Az őshazakutatás komoly dolog. Komoly tudósok komoly képpel ülnek komoly konferenciákon, hallgatják egymás véleményét és komolyan bólogatnak hozzá. Majd megőrizve komolyságukat, megállapítják, hogy az őshaza itt volt, vagy ott, esetleg amott. Ámbátor lehet, hogy másutt. Ehhez a véleményhez mi is szívesen csatlakozunk. Olykor ismertetjük is egyik-másik tudós eredményeit (A finnugor őshaza Makkay János szerint, A finnugor őshaza Pusztay János szerint, A finnugor őshaza Kalevi Wiik szerint, A finnugor őshaza Hajdú Péter szerint), majd titokban várjuk az okos hozzászólásokat, hátha olvasóink megírják nekünk az igazit. Meg is írják – mindenki a magáét.

Juha Janhunen finn nyelvész az uráli és az altaji nyelvek kiemelkedő kutatója. Számtalan expedíciót vezetett a Távol-Keletre. Fő kutatási területe a mongol és a szamojéd nyelvek. Véleménye szerint nem helyes altaji nyelvcsaládról beszélnünk. Munkásságát elismerve, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választotta. A 2014 tavaszán tartott akadémiai székfoglalóját a Nyelvtudományi Közlemények 110. kötetében olvastuk (7–30.). Címe: A legkeletibb uráliak.

Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb

Juha Janhunen a nyelvek elterjedésének három tényezőjét különbözteti meg: a földrajzi elhelyezkedést, a népességnövekedést és a nyelvcserét. Ha egy népesség elvándorol, akkor az új területén eleinte kisebbséget alkot. Véleménye szerint az újonnan megjelenő nyelv birtokosai olykor kulturális fölényben is vannak, ezért népességük gyorsabban gyarapodik, és fölényük miatt nyelvüket is átadják a helyi népességnek.

E tétel bizonyítására Janhunen genetikai kutatások eredményeit is idézi (a japán őstörténetből). Majd rátér a finnekre: Finnországban a finnek előtti népesség a lapp nyelvet beszélte. A keletről érkező finn nyelvű lakosság kulturális fölényben volt az őslakókkal szemben, és elterjesztette nyelvét és életmódját.

Elenyésző kisebbségben volt a 11. századtól Kisázsiába beáramló harcias török nyelvű népesség is az őslakossággal szemben, de politikai és kulturális dominanciája révén nyelve is uralkodóvá vált. Ez a Juha Janhunen által említett példa a 895-ös magyar honfoglalás körülményeit juttatja eszünkbe (lásd Ősmagyar polip ‒ a posztnomád kalandozó állam című írásunkat).

A finn tudós a nyelvek eredetének kutatására a történeti nyelvészet módszereit használja. Alaptétele szerint a közös alapnyelvből származó rokon nyelvek azáltal különböznek, mert elszakadtak egymástól. A különböző nyelvi alcsoportok és nyelvek kiválásának megállapítható a belső időrendje. A nyelvcsalád alcsoportjainak elhelyezkedéséből, egymáshoz való viszonyából e folyamat földrajzi környezetére is következtethetünk. Juha Janhunen szerint az alapnyelv bomlása helyett nem lehet a mai nyelvek érintkezésével magyarázni a rokon nyelvek közötti kapcsolatot:

Az uráli nyelvekkel kapcsolatos „új” és „forradalmi” nézetekről csak azt mondhatjuk, hogy nincs semmi okunk sem a történeti és összehasonlító nyelvtudomány hagyományos paradigmáját feladni. Különben nemcsak az uráli nyelveknek, hanem a világ összes más nyelvcsaládjának kutatásában is ugyanolyan hagyományos módszerek és nézetek érvényesülnek, mint az uralisztikában. Ez a paradigma a kezdetektől fogva pontos különbséget tud tenni a divergencián és a konvergencián alapuló változások között. De mikor nem nyelvekről, hanem nyelvközösségekről vagy „népekről” van szó, akkor tényleg sokféle újításra van szükség a hagyományos eljárásunkban. (A legkeletibb uráliak: 15–16.)

Néha könnyebb lenne elmenekülni

Juha Janhunen nem idegenkedik az újításoktól, amikor az uráli népek kialakulásának helyét keresi. Látszólag a hagyományokat követi, midőn az uráli nyelvcsalád eredeti területét, az uráli őshazát az Ob és a Jenyiszej folyók közé helyezi. Erre a megállapításra azonban nem az elődök által oly kedvelt nyelvészeti paleontológia segítségével jut, hanem a szamojéd és finnugor nyelvű népek mai lakóhelyéből következtet vissza.

A további nyomozásban két látszólag ellentmondásos adathalmazt próbál összhangba hozni. A genetikai vizsgálatok szerint egy adott terület népessége nagyon ősi, helyi gyökerekkel rendelkezik. A kulturális sajátosságok viszont sokszor újabb keletkezésűek, sőt idegen vidékekről származnak, és ez különösen érvényes a nyelvekre: „a világ legtöbb nyelve nemrég érkezett arra a területre, amelyen ma él”.

Rátérve az uráli nyelvekre, a fentiekből arra következtet, hogy az uráli népek másodlagos, késői fejleménynek tekintendők, mivel nyelvük, kultúrájuk és antropológiai vonásaik nem egy helyen alakultak ki.

Továbbá:

A népességek régi, helyi eredetűek is lehetnek, és a kultúrájuk is tartalmazhat helyi elemeket is. Sőt, a nyelvekben helyi szubsztrátum is lehet, de ezeknek a nyelveknek az uráli magja máshonnan érkezett, és csak nemrégen alakult ki mai sajátosságuk. Ez azt is jelenti, hogy az uráli nyelveken eredetileg nem szükségképpen azok a népességek beszéltek, amelyek most uráli nyelvűek. Az eredeti uráli nyelvű népességek örökösei manapság viszont részben talán más nyelveken beszélnek. (A legkeletibb uráliak: 16–17.)

A nyelvváltások általa elképzelt sorozatát Juha Janhunen először a szamojéd nyelveken mutatja be: A szamojéd őshaza a szamojéd alapnyelv bolgár-török jövevényszavai alapján Dél-Szibériában lehetett, a Minuszinszki-medencében. Az innen ismert Tagar-kultúra a szamojéd ősnépesség emléke lehet. E vidékről indult a szamojéd nyelvek északi terjeszkedése. A mai északi szamojédok, a nganaszanok és a nyenyecek a tundrai ősnépesség leszármazottai, de nyelvet váltottak, átvették a délről érkező, fejlettebb kultúrát közvetítő emberek nyelvét. Juha Janhunen semmit sem ír arról, hogyan történt a nyelv átvétele, és mit ért fejlettebb kultúrán. Leginkább arra gondolhatunk, hogy jobb fegyverekkel rendelkező kis létszámú szamojéd nyelvű portyázó csapatok (kereskedők, felderítők, rablók) kalandoztak el északra.

Azzal egy időben, hogy az északnyugat-szibériai tájakon elterjedtek a szamojéd nyelv különböző változatai (nyenyec, nganaszan), délen a szamojéd ősnépesség előbb a jenyiszeji nyelvek, majd a török nyelvek és legvégül az orosz nyelv használatára tért át.

Oly távol vagy tőlem, és mégis közel

A finnugor nyelvek a szamojéd nyelvek közeléből kezdték meg terjeszkedésüket, de nem észak, hanem nyugat felé. Ebből az következik, hogy a nyugat felé vezető út túlsó végén lévő népek (etnikai egységek) vették át legutoljára finnugor nyelvüket. A lappok csak pár évszázada lettek a nyelvcsalád tagjai, de az obi-ugorok akár több évezrede. Keletről nyugat felé vándorolni nem valami különleges finnugor ötlet volt. Más nyelvcsaládok is ezt a módszert követték (a török, mongol, sőt talán az indoeurópai nyelvek is).

Juha Janhunen szerint rejtély, hogy Kelet-Szibériában milyen nyelveket beszéltek az ott élő mai népek (pl. a különböző tunguz nyelvű csoportok) elődei. Tovább építve elméletét, mely szerint, ahogy egy nyelv továbbvándorol, eredeti helyén lassan eltűnik, a szerző arra gondol, hogy Szibériában, közelebb az altaji nyelvek ősi területéhez létezhettek mára eltűnt keletibb uráli nyelvágak („parauráli nyelvek”) – a Jenyiszej túlsó oldalán, valamint Mongóliában is. Itt azonban már egy erős problémába ütközik a tudomány: Juha Janhunen szerint „nem valószínű, hogy valamikor elfogadható bizonyítékát tudjuk adni az ilyen nyelvek létezésének”. Mégis megkockáztatja, hogy „az uráli őshaza mögött lehetett egy még régebbi és még keletibb őshaza”.

Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel

A feltételezett még régebbi őshaza keresése kapcsán Juha Janhunen megállapítja, hogy az uráli és az altaji nyelvek egy tipológiai övezetet alkotnak, és úgy véli, hogy ennek az övezetnek földrajzi magját a mongol és mandzsu nyelvek területe alkotja. Márpedig e két nyelvcsalád őshazája Dél-Mandzsúriában volt, egymás szomszédságában. E területhez közel volt a koreai, a japán és a török nyelvcsalád ősi területe is. Az ősi uráli‒altaji nyelvi kapcsolatok miatt az uráli nyelvcsalád földrajzi területét is a közelben kell keresnünk. Az uráli őshaza azonban csak akkor lehetett Dél-Mandzsúria szomszédságában, ha elfogadjuk, hogy Szibéria keleti részein egykor szintén valamiféle uráli nyelveket beszéltek.

Juha Janhunen elméletét Fodor István részletesen megbírálta, több alkotóelemét is elfogadhatatlannak nevezte – vagyis az egészet elutasította. Valóban, a fentebb vázolt elméletet hipotézisek sorozata alkotja. Úgy tűnik, több benne a feltételezés, mint a tudomány. Ha a rendszer egyetlen eleme kidől a rá rakott teher súlya alatt, ránk borul az egész. De semmi vész, csatárláncban érkezik a DNS-szekvenciák felmentő serege.

Nem él már, nem is szép, halott rég

A Finnugor Világ című folyóirat ez évi 1. számában jelent meg Németh Endre, Fehér Tibor és Pamjav Horolma cikke Ugorok, finnugorok, markerek címmel.

Az általános genetikai bevezetőből (Apai vonalak, Nyelv és genetika) megtudjuk, hogy itt most a finnugorok apai leszármazásáról fogunk olvasni. (Az archeogenetikával kapcsolatos alapvető tudnivalókat ismertető korábbi cikkünk: Mégis, kinek a DNS-e?)

A finnugor nyelvcsalád és az N1c haplocsoport címmel soron következő fejezet elején rögtön belefutunk egy érdekes állításba:

Amennyiben az N haplocsoport alcsoportjait, az N1c és az N1b haplocsoportokat megkülönböztetjük, akkor a rendelkezésre álló adatok alapján nincs egyetlen olyan haplocsoport sem, amelyik minden uráli nyelvet beszélő népben jelen lenne. Mivel az N1c és az N1b becsült kora is magasabb (11800, illetve 6800 év …), mint a proto-uráli nyelv nyelvészek szerinti kora, ez azt jelenti, hogy egy vagy több uráli népben az apai vonalak alapján teljes nyelvcsere zajlott le.

Mintha a nyelvcseréről értekezett volna Juha Janhunen is…

Figyelmesebb olvasással fölfedezhetjük, hogy a szerzők pontosan követik a nyelvészetben szokásos megkülönböztetést: az uráliak egészében nincs közös haplocsoport, de ha kivesszük a szamojéd nyelvűeket, akkor a finnugor nyelvű népek között már van. Kettő is: az N1c és az R1a.

A szerzők által idézett művek szerint az N haplocsoport 16 500‒13 400 éve alakult ki. Na és hol? Dél-Kínában. Ahonnan egyes csoportok Mandzsúriába vándoroltak…

Ott van a múltunk egy távoli tájon

Az N1c haplocsoport a finnugor őstörténetben különös jelentőségűnek tűnik. Ez ugyanis Európa nem finnugor nyelvű népességében nem található meg. Ha mégis előfordul valahol, akkor azon a vidéken igazolható a korábbi finnugor szubsztrátum-népesség jelenléte.

Az N1c haplocsoport mellett van még egy, amelyik minden finnugor nyelvű népességnél előfordul: az R1a. Az R1a kb. 6200–5800 évvel ezelőtt keletkezett a mai Irán vagy Kelet-Törökország területén.

Az anyai leszármazási csoportok követése révén egyes kutatók arra az eredményre jutottak, hogy az első kelet-nyugati keveredés az ősfinnugor génállományban Nyugat-Szibéria területén következett be. Ebből azonban szerintünk nem következik az R1a és az N1c nyugat-szibériai találkozásának lehetősége, illetve nem csak az következik. Sokkal valószínűbb, hogy a finnugor génállományra jelentős hatást gyakoroló iráni, anatóliai eredetű apai vonal, az R1a-haplocsoport a bronzkorban a finnugoroktól délre élő, a régészek és történészek által egyöntetűen ősiráninak vélt közösségektől került a finnugorokhoz (a fatyjanovói, balanovói, abasevói, andronovói kultúrák köréből). E csoportok élénk kapcsolatban álltak a finnugorokkal. Az andronovói és a balanovói népesség a régészeti leletek alapján keveredett is az őslakókkal. Ahogy korábban írtuk: „Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek.” (Leszámolás a finnugor elmélettel)

A genetikai mintavétel még egy meglepő eredménnyel járt. A manysi és a magyar minták között egyaránt előfordul az N1c L1034-es alcsoportja. Ezt az alcsoportot dokumentálni lehet az Urálból, továbbá a mai Baskír és Tatár Köztársaságok területéről, valamint Kelet-Kazahsztánból. Tehát olyan területekről, ahol egykor ugor nyelvű csoportok (az ugor alapnyelv, valamint a mai ugor nyelvek beszélői) élhettek. Vagyis az N1c-L1034 személyében talán sikerült egy ugor típust elkülöníteni. E típus jelen van a magyar őstörténet szempontjából különös jelentőségű magyar csoport, a székelyek körében is. A Finnugor Világ itt ismertetett cikkének szerzői szerint ezzel eldöntetett: a székelyek magyarok voltak (lásd Finnugorok-e a székelyek? című cikkünket: 1. rész, 2. rész). Igen érdekes fejlemény lesz, ha az N1c-L1034 esetleg egy Kárpát-medencei avar hadfi csontjaiból vett mintában is felbukkan…

(A belső címeket dalszövegekből lopkodtuk össze.)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése