Az tudományos ismeretterjesztés egyik legnagyobb nehézsége, hogy az ismeretterjesztőnek ki kell találnia, mit tudhat a várható közönsége. Ha ugyanis olyan ismereteket feltételez, amelyekkel olvasója nem rendelkezik, akkor gondolatmenete követhetetlenné válik. Ha pedig túl sok alapvető dolgot kezd magyarázni, akkor unalmassá és semmitmondóvá válik. A dolgot tovább nehezíti, hogy az olvasók is különbözőek, vannak tájékozottabbak és kevésbé tájékozottak is. Mi a nyestnél gyakran csak utólag, a kommentek olvasása közben döbbenünk rá, hogy a cikkből kimaradt valamilyen fontos információ, mert feltételeztük, hogy olvasóink birtokában vannak. Ráadásul ez nem csupán komoly tudományos problémákat tárgyaló cikkeknél eshet meg.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Legutóbb egy a Wikipédiát és a könyveket összevető cikkünkben írtuk, hogy „a szerző és szerkesztő személyek szaktekintélye lehet a garancia arra, hogy nem olvasunk hülyeséget”. Valószínűleg nem ártott volna, ha tisztázzuk a szaktekintélyekbe vetett bizalom és a tekintélyérv közötti különbséget, hiszen egyik rendszeres kommentelőnk felháborodott:

Az meg kicsit röhejes, hogy éppen ennek a cikknek a szerzője hivatkozik a szaktekintélyre, amikor mindenhol máshol meg azt terjeszti, hogy nem jó a tekintélyérv...

Úgy látszik, kommentelőnk azt hiszi, hogy a tekintélyérv hibáztatása valamelyik szerzőnk személyes heppje, miközben a tekintélyérvet mindenhol érvelési hibának tartják, ahol érveléssel, meggyőzéstechnikával, vitakultúrával foglalkoznak – egyébként maga a Wikipédia is külön szócikket szentel neki. Ráadásul úgy tűnik, olvasónk azzal sincs tisztában, mi minősül tekintélyérvnek.

A magyar szavak eredetéről szóló cikkeinkben általában A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárára (TESz.) szoktunk hivatkozni, nyilvánvalóan azért, mert szakmai körökben ezt szokták mérvadónak tekinteni: ennek van tekintélye. Ez mégsem tekintélyérv, hiszen nem teszünk mást, mint az álláspontját ismertetjük. Közelebb állna a tekintélyérvhez, ha azt mondanánk, hogy a TESz. ezt írja, akkor pedig így is van. Ilyet azonban nem mondunk, ahogyan könyvtáras-wikipédiás cikkünkben sem állítottuk, hogy minden igaz, ami nyomtatásban megjelent.

Valójában a tekintélyérv inkább vita során bukkanhat fel (könyvtáras-wikipédiás cikkünk nem vitákkal, hanem információkereséssel foglalkozott), amikor a másik fél elemzését, érveit az egyik partner azzal utasítja vissza, hogy a Piréz Tudományos Akadémia Enciklopédiája márpedig ezt és ezt írja.

Ez nem csak azért probléma, mert nem segít eldönteni, hogy kinek van igaza. A jó vita ugyanis nem arról szól, hogy melyik fél tudja jól, hanem az a célja, hogy tisztázza, miben rejlik a véleménykülönbség oka. Sokszor ugyanis a vélemények nem is állnak olyan távol egymástól, mint első pillantásra tűnik, csupán apróbb felfogásbeli különbségek vezetnek eltérő eredményre. A vita célja nem is feltétlenül az, hogy az egyik fél meggyőzze a másikat, hanem az, hogy a két fél megismerje az eltérő álláspontok hátterét, és megértse a másik álláspontját még akkor is, ha nem fogadja el azt.  A tekintélyérv azonban egyfelől azt jelzi, hogy alkalmazója nem tárja fel véleményének hátterét (ha egyáltalán van neki), másfelől arra is utal, hogy nem hajlandó komolyan foglalkozni partnerének érveivel (hiszen azok nem hathatnak a szaktekintély véleményére). A tekintélyérv bevetése tehát lényegében nem más, mint a vita, az eszmecsere felrúgása.

Szaktekintély
(Forrás: Wikimedia Commons / Bogna Kozera-Radomska)

Természetesen nem minősül tekintélyérvnek az, ha egy szaktekintély érvelését idézzük. Ebben az esetben ugyanis vitapartnerünk annak bármely pontját, lépését kritizálhatja. Természetesen ezt a kritikát már nem utasíthatjuk el azzal, hogy akitől a kifogásolt állítás vagy következtetés származik, az szaktekintély. Ilyen esetekben csupán azért érdemes a szaktekintélyekre hivatkozni, mert róluk feltételezhető, hogy alaposan ismerik a témát. De a szakember sem tévedhetetlen, éppen ezért értelmetlen dolog valakinek a szemére hányni, hogy szaktekintéllyel vitatkozik. Ettől függetlenül természetesen elsősorban a szakemberek véleményét érdemes meghallgatni, hiszen ők azok, akik a legtöbbet tudnak a témáról.

Még egy oka van, amiért egy szaktekintélyre több okunk van hallgatni, mint akárki másra: az, hogy neki van vesztenivalója. Egy elismert szakértő valószínűleg kevésbé hajlamos blöffölni, ellenőrizetlen adatokra hivatkozni vagy érvelését logikai bakugrásokkal levezetni, hiszen ezzel nehezen megszerzett tekintélyét kockáztatja. Egy laikus azonban ezt könnyen megteheti, hiszen nincsen vesztenivalója. Különösen akkor, ha névtelenül szólal meg, hiszen ekkor bármilyen vállalhatatlan dolgot ír, ismeretségi köre nem értesül arról, milyen szégyenteljesen viselkedik a neten.