/ volt. Hasonlóan az O rovásbetű jelentette az /u/ hangot is. Ebben a cikkben a rovásbetűket egyedi azonosító jelöli, ezeket hívjuk betűneveknek. Az ábrákon betűnév előtt mindig szerepel az adott rovásbetű alakzata, utána pedig – ha szükséges – a rovásbetű által képviselt hangértékek ferde törtvonalak között. Megjegyzendő, hogy a betűnevekben szereplő jelző (pl. „NYÍLT”, „ZÁRT”) általában nincs összefüggésben a betű hangértékével, hanem a betű alakzatának topológiai tulajdonságaira utal.

A kb. 13. századi Homoródkarácsonyfalvai kőfelirat rajza
(Forrás: Ferenczi 1979)

A székely-magyar rovásírás elnevezését az indokolja, hogy a 19. századig ezt az írást csak a székelyek használták, utána viszont az egész magyar nyelvterületen népszerűvé vált és alkalmanként elkezdték használni. A „rovásírás” mint szakszó több, mint száz éves múltra tekinthet vissza, egyik első ismert használója Sebestyén Gyula akadémikus volt (Sebestyén 1909).

A dinamikus írásfejlődési modell szerint a székely-magyar rovásra három külső tényező hatott: (i) a magyar nyelv fejlődése, (ii) a latin betűs írásbeliség, (iii) az írástechnológia változása. Ezeket az alábbiakban röviden áttekintjük.

A magyar nyelv fejlődésének hatása

A nyelv fejlődésével változnia kell az ennek lejegyzésére szolgáló írásnak is, ez minden írásnál hasonlóan történik. A székely-magyar rovás esetében a korai Árpád-korban használatos veláris zöngétlen spiráns (réshang), a /χ/ fokozatosan átadta helyét a ma is használatos laryngális spiráns /h/ hangnak. Mivel a rovásírás ezt a változást nem tudta azonnal követni, van olyan terjedelmes rovásemlék (Bolognai rovásnaptár, Marsigli 1744), amelynek szövegében a /h/ hangot egyáltalán nem jelölték (Sándor 1991). Ennek valószínű oka az volt, hogy a Bolognai rovásemlék által megőrzött botnaptár egy többszörös másolás eredménye, s a legelső, eredeti botra rótt naptár készítésének idején (kb. 12. század) már lehetett /h/ hangunk, de nem volt még rá rovásjel. Később – meglepő módon – az addig az /ë/ hangra használt rovásbetűt kezdték a /h/-ra alkalmazni. Szerencsére az egyik legismertebb székely-magyar rovásemlék, a Nikolsburgi ábécé megőrizte a /χ/-ra használt rovásjelet (felső sor, balról a második).

A kb. 15. századi Nikolsburgi ábécé
(Forrás: Országos Széchényi Könyvtár)

Még ennél is izgalmasabb az /ö/ő/ hangok jelölésére szolgáló rovásbetűk kialakulása. A magyar történeti nyelvtudomány régen feltárta, hogy ez a hang nem létezett az Árpád-kor kezdetén, utána viszont három különböző módon is megjelent a magyar beszédben. A 11. században a magyar szavak végén álló /γ/ veláris zöngés spiránsból félhangzó lett (vokalizáció) az előtte álló magánhangzóval kettőshangzót alkotva (diftongizáció), majd ezek a 12-14. századra összeolvadtak egy hanggá (monoftongizáció). Az így kialakul hang a körülményektől függően az /ó/ú/ő/ű/ valamelyike lett. Az alábbi ábrán látható, hogy milyen rovásbetűk jelentek meg az eredetileg a /γ/-t jelölő, ma GH-nak nevezett rovásbetűből. Érdemes megjegyezni, hogy ez a GH rovásbetű gyakran szerepel a Nagyszentmiklósi aranykincs székely-magyar rovásírástól különböző, de azzal azért rokon Kárpát-medencei rovásfelirataiban (Vékony 1987).

Az /ö/ő/ hang másik forrása az /ü/ű/ hangok átalakulása volt; ez az ún. „nyíltabbá válás” a 11-14. században zajlott le. Ennek nyomát őrzi az, hogy van olyan rovásbetű, amelynek hangértéke akár /ö/, akár /ü/ is lehet. A harmadik fontos nyelvi jelenség a 13 századtól indult, amikor a nyelvészet által /ë/-val jelölt zárt-e hang átalakult /ö/-vé; ezt a folyamatot labializációnak nevezzük. Bizonyára a /ë/ labializációjának lett az eredménye az, hogy az /e/-t jelölő rovásbetű különböző alakváltozatait /ö/-ként kezdték használni.

Az /ö/ hang kialakulásában szerepet játszó nyelvészeti jelenségek és azok hatása a székely-magyar rovásra
(Forrás: Kiss & Pusztai 2003, Hosszú 2011)

A latin betűs írásbeliség hatása

Azok a székely papok, akik a rovásírást használták, mellette biztosan ismerték a latin betűs írást is. Így történhetett, hogy a rovásírás fejlődésében tetten érhető a latin betűs írás befolyása. Pl. a latin betűs írásban a középkorban divatos volt a kétszerezés, ami pl. a rómaiak idejében még nem létező w megjelenését eredményezte. A w igen népszerű lett a középkori régi magyar (ómagyar) latin betűs helyesírásban, ahol leggyakrabban /u/ és /ü/ hangot jelöltek vele (Kiss & Pusztai 2003). Ennek megfelelően az U rovásbetű a V rovásbetű kétszerezése (korábban az O rovásbetűt használhatták /u/ hangértékként is, Vékony 1987). De bizonyára így alakult ki a ZÁRT Ő Ű-re használt rovásbetű is a rovás E betű duplázásából.

Az ómagyar latin betűs írás jelentőségére a rovásírás fejlődésében az egyik legszebb példa a rovás NY jelének kialakulása. Korábban valószínűleg az N rovásbetű /ny/ hangértékű is volt. Az ómagyar latin betűs írásban az ny betű az /n/ és a /j/ hangokat jelölő betűk együttese. Ennek mintájára, a rovásban is ez a két betű ligatúrájaként jött létre az NY rovásjele.

A latin betűs ómagyar írás rovásra gyakorolt hatásának néhány példája
(Forrás: Hosszú 2011)

Az írástechnológia változásának hatása

A fáról, kőről papírra való áttérés egyrészt azzal járt, hogy a rovásbetűk addigi merev vonalai a kézírás jellegzetességei felé tolódtak, másrészt a rövidítés, tömörség kényszere megszűnt. A betűalakok változatosabbá tételének hatását az alábbi ábrán láthatjuk.

Néhány példa a papírra történő írásnak a székely-magyar rovásra való hatására
(Forrás: Hosszú 2011)

A vésés nehézsége és a hely szűkössége miatt a kőre ill. fára történő írás idején bizonyos rövidítéssel kapcsolatos szabályokat lehet megfigyelni a régi feliratok tanulmányozása során, melyeket az alábbi táblázat foglal össze.

1. szabály Jobbról balra haladt, a székely-magyar rovásban megjelent a balról jobbra irány is. A Kárpát-medencei és a székely-magyar rovásban vannak példák a váltakozó irányú, ún. ökörszántásos írásirányra is.
2. szabály A hosszú magánhangzókat rendszerint kiírták, a rövid magánhangzókat a legkorábbi időkben általában nem jelölték (Róna-Tas 1991; Sándor 1991).
3. szabály Az első szótag rövid magánhangzóját gyakran kiírták.
4. szabály Esetenként használtak ligatúrákat, amelyekben minden mássalhangzót legalább részlegesen jelölni kellett (Vékony 1987).
5. szabály Ha egymás mellett állt két magánhangzó, akkor legalább az egyiket jelölték.
6. szabály A rövid és a hosszú magánhangzókat a 17. századig mindig ugyanaz a rovásbetű jelölte.
7. szabály A mássalhangzók kettőzését általában nem jelölték.

Ezek a régi szabályok a 17. század után nagyrészt eltűntek, helyette minden magán- és mássalhangzó kiírásra került, továbbá megjelentek a különböző írásjelek is.

Források

Ferenczi Géza (1979): A homoródkarácsonfalvi rovásírásos felirat. Korunk Évkönyv, 273–281.

Kiss Jenő & Pusztai Ferenc (2003, szerk.): Magyar Nyelvtörténet, Budapest: Osiris Kiadó, 301-351.

Marsigli, Luigi Fernando (1744): Description du Danube. Contenant des observations geographiques, astronomiques, hydrographiques et physiques. Kiadva Hágában, 1744.

Hosszú, Gábor (2011): Heritage of Scribes, Budapest: Rovás Alapítvány, ISBN 978 963 88 4374 6, On-line: http://books.google.hu/books?id=TyK8azCqC34C

Róna-Tas, András (1991): An Introduction to Turkology. Szeged: József Attila University of Sciences, Faculty of Arts. 170 o.

Sándor Klára (1991): A Bolognai Rovásemlék. Sor.: Magyar Őstörténeti Könyvtár 2. Szeged: József Attila Tudományegyetem Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, 204 o.

Sebestyén Gyula (1909): Rovás és rovásírás, Budapest

Vékony Gábor (1987): Későnépvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében. Szombathely-Budapest: Életünk szerkesztősége. ISBN: 978-963-025-132-7.