Egy író adhat valós, teljesen hétköznapi neveket, vagy szokatlan, kitalált neveket is hőseinek. Előbbiek esetén, ahogy a valóságban is, a név és viselője valamely tulajdonsága között nincs kapcsolat. J. Soltész Katalin (1967) A tulajdonnevek fordíthatóságáról című tanulmányában ezeket a neveket „jelneveknek” nevezi: „nincs közszói jelentésük, önkényesek, motiválatlanok”, és csakis az egyedi névtulajdonos azonosítására használatosak. Bár a tulajdonnevek nagy része köznevekből származik (Kovács, Szabó, Mészáros), és még felismerhető benne az eredeti jelentés, ebben az esetben ennek nincs jelentősége.

Azért egy orvos inkább legyen Kovács, mint Mészáros...
(Forrás: imdb.com)

A tulajdonnevek fordítási szokásai koronként változtak. A mai gyakorlat általában az, hogy a jelnév típusú (valós) tulajdonneveket eredeti alakjukban meghagyják (még a vezetéknév-keresztnév sorrendet is). Viszont korábban divat volt - és még a XX. század első felében is előfordult – az idegen személynevek magyarosítása, függetlenül attól, hogy irodalmi vagy valós személyek viselték azokat. Így olvashatjuk régi magyar plakáton Lándzsarázó Vilmos (William Shakespeare) nevét; ennek a divatnak köszönhetően hitték és hiszik azt a tájékozatlanabbak (főleg a gyerekek), hogy Verne Gyula (Jules Verne) író magyar származású volt.

De ha a kevésbé feltűnő példáknál maradunk: a keresztnevek magyar ekvivalenssel történő helyettesítése sokáig nem volt kérdés, még ha a vezetéknév maradhatott is eredeti formájában, a keresztnevet akkor is magyarosították (Susanna > Zsuzsanna). A történelmi személyek (főleg uralkodók), vallási szempontból nagy jelentőségű személyek neveit még ma is lefordítjuk: pl. II. Erzsébet angol királynő, XVI. Benedek pápa. Viszont hiába került be a történelembe George Bush, nem fordítjuk le a nevét Bokor Györgyre – így legfeljebb paródiákban szerepelhetne.

A fiktív irodalmi nevek között viszont sok esetben találkozhatunk „motivált” nevekkel (J. Soltész „szónevek”-ként említi őket): a tulajdonnév közszói jelentése és a névviselő valamely jellemzője között (személynév esetén a szereplő jellemvonásai vagy külső sajátosságai között) kapcsolat van. Ezeket beszélő neveknek is hívjuk. Az író kreativitásától függ, hogy milyen mértékben, milyen nyelvi eszközökkel ad rövid jellemzést (leíró jelleg) szereplőjéről, és humorát is megcsillogtathatja a nyelvi játékoknak is beillő szóalkotásaival.

Döntésről döntésre

A tulajdonnevek lefordításakor nagyon körültekintően kell eljárnia a fordítónak, mert akár a mű fordításának minőségét erősen befolyásolhatják a választásai. Először el kell döntenie, hogy az adott nevet szónévként, azaz jelentéssel és persze a jellemzés szempontjából jelentőséggel rendelkezősként kezeli vagy nem; továbbá, hogy lefordítja-e a célnyelvre vagy nem. Ha beszélő névvel találkozik, de azt nem ülteti át a célnyelvre, értékes stilisztikai és szemantikai jegyek veszhetnek el a műfordításból. De mielőtt még a fordításba kezdene, a beszélő név elemzését kell elvégeznie: a szerző a jellemzés mely eszközeivel él, és a nyelv mely szintjeit vonja bele a játékba.

Nomen nomini lupus
(Forrás: Wikimedia commons)

A tulajdonnévvel való rövid leírás egyik eszköze lehet az intertextualitás. Ilyen például Remus Lupin neve a Harry Potter könyvsorozatból. A szerző az olvasók általános műveltségére alapozva utal a névvel arra, hogy Remus Lupin, a sötét varázslatok kivédése tantárgy ideiglenes oktatója kapcsolatban hozható a farkas állattal: ő ugyanis egy vérfarkas. A név mindkét tagjában felfedezhetjük a „farkas” jegyet: Remus volt a monda szerint Róma alapítója Romulus nevű testvérével, akiket egy anyafarkas táplált gyermekkorukban; a Lupin családnév pedig a Canis lupusra, a (szürke) farkas latin eredetű rendszertani nevére vezethető vissza. A kéttagú név tökéletesen kifejezi a szereplő kettősségét: a keresztnév a tanár emberi oldalára vonatkozik, a vezetéknév viszont a (vér)farkas mivoltra. Másik példa erre Minerva ( a bölcsesség római istennőjének a neve) McGonagall név: első tagja szintén az intertextuális jellemzés típusába tartozik. A magyar fordító, Tóth Tamás Boldizsár nem változtatott ezeken, és meghagyta a magyar olvasóknak a megfejtés lehetőségét – szintén az általános műveltségre alapozva.

A jellemzés másik módja lehet, hogy a szerző a fonémák szintjén operál: szereplőjének származására utal a név hangalakjával. Szintén Harry Potteres példa erre a Fleur Delacour (francia varázsnövendék) vagy Igor Karkaroff (bolgár tanár). Az ebbe a típusba tartozó nevek is általában megtartják eredeti formájukat a fordításban, ugyanis az exoticizmusnak épp az a lényege, hogy a forrásnyelvben és a célnyelvben is az idegen nyelvűséget hangsúlyozza.

A fordítást meghatározza még a jellemzés átláthatósága is, tehát hogy az egyes irodalmi nevekben mennyire felismerhető a szándékolt jelentés. A név állhat egy morfémából (Peeves ’bosszant’, Hóborc eredetije) vagy több morféma összetételéből, egymás mellé helyezéséből (Pettigrew neve a francia petit ’kicsi’ és az angol grew ’nőtt’ alakokból – a magyar fordításban változatlan maradt) – ezek a könnyebben megfejthető nevek, persze, ha az alkotóelemek egyértelműen megfeleltethetők köznévi elemekkel. A felismerés, illetve a megfejtés nehezebb a szóösszerántások, vegyülékszavak esetében.

Lépésről lépésre: Hogyan lett Severus Snape-ből Perselus Piton?

Severus Snape bájitaltantanár nevét a magyar fordító vegyülékszóként kezelte: valószínűnek tűnik, hogy a két angol szó, a snake (’kígyó’) és a snap (’hirtelen lecsap’, ’megfog’, ’harap’, ’odakap’) keveredik egybe. A fordításban a Perselus Piton névvel találkozunk, ami nem tükrözi az előbb leírt kontaminácót. A fordító lemondott mindkét elem megjelenítéséről, csak a ’kígyó’ jegyet tartotta meg. A másik szemantikai jegy veszteségét azonban pótolta azzal, hogy a szereplőt nem egy egyszerű kígyóval jellemzi. A pitonfélék a világ legnagyobb méretű kígyói között foglalnak helyet, többnyire magányosan élő állatok, nincs méregfoguk, és bár az anakondához hasonlóan ugyan képesek lennének egy felnőtt ember megölésére, az emberre nem tartják veszélyesnek őket.

A snape-i kastély
(Forrás: Wikimedia commons / Joe Regan)

A szerző, J. K. Rowling egyik későbbi interjújából kiderült, hogy a Snape név nem vegyülékszó, hanem egy angol, Suffolk megyei község neve, Hadriánus, illetve Severus császár fala közelében. Innen kaphatta a szereplő a Severus keresztnevet is. További kérdés, hogy ebben az esetben kezelhetjük-e jelentéssel bíró névként a Severust (latin eredetű, ’szigorú’, ’kemény’, ’zord’, ’fanyar’), hiszen a Snape családnév inkább a származási helyre utal. A fordító megtartotta az azonos kezdőhangokat: mivel s-szel kezdődik a forrásnyelvi név mindkét tagja, a p-vel kezdődő célnyelvi családnévhez p-vel kezdődő keresztnevet keresett. A Perselus név talán a Perseus, Zeusz és Danaé fia nevéből eredeztethető. (A görög monda egyes változatai szerint Perseus vágja le a Medusa nevű halandó gorgó fejét, tehát hősként szerepel.)

A fordító választása az interjú ismeretében mégsem tekinthető tévútnak, hiszen Piton háza, a Mardekár címerállata a kígyó; és nem zárható ki az sem, hogy magának a helységnévnek lehet a fentihez hasonló kontaminációs eredete. Továbbá a pitonfélék jellemzésében a szereplőre illő vonásokat fedezhetünk fel: magányos; félelmetes, de a veszélytelen emberre nem támad.

Összességében azt mondhatjuk, hogy ha valaki nem ismeri az angol eredeti nevet, akár azt is hihetné, hogy itt nem történt fordítás, hiszen egészen idegen hangzású maradt az idegen eredetű piton és a Perselus a latinos alakja és írásmódja, valamint a családnév és a keresztnév eredeti sorrendjének meghagyása miatt.

Mógus és McGalagony

A nyelvi játékok túlnyomó része nyelvfüggő, ami azt jelenti, hogy a fordító nem fordíthatja a nyelvi játékokhoz hasonlóan létrehozott irodalmi neveket szó szerint – általában nem is lehet. Ha amellett dönt, hogy nem hagyja elveszni a névben rejlő nyelvi játékosságot, nyelvi humort és a „beszélő” funkciót, elő kell vennie saját nyelvi kreativitást, és a szó szűkebb értelmében vett fordítás helyett inkább játszania kell a célnyelvi elemekkel, és újabb nyelvi játékokat alkotnia. Így lesz Quirrelből (squirrel ’mókus’ × quiver ’remeg, reszket’) Mógus (mágus x mókus) – a morfológia szintjén létrehozott szójátékot sikerült ugyanazon a nyelvi szinten átültetni a célnyelvre.

De van olyan eset, amikor a fordító más nyelvi szinten valósítja meg a tulajdonnév átültetését. Például Minerva McGonagall családneve szintaktikai szinten értelmezhető nyelvi játékként: bár nem egyértelmű, de akár a gonna get all ’mindenkit elkap’ vagy a going to gall ’dühös lesz’ kifejezésre is visszavezethető. A fordító a név magyarítása során nem bocsátkozott efféle fejtegetésbe, és a jelentés átvitele helyett inkább a hasonló hangzás alapján McGalagonyra változtatta. Itt is érezhető az eredményben az idegenes hatás megtartása, amellett, hogy valamivel közelebb is került a szereplő neve a magyar olvasóhoz. A hangok szintjén kívül azonban a szemantikai szinten is szóba jöhet egy értelmezés: a fordító utalhat a tanárnő jellemére a galagonya tulajdonságaival: a galagonya termésfala nagyon kemény, így közvetve kifejezheti a professzor szigorúságát; tövisei pedig azt, hogy minden beleakad, azaz ’mindent és mindenkit elcsíp’. Ez utóbbival nem is járunk nagyon messze a Kuttor Eszter által megadott szintaktikai értelmezéstől.

A könyvsorozat főszereplőjének neve is beszélő név. A Harry Potter név semleges, nagyon hétköznapi névnek számít Angliában – éppen a hétköznapiságot hivatott sugallni, azt, hogy egy átlagos gyerekből is lehet hős. Ha a fordító ezt lefordította volna, akkor Harry Potter helyett Fazekas Henrik névvel találkozhattunk volna a könyvekben, ami magyar viszonylatokban viszont egyáltalán nem egy átlagos név, mint például a politikai kampányokba is bevont, hétköznapi Kovács Pisti. De nemcsak stilisztikai szempontból lett volna rossz választás lefordítani a főszereplő nevét: Harry Potter már az első könyv megjelenése után kereskedelmi cikké, védett márkává vált.

Források

J. Soltész Katalin: A tulajdonnevek fordíthatóságáról. In: Magyar Nyelvőr, 1967/3. 280-292.

Kuttor Eszter: Elveszett jelentések – Az irodalmi tulajdonnevek (nem) fordításáról. In: Gecső Tamás – Sárdi Csilla (szerk.) A kommunikáció nyelvészeti aspektusai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2009. 138-142.

Slíz Mariann: A beszélő nevek mint a posztmodern eszközei. In: Magyar Nyelvőr, 2006/3. 290-301.

The Goblet of Fire...

Perselus_Piton

Tere Stouffer: A Harry Potter-titok A-tól Z-ig. Gold Book, Debrecen, 2007.