Recep Tayyip Erdoğan [redzsep tajjip erdoan] török miniszterelnök magyarországi látogatásának köszönhetően ismét sok érdekes megállapítást olvashattunk és hallhattunk a médiában: olvasóink jelzése szerint a Kossuth Rádióban egyenesen az hangzott el, hogy a török és a magyar rokon nyelvek, ezért a törökök tökéletesen meg tudnak tanulni magyarul és viszont. (A 180 perc című műsorban, 6:56:15-kor.) Nos, a nyelvrokonság (hacsak nem nagyon közeli, tehát a rokon nyelvek beszélői már tanulás nélkül sokat megértenek egymás nyelvéből) egyáltalán nem segíti a nyelvtanulást, a megállapítás már ezért sem lehet helytálló. Azt is nehéz lenne megállapítani, mi számít „tökéletes” nyelvtudásnak: ebben az anyanyelv inkább zavaró, hiszen közeli rokon nyelvek esetében az anyanyelv a szokottnál is erősebb zavaró tényező lehet. A török és a magyar pedig egyáltalán nem rokonok: az ezzel kapcsolatos félreértéseket igyekszünk az alábbiakban tisztázni. (Ha Ön mégis meg van arról győződve, hogy a Kossuth Rádiónak van igaza, javasoljuk, hogy ne fecséreljen további időt erre a cikkre, hanem inkább használja ki a fantasztikus lehetőséget: tanuljon meg tökéletesen törökül!)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mielőtt a rokonsággal kapcsolatos félreértésekre rátérnénk, fontos tisztázni, hogy a török szót kétféle értelemben használjuk: egyrészt jelenti a mai Török Köztársaság hivatalos nyelvét, melynek legközelebbi rokonai az azeri és a türkmén, illetve a Közép-Kínában (!) beszélt szalar. Másfelől töröknek hívják azt a teljes nyelvcsaládot is, amelybe a törökországi török tartozik. Több idegen nyelven a két elnevezés különbözik: például angolul a nyelv neve Turkish, oroszul турецкий (язык) [tureckij (jazik)], míg a nyelvcsaládé Turkic, illetve тюркские (языки) [tyurkszkije (jaziki)]. A magyarban a nyelvcsaládra utalva szokás törökségi nyelvekről is beszélni, illetve a törökországi törököt nevezik oszmán-töröknek is – utóbbi elnevezés azonban megtévesztő is lehet, mivel a szakirodalomban ez a Török Birodalom hivatalos, sőt, inkább hivatali nyelvére utal, mely jelentősen különbözött a ma használt népi töröktől. Az alábbiakban mi a török elnevezést használjuk, eltekintve azoktól az esetektől, amikor nem egyértelmű, hogy a nyelvre vagy a nyelvcsaládra gondolunk-e.

1. Az uráli-altaji nyelvrokonság

Korábban valóban feltételezték azt, hogy az uráli (finnugor és szamojéd) és az altaji (a török, a mongol és a mandzsu-tunguz nyelvek, illetve egyesek szerint a koreai és a japán) egy közös alapnyelvre vezethetőek vissza, azaz egy közös uráli-altaji nyelvcsaládot alkotnak. A 20. század ötvenes éveiben azonban kezdték a kutatók belátni, hogy ennek nincsenek bizonyítékai. A feltételezés nem is igazán az uráli-altaji nyelvek rokonságának bizonyítékai híján bukott meg, hanem azon, hogy már az altaji nyelvrokonság létét sem sikerült bizonyítani: a török, a mongol és a mandzsu-tunguz nyelvek rokonságára minden igyekezet ellenére sem sikerült bizonyítékokat találni, a koreainak és a  japánnak – a közeli rjúkjúi kivételével – pedig nem sikerült rokonára bukkanni.

A török és a magyar közötti nyelvrokonságra az lenne az egyedüli bizonyíték, ha a török nyelvek és az uráli alapnyelv közös ősét sikerülne rekonstruálni. Erre ma már alig látszik esély. Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy valamikor az idők mélyén létezett egy közös alapnyelv, de ma erre nincs több bizonyítékunk, mint az uráli nyelvcsaládnak bármely más nyelvcsaláddal való kapcsolatára. A magyar-török nyelvrokonság itt már nem a tudomány, hanem a fantázia körébe tartozik.

2. Az uráli-altaji együttélés

Kétségtelen, hogy az uráli és altaji nyelveknek van jónéhány hasonló vonásuk. Például az uráli és az altaji alapnyelv is agglutináló (ragasztó) típusú, azaz a különböző grammatikai kategóriákat (szám, személy, eset stb.) kifejező nyelvtani elemek (toldalékok) viszonylag jól elkülönültek egymástól (és egyes nyelvekben viszonylag jól elkülönülnek ma is). Hasonlóképpen jellemző a két alapnyelvre a magánhangzó-harmónia, mely a nyelvek egy részében szintén máig megőrződött.

Felmerült annak a lehetősége, hogy ezek a hasonlóságok annak köszönhetőek, hogy az uráli és a török alapnyelv beszélőinek közössége egymás szomszédságában élt, nyelvszövetséget alkotott. (Tehát rokonságról szó sincs!) Erre azonban semmiféle bizonyítékunk nincs: a két alapnyelv hasonlóságai meglehetősen felszínesek, minden bizonnyal inkább a véletlennek köszönhetőek. Ráadásul, mint arra a nyelvcsaládok neve is utal, az uráli őshazát (tehát azt a területet, ahol az uráli alapnyelvet beszélték) az Urál-hegység környékére (de inkább attól nyugatra) teszik, míg az altaji nyelvcsalád tagjainak sejtett alapnyelveket, köztük a törököt is az Altaj-hegységbe. Ezek ugyan Magyarországról szemlélve egyaránt a messzi keleten vannak, de valójában egymástól óriási távolságra: az Urál nincs közelebb az Altajhoz, mint a Kárpát-medencéhez.

Az Altaj (piros), az Urál (sárga) és a Kárpát-medence (zöld)
(Forrás: Wikimedia Commons, Marten Gimp)

Mindezek alapján nem valószínű, hogy már az alapnyelvek korában érintkezés lehetett az uráli és a török nyelvek között.

3. Korai török-magyar (ugor) kapcsolatok

A mai napig széles körben elterjedt az a nézet, hogy a magyarok a török népeknek köszönhetően váltak erdőlakó halász-vadász-gyűjtögető népből nomád lovas állattenyésztőkké. A tájékozottabbak azt is tudják, hogy az obi-ugorok (hantik és manysik) korábban szintén lovas nomádok voltak, míg vissza nem szorultak a tajgába. A nyelvészek azt is megállapították, hogy néhány török jövevényszó már az ugor korban bekerült a magyarba (ill. természetesen az obi-ugor nyelvekbe).

Az utóbbi évtizedek kutatásai azonban megváltoztatták ezt a képet. A részletesebb hangtani vizsgálatok kiderítették, hogy a korainak vélt török jövevényszavak nem az ugor korban kerültek az ugor nyelvekbe, hanem később, a szétválás után, egymástól függetlenül. Az ugorok nomáddá válásában pedig iráni nyelvű népek játszották a kulcsszerepet. (Az iráni nyelvek az indoeurópai nyelvcsaládba tartoznak, mai ismertebb képviselői a perzsa – fárszi –, tadzsik, kurd, oszét. Azok az iráni nyelvek, amellyel a magyar ősei érintkeztek, már kihaltak – a felsoroltak közül a magyar csak az oszét ősével állt kimutatható kapcsolatban, de jóval később.) A magyar kétségtelenül intenzíven érintkezett török nyelvekkel, de feltehetően inkább csak a honfoglalást közvetlenül megelőző évszázadoktól kezdődően.

4. Etnikai, kulturális, genetikai rokonság

Az kétségtelen, hogy ebben az időben a magyarság folyamatosan török népek között élt. Egyes feltételezések szerint jelentős volt a török-magyar kétnyelvűség: törökök magyarosodtak, magyarok törökösödtek – ez elképzelhetetlen anélkül, hogy közben kétnyelvűek ne lettek volna. Az azonban, hogy ez a kétnyelvűség mennyire volt elterjedt, mely társadalmi csoportokra volt leginkább jellemző, nem világos.

Mindenesetre vannak, akik úgy vélik, hogy a magyarok genetikailag annyira keveredtek a törökökkel, hogy genetikai rokonság alakult ki. Sőt, ez a honfoglalás után is folytatódott, hiszen török nyelvű népek, pl. besenyők vagy kunok telepedtek Magyarország területére, ahol aztán elmagyarosodtak. Mégis nehéz elfogadni, hogy rokonságról lenne szó: genetikailag minden nép (illetve akármilyen nyelvet vagy bármilyen nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélők közössége) kevert: statisztikailag ugyan megállapítható, hogy két közösség közel vagy távol áll-e egymástól, de az egyes egyének nagyon távol állhatnak az átlagtól. Arról nem is szólva, hogy a kettős identitású, kétnyelvű egyének is csak egy génkészlettel rendelkeznek, márpedig a két nyelv teljesen más eredetű is lehet.

Törökös nomád kultúra – idealizált kép
(Forrás: Wikimedia Commons / Рушан Шамсутдинов / FAL)

Az is kétségtelen, hogy a honfoglalás környékén a magyarság kultúrája jelentősen nem tért el a vele érintkező török népekétől. Kulturális rokonságról azonban szintén nem beszélhetünk, főképp azért, mert a mai magyar kultúrában ennek már alig maradtak nyomai: a nomád lovaskultúra elemei inkább csak kifejezetten ezek ápolását célzó rendezvényeken, kiadványokban jelennek meg – ráadásul ezeket mesterségesen, tudatosan elevenítik fel. (Ami nem baj, csak nem ugyanaz, mint amikor a kultúra elemei mindennapjainkat hatják át.) De nincs ez másképp a török nyelvet beszélő népek túlnyomó többségénél sem.

Végképp furcsa mindezek alapján a mai Törökországban élő törökökkel való rokonságról beszélni. Azok a török népek, amelyekkel a magyarok érintkeztek, jórészt kihaltak, legfeljebb a bolgár-törökök töredékei, a csuvasok maradtak fenn. A mai törökországi törökök ősei nem érintkeztek a magyarokkal: ők a Kaukázus vonalától délre jutottak az Altaj környékéről mai lakóhelyükre. A honfoglalás környékén, amikor a magyarok és a török nyelveket beszélő népek elődeinek kapcsolata a legintenzívebb volt, a magyarok és a mai törökországi törökök elődei olyan távolságban voltak egymástól, mint a történelem során sem előtte, sem utána soha.

A szeldzsuk birodalom: kialakulása során jutottak a mai törökök Belső-Ázsiából Anatóliáig
(Forrás: Wikipedia (magyar változat) / Ogodej / GNU-FDL 1.2)

Az efféle rokonításokkal kapcsolatban az is problémát jelent, hogy a magyarokra nem csupán a török népek voltak ilyen erős hatással. A honfoglalás után a szlávokkal ugyanúgy keveredtünk, a szláv nyelvek hasonló módon hatottak a magyarra. Ráadásul ez a kapcsolat több mint ezer éve folyamatos: a kultúránk nem csupán hasonló volt és máig hasonló, de együtt is változott. Sem kulturális jellemzőik alapján, sem genetikai alapon a magyarok nem különíthetőek el élesen a szomszédos szláv népektől – legalábbis nem jobban, mint azok egymástól. 

Következtetés

Erdoğan magyarországi látogatása alapján magyar-török rokonságról beszélni körülbelül annyira értelmes, mintha Orbán Viktor közelmúltbeli moszkvai látogatása kapcsán a magyar-orosz rokonságról beszéltünk volna. Mind a törökországi törökökkel, mind az oroszokkal csupán annyi köt össze minket, hogy a nyelvrokonaikkal alakítottunk ki erős nyelvi és kulturális kapcsolatokat, illetve keveredtünk intenzíven genetikailag. (Az egymással vívott közvetlen csatározásokra ilyen ünnepélyes alkalmakkor borítsunk fátylat.)

A külpolitikai kapcsolatok alakulását mindig az aktuális érdekek határozzák meg. Ha az érdekek egybeesnek, a múlttól függetlenül szövetségesi viszony alakulhat ki – ha viszont az érdekek egymással szemben állnak, akkor a viszonyok valószínűleg amúgy is megromlanak. Meglevő közös céljaink mellé tehát teljesen felesleges szép, de hamis múltat hazudni. Éppen elég, ha csak barátoknak tartjuk magunknak.