A nyelvészet egyik ágának, a szociolingvisztikának az az egyik célkitűzése, hogy kimutassa: a nyelvet használó közösségek és a nyelvhasználat között milyen kapcsolatok fedezhetők fel, milyen nyelvek és nyelvváltozatok használata jellemző egyes közösségekre. E feladattal kapcsolatban azonban rögtön adódik egy komoly nehézség, ugyanis a „közösség” mint fogalom többféleképpen értelmezhető.

New York City. Hány közösség lakja?
(Forrás: Wikimedia Commons / AngMoKio)

Beszélők közössége

Megszokhattuk, hogy különböző élethelyzetekben meg kell adnunk bizonyos adatokat magunkról. A hivatalok kíváncsiak a nevünkre, az életkorunkra, születésünk helyére és még ki tudja, hány jellemzőnkre, és ezeket meg is szoktuk adni, hogy sikerüljön elintézni az ügyeinket. Ha egy orvosi rendelőben a korábbi betegségeinket kell felsorolnunk, nem kérdőjelezzük meg a kérdés jogosságát, hiszen lehet, hogy a mostani problémánk kezelése szempontjából fontos, hogy kiderüljön, a „mandulaműtéten nemrég átesettek” vagy a „keringési zavarokkal küszködők” közé tartozunk. Esetleg az is fontos lehet, a rokonságunkban volt-e cukorbetegség. Egyes esetekben azonban lehet, hogy nem érezzük indokoltnak a kérdéseket és nem válaszolunk rájuk. Így tett például több diák, akik egy nyelvészeti vizsgálat kérdőívén nem voltak hajlandóak válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a szüleik legmagasabb iskolai végzettsége. „Semmi közötök ehhez és megalázó!”, „És a te anyádé?” – írták a lap szélére: visszautasították, hogy ez alapján kategorizálják őket. Ahhoz, hogy a felháborodásukat értelmezhessük, érdemes megnézni, miért kerülhetett a kérdőívbe az ominózus kérdés.

A válaszhoz közelebb visz minket, ha megismerkedünk azzal a kutatási hagyománnyal, amelyben az iskolázottság és az ehhez hasonló, külsődlegesen is könnyen megállapítható jellemzők nagy szerepet játszanak a nyelvész által vizsgált beszélők csoportosításában.

A közösségek nyelvi jellemzőiről való gondolkodásban a legrégebb óta a beszélőközösségek koncepciója van forgalomban. A szociolingvisztika nagy öregje, William Labov dolgozta ki, miközben New York városának nyelvhasználatát tanulmányozta. Bár a beszélőközösség szót több kutató is – pontatlanul – abban az értelemben használja, hogy 'az éppen vizsgált emberek közössége', Labov ennél kifinomultabb definíciót alkotott. Szerinte emberek egy csoportját az teszi beszélőközösséggé, hogy bizonyos nyelvi szabályrendszereket mindnyájan követnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egy beszélőközösség tagjai ugyanúgy beszélnek, hanem azt, hogy a nyelvhasználatukban megfigyelhető eltérések, különbségek szabályszerűséget mutatnak, egységes mintázatba rendezhetők. Labov New York-i vizsgálata jól megvilágítja ezt a helyzetet.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A kutató arra volt kíváncsi, hogyan ejtik különböző társadalmi hátterű New York-iak a th-t az olyan szavakban, mint a think és a thumb. Azt tapasztalta, hogy a sztenderd (irodalmi) kiejtéstől (a nemzetközi fonetikai ábécé jelölése szerint [θ], a magyar fül számára hol [sz]-re, hol [t]-re emlékeztető hang) gyakran eltérés tapasztalható a t felé. Különböző társadalmi csoportokba sorolható emberekkel (alsó osztály, munkásosztály, alsó középosztály, felső középosztály) készített interjúkat, ügyelve arra, hogy a vizsgált személyek az interjú során oldottan is beszéljenek, és olyan feladatokban is részt vegyenek, amikor nagyon oda kell figyelniük a kiejtésükre. Feltételezte, hogy az oldott szituációban (pl. személyes élmények kötetlen elmesélése) a nyelvhasználatuk is lazább, a sztenderdtől eltérő lesz, míg a nagy figyelmet igénylő feladatokban (pl. szójegyzékek felolvasása) a beszélők – a beszédükre fordított nagy figyelem miatt – a sztenderdhez fognak közelíteni, amennyire tudnak.

Labov azt találta, hogy az alsó osztályba tartozó beszélők oldott beszélgetés közben több mint 90%-ban nem sztenderd kiejtést használtak, de még a legkötöttebb feladat során is kb. 10%-ban eltértek a sztenderdtől, míg a másik végponton elhelyezkedő felső középosztálybeliek a legoldottabb helyzetben is csak kb. 15%-ban tértek el a sztenderd normától, a legnagyobb odafigyelést igénylő feladat esetében pedig sosem volt nem sztenderd a kiejtésük. Labov ezzel bemutatta, hogy a különböző társadalmi hátterű New York-iak, bár nem ugyanúgy beszélnek, abban nagyon hasonlítanak egymásra, hogy oldottabb helyzetben hajlamosabbak eltérni a sztenderd kiejtéstől, míg nagy odafigyelést igénylő feladatoknál igyekeznek megközelíteni azt. Tehát: mindnyájan magasabb értékűnek tekintik a sztenderdet, mert amikor jobban odafigyelnek a beszédükre, inkább azt követik. A beszédükben megfigyelhető szabályszerű eltérések hasonló mintázatot adnak ki, ez jelzi, hogy ebben a vonatkozásban közös normarendszer alapján működő beszélőközösséget alkotnak.

A kutató szemüvegén keresztül...

Labovnak a fenti, a 60-as, 70-es években publikált eredményei jelentős mértékben befolyásolták a nyelv és a társadalom viszonyáról való felfogást. Az e megközelítéssel végzett kutatások, bár gyakran éppen a sztenderdet (akár erőszakosan is) fenntartó gyakorlatot kritizálják, a sztenderdet helyezik a középpontba, hiszen ahhoz viszonyítják a vizsgált társadalmi csoportok nyelvi teljesítményét. Ez azt sugallja, hogy a sztenderd egy valóságosan létező, jól beazonosítható nyelvhasználati mód, hiszen ha nem így lenne, nem kaphatna kitüntetett szerepet.

Szintén bevett, és talán az előzőnél is problémásabb gyakorlat ebben a megközelítésben a beszélők osztályozása. A beszélő társadalmi helyzete kutatói konstrukció: a beszélők besorolása a végzettségük, a jövedelmi viszonyaik és esetleg még néhány jellemző figyelembe vételével történik, de ennek a besorolásnak csak akkor van értelme, ha a kutató feltételezi, hogy ezek a jellemzők lényegesen befolyásolják a beszédet. Az tehát, hogy milyen társadalmi csoportokat különít el a kutató, leginkább az ő társadalomfelfogásától függ. Sok kutató úgy gondolja, hogy a sztenderd, amelynek birtoklása – bizonyos értelemben – a társadalmi érvényesülés záloga, a felsőbb társadalmi rétegek privilégiuma, amit igyekeznek úgy őrizni, hogy mások ne nagyon férhessenek hozzá. Így gátolják a felsőbb rétegek képviselői az alsóbb rétegek tagjait az érvényesülésben. Ezzel az elméleti háttérrel vizsgálódva tehát elég fontos, hogy a beszélők társadalmi osztályokba sorolhatók legyenek. Ez azonban csak egy lehetséges elméleti hozzáállás, a kérdésről máshogyan is lehet gondolkodni. A sztenderd létét, szerepének hangsúlyozását már évtizedek óta vitatják, az iskolai karrier pedig egyes közösségekben nem játszik fontos szerepet. Elég, ha olyan szubkultúrákra gondolunk, ahol a legnagyobbra becsült kulturális értékek (zene, irodalom, szórakozási formák stb.) távol állnak az iskolarendszer által favorizálttól. Ilyen közösségekben feltehetően nem az viszi a prímet, aki annak idején jó jegyekkel volt tele.

Az elméletin kívül etikai problémákat is felvet az iskolázottságot és a jövedelmet előtérbe helyező felfogás: ez az a probléma, ami miatt az említett diákok megtagadták a szüleik iskolai végzettségére vonatkozó kérdés megválaszolását. A kutató előfeltevése az volt, amit számos tanulmányban olvashatott: a magasabb iskolázottságú szülők gyerekei sikeresebbek az iskolában, könnyebben elfogadják annak normarendszerét. Ezért tette fel az indulatokat kavaró kérdését, hiszen a feltevése igazolásához nélkülözhetetlen ez az adat. A diákok azonban úgy érezhették, hogy egy számukra külsődleges jellemző alapján akarják besorolni őket egy hierarchikus rendszer egyik kategóriájába. Könnyen gondolhatták úgy, hogy semmi lényegeset nem árul el róluk, hogy a szüleik milyen papírt szereztek vagy éppen milyeneket nem: szívesebben határozták volna meg magukat más jellemzők szerint (milyen klubokba jármnak, kikkel sportolnak együtt, milyen zenét szeretnek – a listát a végtelenségig lehetne folytatni). A barátait, a hobbiját stb. mindenki maga választja, azt viszont nem, hogy iskolázott vagy tanulatlan szülők gyereke akar-e lenni. Így aztán nem az egyénen múlik, hogy a kutató végül az „elit” vagy a „leszakadó társadalmi csoport” tagjaként fogja-e besorolni. A diákok nem kaptak lehetőséget arra, hogy szerintük lényeges szempontok alapján határozhassák meg magukat. Ez a tehetetlenség hasonló ahhoz, mint amikor egy fekete bőrű személy azzal találkozik, hogy elsődlegesen a bőrszíne alapján jelölik ki a helyét egy közösségen belül.

Fentről le vagy lentről fel?

A társadalmi státusz szerinti besorolások, mint a fenti példák is mutatták, szükségszerűen csak a kutató szempontjait tudják figyelembe venni, ezért fennáll a veszélye annak, hogy olyan vonatkozások maradnak ki egy vizsgálatból, amelyek a vizsgált személyek számára a közösségtudatuk szempontjából a legfontosabbak. Ha például egy közösségben az iskolai végzettségnek, diplomának nincsen komoly szerepe, illetve a kutatás témája nem kifejezetten függ össze az iskoláztatás vagy az anyagi egyenlőtlenségek kérdéskörével, nincs értelme az iskolai karriert firtatni. Ha a kutató nem tud – vagy nem akar – egy számára már ismerős modellt ráhúzni arra a csoportra, amit vizsgál, a „fentről lefelé” (a nagy kategóriáktól az egyes személyekig) irányuló szemlélet helyett célszerűbb „lentről felfelé” vizsgálódnia. Ez esetben a személyekkel előzetes kategóriák felállítása nélkül kezd el foglalkozni, és miközben megismeri a vizsgált csoportot, egyre biztosabb kézzel tudja megrajzolni azokat a határokat, amelyek mentén az adott közösségben lényeges különbségek fedezhetők fel. Ilyen lentről felfelé építkező szemléletekkel: a közösségi háló és a gyakorlóközösségek elméletével fog foglalkozni a következő cikkünk.

Forrás, ajánlott olvasmány

David Britain–Kazuko Matsumoto: Language Communities, Networks and Practices. In: Martin J. Ball (ed.) Clinical Sociolinguistics. Blackwell, 2005. pp. 3–14.