A kelet-európai legelőkön nyájaikat terelgető ősmagyarok már a 895-ös honfoglalás előtt elkalandoztak erre-arra. Maga a honfoglalás sem volt több eleinte, mint egy csapat magyar felderítő-kalandozó hadjárata. Csupán a körülmények folytán lett belőle honfoglalás. Azok a fránya besenyők belepöktek Árpád népének bográcsába, s az etelközi szállásoktól távol lévő hadak után elindult nyugatra az otthon maradt nép megmaradt maradéka is. Ahogy az a Honfoglalás című filmben olyan szépen mozivászonra lett álmodva.

A magyar kalandozások történetét számtalan tanulmány és monográfia tárgyalja. Szerzőket nem említek, mert erre itt nincs elég hely. És ha valaki mégis kimaradna a felsorolásból, jogosan sértődne meg. Csupán Vajay Szabolcs könyvét emelem ki 1968-ból (Der Entritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte /862‒933/, München). Ez a mű sikeresen szállt szembe Molnár Erik marxistának nevezett koncepciójával, azzal, hogy a kalandozások mögött a „pásztortársadalom” válságát kell keresni. Vajay Szabolcs ugyanis rámutatott arra, hogy a kalandozások mindig valamiféle külpolitikai konstellációban zajlottak.

Ezt látjuk már a legkorábbi, még honfoglalás előtti akciókban is. György barát krónikájának folytatója szerint 836-838 körül az Al-Dunánál harcoltak a magyarok. Előbb a bolgárok, majd a bizánciak oldalán. És ugyanez folytatódott a honfoglalás után is: az számíthatott a magyarok fegyveres támogatására, aki többet ígért, mint ellenfele. Időnként több kört is futottak a versenytárgyaláson részt vevő felek, ha a vesztes ráígért az ajánlatra.

Valamiért az utókornak ‒ történészeknek és a múltban elmerülő érdeklődőknek – jobban tetszik, hogy őseink nem szimpla rablóhordaként viselkedtek, hanem jól kiképzett zsoldos csapatként fosztogatták Európát. Szerintünk ez mindegy.

Hogyan kezdődött a nagy kaland?

Az utóbbi években a Dnyeper mellékén előkerült ősmagyar leletek a népesség gazdagodására utalnak, az ott előkerült tárgyak párhuzamba állíthatók a honfoglalók vezető rétegének leleteivel. Ez is alátámasztja, hogy már akkor megkezdődött valami. Ez a valami az önszerveződés magasabb formája lehetett, az úgynevezett nomád állam. Ha nomád népek régészeti leleteit tanulmányozzuk, általános benyomásunk, hogy ezek a szerencsétlenek nagyon szegények voltak. Ha azonban sikerült valami más típusú, nem állattenyésztő kultúra mellé keveredniük a népvándorlás mindent felforgató évszázadaiban, akkor fantasztikus perspektívák nyíltak meg előttük. Lehetett csereberélni, a fölösleges állatokért mindenféle hasznos terméket szerezni. Ha a pimasz földművelők vagy erdőlakók nem akartak velük cserélni, akkor egy huszáros rohammal beszélték rá őket. Olyankor vitték, amit láttak. A kereskedelemhez vagy a háborúskodáshoz egyaránt meg kellett teremteni az alapokat is. Ennek érdekében megindult a hatalomkoncentráció.

A nomád állam a vezér tekintélyére és hatalmára épült. A türk feliratokból tudjuk, hogy a kagán az idegen népek elleni hadjáratokkal bizonyította hatalomra termettségét. Ha nem háborúzott, ha nem hódoltatott idegeneket, akkor letaszították trónjáról. A rendszeres háborúskodás olyasféle dolog lehetett akkoriban, mint most az évenkénti adóbevallás. Tisztázta az alá- és fölérendeltségi viszonyokat. A hadviseléshez emberek kellettek, az embereket pedig javadalmazni kellett. Ez megoldható volt a rabolt holmi szétosztásával. A rendszer tehát önfenntartó volt. Csak az első csatát kellett valahogy megnyerni.

Látható, hogy a nomád állam nem belső erőforrásokra támaszkodott, hanem a környezetéből megszerezhető javakból tartotta fenn magát. A Dnyeper melléki régészeti leletek kapcsán két bekezdéssel feljebb már utaltunk rá, hogy a magyarság ezt a rendszert ott és akkor (a 9. század közepén) építhette ki. Ez feltehetőleg azután történt, hogy a magyar törzsszövetség megszabadult a kazár függőségtől. Íme Ibn Ruszta leírása a portyázásra rákattant magyarokról:

[Állandóan] legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat.

A magyarok tűzimádók.

Meg-megrohanják a szlávokat, és addig mennek a foglyokkal a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.h a neve. …

Amikor a magyarok a foglyokkal K.r.h-be érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok [a magyarok] eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat. (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Czeglédi Károly fordítása. Budapest,1975.)

Az új hont elfoglaló magyarok már jól ismerték a Bizánci Birodalmat, sőt arról is volt fogalmuk, hogy milyen nyugati szomszédokra számíthatnak: 862-ben ugyanis már beköszöntek a keleti frankokhoz.

Beindul a bolt

A Kárpát-medencéből indított első hadjárat Itáliába vezetett. Arnulf, a keleti frankok uralkodója  bérelte fel a magyar csapatot, ellenlábasa, Berengár, langobard király ellen. Az istent nem félő magyarok még Velence ostromával is bepróbálkoztak. A 899 szeptemberében, a Brenta folyó mellett vívott csatában ismerkedhetett meg Európa először a magyar virtussal, melynek lényege, hogy elszaladunk, aztán mégis visszafordulunk. Decemberben a magyarok szövetségese, Arnulf elhalálozott. A Kárpát-medencébe visszatérő magyarok kihasználták a lehetőséget, és a Keleti Frank birodalomból kikanyarították a maguk számára Pannóniát.

A következő évtizedben őseink a Kárpát-medence közvetlen környezetét kalandozták be. Visszatértek Itáliába is (immár Berengár hívására…), de jártak a szászok és bajorok földjén is.

A 910-es években a magyarok egyre messzebb merészkedtek. Eljutottak egészen Brémáig, és Türingiába, valamint a svábok felé is elkalandoztak. 917-ben a Balkánon is jártak, a honfoglalást követően először. Hosszú évtizedek után merészkedtek vissza erre a területre. Talán abban bíztak, hogy már elfelejtették őket…

A 920-as években a magyar csapatok bejárták egész Itáliát, más vállalkozások keretében pedig a mai Franciaország területén kóboroltak, s az Atlanti óceán habjaiban hűsítették szegény agyonhajszolt lovaik megfáradt lábait. 926-ban elfoglalták a sankt-galleni kolostort is. A leírás szerint egy magyar harcos lepottyant a harangtoronyról, s halálra zúzta magát. A vitéz hadfi porhüvelyét ott helyben, nagy tűzben emésztették el társai, ezzel a tettükkel megalapozván a magyar régészet örök rejtélyét: ha ott ilyesmi megtörténhetett, akkor miért nem ismerünk a Kárpát-medencéből honfoglalás kori hamvasztásos temetkezéseket?

A kalandozó magyarok hadjárataik folyamán többször szenvedtek kisebb-nagyobb vereségeket, például 924-ben Szászországban fogságba esett egy magyar vezér is. Kiváltása fejében Madarász Henrik szász király megegyezett a magyarokkal, hogy kilenc évig elkerülik országát. Amikor az egyezménybe foglalt idő letelt, Merseburgnál nagy vereséget mért a visszatérő magyarokra. Ez volt az első intő jel, hogy Európának kezd elege lenni a magyarokból.

Romló üzleti kilátások

942-ben a magyar csapat eljutott az Ibériai félszigetre is. Egészen Andalúziáig nyargaltak. Córdoba városát azonban nem tudták megközelíteni. Mindenesetre ekkor kalandoztak el legmesszebb a Kárpát-medencétől.

Egyre-másra jöttek a kisebb-nagyobb vereségek, míglen a magyar csapat belefutott egy méretes zakóba: 955. augusztus 10-én Augsburgnál totális vereséget szenvedtek. Az elfogott magyar vezéreket Ottó német király (később német-római császár) kivégeztette. Már korábban láttuk, hogy a kalandozók rendkívül kötődtek vezéreikhez. A vereséget még csak-csak elviselték volna, de a vezérek elvesztése lényegében romba döntötte a kalandozások szépen fölépített rendszerét. A 960-as években egyszer-kétszer (961, 968) még próbálkoztak Bizánc felé, de már hiányzott a régi tűz…

Kalandozó keresztapák és családtagjaik

A magyar kalandozások jól megszervezett, mesterien kivitelezett akciók voltak. A magyar törzsi vezetők abból a célból indították őket, hogy folyamatos tréningben tartsák fegyveres kíséretüket, valamint összehordják a hatalmuk fenntartásához szükséges javakat és az életmódjukhoz kellő luxuscikkeket. A megszerzett értékek egy részét fegyvereseik javadalmazására fordították. Ez eddig a nomád állam működésének sematikus összefoglalása.

A nomád állam általában egy kisközösségből növekedett naggyá:

Dzsingisz kán pedig, ahogy kán lett, így szólt Boorcsuhoz meg Dzselméhez: Amikor árnyamon kívül más társam nem volt, ti ketten árnyaim voltatok, lelkembe nyugalmat hoztatok. Lelkemben legyen a helyetek. Mikor a lófarkon kívül nem volt más ostorom, kísérőimül szegődtetek, szívembe nyugalmat hoztatok. Szívemben legyen a helyetek. … Azután Dzsingisz kán ezt mondta: Amikor az Ég és Föld erőmet megnövelte, és oltalmába vett, ti eljöttetek Dzsamuka andától, hogy rám gondolva, hozzám csatlakozzatok. Hát nem ti vagytok az én régtől való, szerencsét hozó bajtársaim? Ezért kinevezlek benneteket, kit-kit a maga helyére. (Mongolok titkos története. Ligeti Lajos fordítása. Budapest, 1961.)

A rendszer működését azonban mélyebben is átláthatjuk, ha mai analógiákat hívunk segítségül. Ez a segítség most a Magyar Bálint által szerkesztett Magyar Polip című könyv lesz. Mielőtt bárki felháborodna: itt most mi nem politizálunk, hanem a 10. századi magyar történelmet próbáljuk megérteni.

A Magyar Polip című kötet tanulmányain végigvonuló metafora szerint a mai magyar állam működése a maffia szóval jellemezhető. A maffia a maga szervezeti felépítését a patriarchális nagycsalád működésének mintájára alakította ki. A maffiacsaládokban sok ember ténylegesen rokona egymásnak, de a család befogad idegeneket is. Tehát a vérségi kapcsolat gyakran fiktív. Ugyanez volt a jellemző a nomád államokra is. Ezek azonban jóval több embert egyesítettek a hatalmuk alatt, mint egy maffiacsalád. A nomád szervezetek a nemzetségi-nagycsaládi szintnél nagyobb fiktív rokonsági rendszereket alakítottak ki. Ezek voltak a törzsek. A nomád államok ugyanúgy külső erőforrások megsarcolásával biztosították fennmaradásukat és vezetőik gazdagságát, mint napjainkban a maffiacsaládok. A fentiek alapján a nomád államra is használhatjuk a maffia metaforát. Már csak azért is, mert a nomád államot is „keleties vagyon- és tulajdonszerzési minták” (Magyar Bálint) jellemzik.

Hogyan is működik egy ilyen szervezet az idézett kötet bevezető tanulmánya szerint? Először is szükséges hozzá egy saját, identitásképző fogalomrendszer, melynek funkciója az összetartás és a toborzás. Ez a nyelv az érzelmekre hat, „hatásos eszköz a leegyszerűsített, érzelmi konzisztenciát teremtő ideológiák számára” (Magyar Bálint).

A kalandozások korának viszonyai között ezt úgy kell elképzelnünk, hogy feltétlenül szükség volt valamilyen egyszerű ideológiára, s annak közérthető közvetítésére. Az ideológiaképzésben feltehetőleg jól jött, hogy a Kárpát-medencébe betelepülő magyarság idegen kultúrájú etnikai csoportokra telepedett rá, s ugyanúgy idegen volt számára a közeli és távolabbi vidékek keresztény népeinek kultúrája is. A belterjesség, a befelé fordulás, a környező világgal szembeni oppozíció hangsúlyozása és a sajátosan magyar értékek ‒ a magyar hitvilág és a dicső magyar ősök emlékének előtérbe helyezése tehát hatékony összetartó erő lehetett, védelmet kínált a környező világgal szemben.

A kalandozó magyarságot a vezérek iránti hűség tartotta össze. A szervezet szigorú hierarchia szerint épülhetett fel. Az alvezérek eskütételét ugyanúgy képzelhetjük el, ahogy napjainkban történik. A beosztottak a főnök elé járulnak hódolatukat bemutatni:

…a képviselőjelölteknek már a pártelnök vidéki birtokára kellett zarándokolniuk hűségesküt tenni. Akárcsak Coppola filmjében, A Keresztapában. (Magyar Bálint).

A posztnomád kalandozó állam feltehetőleg csak a törzsekbe befogadott embereket részesítette az általa megszerzett javakból. A törzsek katonai egységek voltak, ezen kívül más szerepet nem játszottak a honfoglalás körüli időkben. A mindennapi élet kiscsaládi keretek közt zajlott.

Az egyéni felemelkedés útja a kalandozó csapatokhoz, vagyis a hét törzs fiktív vérségi szervezetéhez történő csatlakozás volt. Az elosztás napjainkban is szigorúan szabályozott, feltétele a családhoz tartozás:

A maffiaállamban független oligarchák csak időlegesen vannak, egy családi zsebre dolgozik mindenki, amelyből a Család szabályai szerint részesednek mindannyian. (Magyar Bálint)

A fiktív vérségi alapon szervezett társaság vezetője családapaként viselkedik, egyedül dönt a család tagjait és javait érintő kérdésekben:

…a Keresztapa számára a család, a porta, a birtok, az ország azonos mintázatú entitások. … Számára az ország vezetése is csak olyan, mint a patriarchális családé. (Magyar Bálint)

Valószínűleg ugyanígy lehetett ez a kalandozó magyarok nomád államában is: a törzsi vezetők saját tulajdonuknak tekintették az országot, de családfői jogon az ország népét is.

A kormányzás maffiajellegét az is mutatja, hogy a rendszerből nincs ‒ saját elhatározásból történő ‒ békés kilépési lehetőség. Aki egyszer bekerült, vagy akit besoroztak, az vagy elbocsátást nyer a Keresztapától, vagy üldözni fogják árkon-bokron át. (Magyar Bálint)

A Mongolok titkos története ugyanezt a felfogást tükrözi. Joggal feltételezhetjük, hogy ez a posztnomád magyar kalandozó államban is így volt.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyar nyelv mint a jövedelemszerzés forrása

A kalandozó magyar népesség jelentős vérveszteségeket szenvedett. A létszám feltöltésére mozgósítható volt a Kárpát-medence szláv, illetve elszlávosodóban lévő avar őslakossága is. Aki belépett a kalandozó magyar csapatba, avagy erővel beléptették, az egyúttal azt is vállalta, hogy ő magyar lesz: elfogadja a magyar nomád állam ideológiáját és a magyar család, vagyis a törzsek belső szabályait. És persze megtanulja a csapatok vezényleti nyelvét, a magyart is. Cserébe a törzsfők és az alacsonyabb rangú vezetők juttattak neki a zsákmányból. A döntésnek volt kockázata is. Ugyanakkor ez az életmód tisztes megélhetést kínált. Vagyis érdemes volt beállni a magyarok közé.

Feltehetőleg a kalandozásoknak és a magyar társadalom fentebb vázolt szervezeti formájának köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott. Persze, ahogy László Gyula szerette mondani: elképzelhető más megoldás is.

Irodalom

Kristó Gyula: A magyar állam megszületése. Szeged, 1995.

Szabados György: Magyar államalapítások a IX-XI. században. Szeged, 2011.

Vásáry István: Nép és ország a türköknél. In: Nomád társadalmak és államalakulatok. (Szerk. Tőkei Ferenc) Körösi Csoma Kiskönyvtár 18. Budapest, 1983. 189–213.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése