Már említettem, hogy Adrienn nevű olvasónk nyolc kérdést tett fel egyszerre, ezek közül kerítek most sort a következőre, ami a magyar magánhangzók rendszerére vonatkozik.

A magyarban milyen alapon nevezünk két magánhangzót „párnak”? Pusztán az írásképük alapján? Mert azt figyeltem meg, hogy míg egyes párok tagjait csak a hangzásuk hossza különbözteti meg egymástól (i-í, u-ú, ü-ű), addig más magánhangzópárok között kvalitatív különbség is van (a-á, e-é, o-ó, ö-ő).

Világos, hogy Adrienn itt páron rövid–hosszú párt ért. A hangrendszerben más szempontokból is lehet párosítani a magánhangzókat, és a kérdés arra vonatkozik, hogy a rövid–hosszú párok tagjai mintha nem (mindig) csak a hosszúságukban térnének el egymástól.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A hagyományos strukturalista hangtanban élesen megkülönböztetik a beszédhangok tanulmányozását, amit fonetikának hívnak, a hangrendszer tanulmányozásától, a fonológiától. A fonetika azzal foglalkozik, hogy hogyan jelennek meg a beszédhangok a maguk fizikai valóságában (akusztikai szempont), hogy hogyan képezzük őket (artikulációs szempont), és hogy hogyan fogjuk fel őket (percepciós szempont). Ezzel szemben a fonológiában a beszédhangok akusztikai, artikulációs és percepciós jellegzetességei csak kisebb jelentőséggel bírnak, ott csak az számít, hogy hány dimenzióban vannak fontos (a nyelvi rendszerben szerepet játszó) különbségek a hangok között. Először nézzük meg, hogy Adrienn kérdésére fonetikai szempontból mit mondhatunk.

Fonetikailag – nagyon elnagyolva a hangtani jellemzést, madártávlatból tekintve – a magyar magánhangzókat négy dimenzióban érdemes jellemezni: hosszúság, nyíltság (a szájüreg nyitottsága, amit az állkapocs és a nyelv együtt határoz meg), nyelvállás (előrébb, illetve hátrébb képzés) és az ajak kerekítettsége. Ezeket a dimenziókat itt artikulációs szempontból neveztem meg, de mindegyiknek közvetlen, mérhető akusztikai következménye is van, és ezeket a hallgatók a percepcióban is érzékelik. (Az akusztikai, az artikulációs és a percepciós szempont esetleges ütközései végképp olyan részletek, amelyekbe itt nem érdemes belemenni.)

Adrienn megfigyelése fonetikailag helyes. Valóban az a helyzet, hogy ha hosszúság szerint két fokozatba soroljuk a magyar magánhangzókat (rövid és hosszú magánhangzók), és ezeket nyíltság szempontjából is csoportokba soroljuk, akkor csak a zárt magánhangzók között találunk pontos rövid–hosszú párokat (i és í, u és ú, ü és ű):

	Nagyon nyílt	Nyílt	Félig nyílt	Félig zárt	Zárt
Rövid		a, e	o, ö		i, u, ü
Hosszú	á			é, ó, ő	í, ú, ű

Fonetikailag tehát csak annyit mondhatunk a nem zárt magánhangzókról, hogy őket nem tudjuk rövid–hosszú párokba sorolni. Az a–á, e–é, o–ó és ö–ő párok, amelyeket rövid–hosszú pároknak érzünk (és a helyesírás is így ábrázolja őket), fonetikailag nem azok.

A másik két dimenzióban (nyelvállás és ajakkerekítés) szintén furcsa aszimmetriákat figyelhetünk meg. Egyrészt az á annyira nyílt, hogy sem nyelvállás, sem ajakkerekítés szempontjából nem könnyű besorolni. Ha az állkapcsunkat annyira kinyitjuk, amennyire az á képzésénél, akkor már nehéz az ajkunk kerekítettségéről beszélni, mert sem a kerekített magánhangzókra jellemző „csücsörítést”, sem pedig a nem kerekített magánhangzókra jellemző ajak-széthúzást nem tudjuk rendesen produkálni. Másrészt ha a nyelvünket annyira leszorítjuk, mint az á képzésénél, akkor az előre–hátra mozgatásban nem nagyon van játékterünk. A gyakorlatban hallunk (és mérhetünk) kicsit előrébb és kicsit hátrébb képzett á hangokat is.

Másrészt az ajakkerekítéses és a nem kerekített magánhangzók között csak az elölképzett magánhangzók között van különbség, mert a hátulképzettek (ha az á-t a fenti okok miatt leszámítjuk) csak kerekítettek vannak: a, o, ó, u, ú. Az elölképzett magánhangzók között vannak kerekítettek is (ö, ő, ü, ű) és nem kerekítettek is (e, é, i, í), de „igazi” párok, amelyek csak a kerekítésben különböznek egymástól, itt is csak a zártak között vannak: i–ü és í–ű.

Térjünk most vissza Adrienn kérdésére: Az írásképükön kívül milyen alapon nevezzük mégis egymás párjainak a magyarban az a–á, e–é, o–ó, ö–ő párok tagjait? Ha fonetikailag nem azok, akkor érdemes a fonológiai szempontokat szemügyre venni. Nézzük, hogy „rendszertanilag”, vagyis a hangzásukon és képzésükön túl a magyar nyelvi rendszerben betöltött szerepük alapján mit tudunk róluk mondani.

Amikor rendszerbeli összefüggésekről beszélünk, olyanokra gondolunk, mint például hogy egyes névszótövek alakjaiban váltakozást figyelhetünk meg ezeknek a pároknak a tagjai között: nyár–nyarat, réz–rezet, víz–vizet, ló–lovat, kő–követ, kút–kutat, tűz–tüzet. (Kevés ilyen névszótő van, de azok viszonylag gyakoriak.) Ilyen jelenségekből gondolhatjuk, hogy ezek a magánhangzók valóban egymás párjai, és fonológiailag csak a hosszúságbeli eltérésük fontos.

Csakhogy a fonológiai megközelítés kényes téma, és nagyon diplomatikusan kell fogalmaznom, mert a modern elméleti nyelvészetben nagy viták vannak arról, hogy egyrészt mennyire távolodhatunk el a fonológiaban a fonetikától (mennyire érdektelenek a fonológiában a tisztán fonetikai különbségek), és másrészt hogy mennyire éles a határ a fonológia és az alaktan (morfológia) között, vagyis hogy melyik szabályszerűségek tekinthetők valóban hangtaninak, és melyikek inkább alaktaninak. A fenti tőbeli magánhangzó-váltakozások például jól láthatóan nem tulajdoníthatóak az illető magánhangzók hangtani környezetének, hiszen egészen hasonló felépítésű töveknél nem figyelhetők meg: gyár–gyárat, méz–mézet, dísz–díszt és így tovább.

Másrészt ha a váltakozás tényéből fonológiai rokonságra, párok létezésére következtethetünk, akkor vajon miért ne tekintenénk egymás hangtani párjának az sz és az l mássalhangzókat azon az alapon, hogy a tőtől függően váltakoznak egymással egyes szám második személyű igealakokban, például a hallasz és a hozol? Valamiért magától értetődőnek vesszük, hogy itt a váltakozás nem a hangtani rokonság bizonyítéka, hanem csak történeti véletlen, hogy éppen az sz és az l mássalhangzók vesznek részt a váltakozásban. (Pedig ráadásul itt a váltakozás környezetének igenis a hangtani természete számít: a szibiláns-, vagyis sz/z/s/zs végű tövek után áll -l-es toldalék, a többi tő után pedig -sz-es.)

Szóval a váltakozáson alapuló hangtani párosítgatás ingoványos terület, de ha mégis rátévedünk, akkor a helyesírásban rövid–hosszú párokként jelölt magyar magánhangzók valóban párokat alkotnak. Az a–á és az e–é összepárosítását még egy másik váltakozás is alátámasztja. A magyarban ugyanis a rövid nyílt magánhangzóra végződő tövek végén sok alakjukban hosszú magánhangzó jelenik meg: alma, de almát, illetve kefe, de kefél.

Ha már itt tartunk, érdemes röviden áttekinteni, hogy a magyar magánhangzók közötti többi fonetikai különbség közül melyikeknek lehet fonológiai jelentősége a váltakozások alapján. Például a fent említett i–ü és í–ű párok, bár fonetikailag szép szabályosak, fonológiailag mégis érdektelenek, mert nincs olyan szabályszerűség a magyarban, amiben ezek a magánhangzók váltakoznának egymással. Viszont megfigyelhetjük, hogy az említett hallasz és a hozol alakokban a tövet követő magánhangzó is váltakozik: az elsőben nyílt, míg a másodikban félig nyílt nyelvállású magánhangzó szerepel. Hasonló váltakozást figyelhetünk meg a névszóragozásban is: holdat, de zsoldot; földet, de kürtöt. Ezen az alapon mondhatjuk, hogy az a–o és az e–ö fonológiai párokat alkotnak, méghozzá nyílt–félig nyílt nyelvállású párokat.

Nevezetes magánhangzó-váltakozások vannak még a magyarban a magánhangzó-illeszkedés (magánhangzó-harmónia) nevű jelenséggel kapcsolatban is. Ebből a szempontból is felállíthatunk párokat:

	Hátulképzett	Elölképzett
1.	a házban	e mézben
2.	á háznál	é méznél
3.	o látnok	ö ülnök
4.	ó házról	ő mézről
5.	u házunk	ü mézünk

Látható, hogy az 1. sorban a nyílt magánhangzók alkotnak párt, míg a 2. sorban a nagyon nyílt á és a félig zárt é. Tehát úgy tűnik, hogy fonológiailag itt csak a képzéshely szerinti különbségük számít, és egyébként is láttuk, hogy az a–á és az e–é minden egyéb különbségük ellenére fonológiailag rövid–hosszú párokat látszanak alkotni. A 3. és a 4. sor között is hasonló okokból lényegtelen a nyíltságbeli különbség. Végül a 6. sor valószínűleg csak történeti véletlenek miatt hiányzik, mert a régi nyelvben volt például -úl/-űl váltakozás (mai: -ul/-ül), nyelvjárásokban pedig ma is létezik még -rúl/-rűl (standard: -ról/-ről).

Ennél izgalmasabb az az eset, amikor nem párok, hanem egy hármas figyelhető meg a magánhangzó-illeszkedésben: házhoz (hátsó nyelvállású), de mézhez és földhöz (első nyelvállású). Ennek a hagyományos elnevezése ajakkerekítés szerinti magánhangzó-illeszkedés, és kizárólag ezek között a rövid magánhangzók között figyelhető meg. Vagyis a hagyományos elemzés szerint itt arról van szó, hogy az o-nak nemcsak az ö az elölképzett párja (ld. a fenti táblázat 3. sorát), hanem néhány esetben az e is. (Megjegyzendő, hogy azokban a nyelvjárásokban, amelyekben létezik félig zárt rövid [ë] hang, ebben a hármas váltakozásban az a beszédhang szerepel, míg az a–e párban a nyílt e hang.) Másrészt viszont ezek szerint létezik egy elég magányos e–ö (nyelvjárásokban [ë]–ö) pár is, amelynek tagjai között viszont csak a kerekítettség szempontjából van fontos fonológiai eltérés.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése