A nyelvrokonsággal kapcsolatban rengeteg félreértéssel találkozhatunk. Éppen ezért nem árt tisztázni a legalapvetőbb fogalmakat és tényeket. Cikkünkben azt vizsgáljuk meg, hogy mi is az a nyelvrokonság, hogyan nem állapíthatjuk meg két (vagy több) nyelv rokonságát, illetve azt, hogy mekkora biztonsággal jelenthetjük ki, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik.

Mi az, hogy nyelvrokonság?

A mindennapokban is megtapasztalhatjuk, hogy a nyelvek változnak. A legszembetűnőbb, hogy új szavak jelennek meg (dévédé, kékhalál), a régi szavak új jelentést nyernek (egér, sirály), régi szavak eltűnnek (a nagyi még mondja, hogy sezlony, mi már nem), bizonyos nyelvtani szerkezetek megváltoznak (régen csak azt mondtuk: el kell mennem, ma már egyre többen használják az el kell(, hogy) menjek szerkezetet is – vagy kizárólag azt). A hangváltozások kevésbé észrevehetőek, de azért ezekkel is szembesülünk. Az iskolában meg kell tanulnunk, hogy mikor írjunk j-t és mikor ly-t: valaha a két betű két különböző hangot jelölt, de ma ezeket (a palóc és néhány erdélyi nyelvjárás kivételével) nem különböztetjük meg. A helyesírásban még megkülönböztetjük a falut (települést) és a (fehér, magas) falút, de kiejtésben többségünk már azonosan ejti a kettőt. A nyelvek folyamatosan és szükségszerűen változnak.

A változások azonban nem egyforma sebességgel, nem egyforma irányba mennek végbe. Ez nem is lehetséges, hiszen nincs két ember, aki tökéletesen ugyanazt a nyelvet beszélné. Még közeli családtagok között is előfordul, hogy valaki olyan szót használ, amelyet a másik nem is ismer. Mindannyian hallottunk arról, hogy vannak nyelvjárások, amelyek különböznek egymástól, és gyakran a különböző társadalmi státuszú emberek nyelvhasználata is különbözik. Sőt, szakmai csoportok vagy különbözőképpen gazdálkodó rétegek nyelvhasználata is eltérhet a társadalom többi rétegétől. Általában elmondhatjuk, hogy azoknak, akik sokat érintkeznek, társalognak egymással, a nyelvhasználatuk hasonló lesz, míg az egymással nem érintkezők nyelve folyamatosan más irányba változik, és egyre távolodik egymástól. Egy ember azonban több változatot is képes beszélni: másképp beszél a városban, mint a falujában, másképp beszél a szakmabeliekkel, mint a laikusokkal. Ugyanakkor kicsit másképp beszél az, aki csak a városban vagy csak a faluban él. Amíg a társadalomban erős az érintkezés, addig a nyelv viszonylag egységes marad, beszélői nem vagy csak ritkán szembesülnek azzal, hogy nem teljesen ugyanazt a nyelvet beszélik.

Ha azonban két vagy több csoport között meggyengül az érintkezés, nyelvük más-más irányba változik, egyre nehezebb lesz közöttük az érintkezés. Alapjában véve kétféle forgatókönyv képzelhető el: vagy a két (több) csoport között teljesen megszakad a kapcsolat (pl. egymástól távolra vándorolnak: egyes skandináv őslakosok átköltöztek Izlandra, és mivel ritkán érintkeztek a külvilággal, nyelvük teljesen érthetelenné vált a többi skandináv számára), vagy a szomszédos települések lakói jól értik egymást, de minél távolabbra mennek, annál nehezebben kommunikálnak (Skandináviában ma is ez a helyzet: míg a határ mentén élő svédek és norvégok jól értik egymást, addig Norvégia vagy Svédország különböző végeiben élő lakosoknak nehéz anyanyelvjárásukon kommunikálni egymással).

Ha a nyelvek nemrég (vagy, mint a svéd és a norvég példája mutatja, nem is teljesen) váltak szét egymástól, rokonságukat nem is kell különösen bizonygatni, hasonlóságuk a laikus számára is szembeötlő (azaz bizonyos mértékig külön tanulás nélkül is kölcsönösen érthető). Ez a helyzet Európában a germán (a skandináv nyelveken kívül az angol, a német és néhány kisebb nyelv tartozik ide), az újlatin (francia, katalán, spanyol, portugál, olasz, román és néhány kisebb nyelv), a szláv (cseh, szlovák, lengyel, orosz, belorusz, ukrán, bolgár, makedón, szerb, horvát, szlovén és néhány kisebb) nyelvek esetében.

Ha azonban a nyelvek már régebben szétváltak, hasonlóságuk nem olyan feltűnő, és rokonságuk csak alapos kutatómunkával mutatható ki. Európában a germán, az újlatin és a szláv nyelvek rokonságban állnak egymással, holott aligha mondhatnánk, hogy a svéd, a spanyol és az orosz nagyon hasonlítanak egymásra. Sőt, ezek a nyelvek nem csak egymással rokonok, de a kelta nyelvekkel (ír, velszi, gael, breton stb.), a göröggel, az albánnal, az örménnyel, a perzsával és jónéhány indiai nyelvvel (köztük az Indiából Európába származott cigánnyal) is. Földrajzi elterjedésük alapján ezeket a nyelveket indoeurópai nyelveknek nevezzük.

A rokon nyelvek csoportjait nyelvcsaládoknak nevezzük, azt a nyelvet pedig, amelyből fejlődtek, alapnyelvnek. Ilyen nyelvcsaládot alkotnak a fent említett indoeurópai nyelveken kívül a török nyelvek (török, kazah, üzbég, tatár, csuvas, jakut és sok más), az afroázsiai nyelvek (arab, héber, óegyiptomi, kopt, berber és mások), a niger-kongói nyelvek (a Szaharától délre beszélt őshonos nyelvek többsége) stb. A nyelvcsaládok pontos számát nehéz lenne megállapítani, hiszen jó néhány esetben a nyelvek rokonsága, összetartozása kérdéses. Úgy tűnik azonban, hogy vannak nyelvek, amelyeknek nincsenek rokonaik (Európában ilyen a baszk, az ismertebb nyelvek közül pedig pl. a japán – bár utóbbi esetében, ha a rjúkjút nem a japán nyelvjárásának, hanem önálló nyelvnek számítjuk, máris önálló nyelvcsaládról beszélhetünk.) A magyar nyelv viszont nem rokontalan, és az sem kétséges, hogy melyik nyelvcsaládba tartozik: az uráli nyelvek családjába.

Hogyan nem állapítható meg két nyelv rokonsága?

A korábban elmondottak alapján már részben kitalálható, hogyan nem állapítható meg két nyelv rokonsága. Semmiképpen sem bizonyíték két nyelv rokonságára, ha hasonló szavakat tudunk felsorolni. Az egyik alapvető követlemény a szabályos hangmegfelelések megállapítása. Ahol a palócban ly van, ott a Dunántúl nagy részén a nyelvjárásokban l, míg a fennmaradó nyelvterületen (akárcsak a mai magyar irodalmi nyelvben) j. Ha a magyar nyelv három nyelvre (palóc, dunántúli, többi) szakadt volna, akkor a palóc ly-nek a dunántúliban mindig l felelt volna meg stb. (A dunántúli l-nek persze a többiben j és l is megfelelhet, attól függően, hogy eredeti l-ről vagy korábbi ly-ről van-e szó.)

De szabályos hangmegfelelések időnként kimutathatóak akkor is, ha régi jövevényszavakról van szó. Éppen ezért az egyes nyelvek történetét is tisztáznunk kell, hogy az ilyeneket kizárjuk. A hasonlóság oka az is lehet, hogy a szó mindkét nyelvben jövevényszó. Így a magyar autó és a finn auto hasonlósága nem lehet bizonyítéka a rokonságnak. Ebben az esetben a laikus is könnyen rájön, hogy a két szó már a jelentése miatt sem vethető össze, hiszen egyértelműen új szavak mindkét nyelvben. Az azonban nem egyértelmű a laikus számára sem, hogy a magyar rozs és a finn ruis sem vethető össze ugyanebből az okból. Ehhez azonban már sok dolgot kell tudni a két nyelv és nép történetéről (de azért hozzá kell tennünk, hogy szigorú hangtani vizsgálattal is kizárható a két szó visszavezetése egy közös ősszóra).

Van a szavaknak egy csoportja, amelyet mindig ki kell zárnunk a vizsgálatból. Ezek az úgynevezett hangutánzó szavak. Ezek hangalakjukban is emlékeztetnek arra, amit jelölnek: vagy eleve magát a hangot jelölik (zutty, suttog), vagy olyan dolgot, amelynek jellegzetes hangja van (kakukk, dongó – a kakukk neve szinte minden európai nyelvben a [kuk] szótaggal kezdődik, és a kivételek többségében is csupán a magánhangzó különbözik, illetve a [k] helyett szerepel [g]). Mivel a szavak hangalakja a valóságban megjelenő hangot utánozza, különböző nyelvekben is kialakulhatnak hasonló szavak, ezért ezeket ki kell zárni a vizsgálatból. Előfordulhat ugyan, hogy rokon nyelvekben azért hasonlítanak ezek a szavak, mert azonos eredetűek: ezt azonban nem tudjuk meggyőzően bizonyítani, ezért az ilyen szavakat kihagyjuk a vizsgálatból. Ha tehát olyan szólistát látunk, mely hangutánzó szavak hasonlóságával próbálja bizonyítani, hogy két nyelv rokon, azonnal tudhatjuk: dilettáns munkáról van szó.

Végül fontos leszögezni, hogy nem bizonyítható két nyelv rokonsága azzal, hogy hasonló szerkezetek vannak bennük. A világ nyelvei eleve csak négy-öt alapvető szerkezeti típusba sorolhatók, nyelvcsalád pedig ennél sokkal több van. A magyar nyelvet az ún. agglutináló (ragasztó) típusba szokás sorolni, azaz azon nyelvek közé, amelyek a grammatikai viszonyokat több toldalék egymás után ragasztásával fejezik ki (beszél-het-né-k a sapká-i-tok-ról, szemben pl. az izoláló – elszigetelő – angollal, ahol a grammatikai viszonyokat tipikusan önálló szavak fejezik ki: I could speak about your hat-s). Az uráli nyelvek jelentős része mellett ebbe a típusba tartoznak a török nyelvek, a niger-kongói nyelvek, a baszk vagy a japán is.

Ugyanakkor a nyelvek sosem tartoznak tisztán valamelyik csoportba, és történetük során típust is válthatnak. A nyelvek rokonságára csak akkor hivatkozhatunk meggyőzően, ha nem csak szerkezetük hasonló, hanem szerkezeti elemeik is egy közös ősből levezethetők. Ebben az esetben is óvatosnak kell lennünk, hiszen az ilyen grammatikai elemek általában rövidebbek a szavaknál, gyakran csak egy vagy két hangból állnak. Ráadásul ezek a hangok általában a nyelvek leggyakoribb hangjai: t, k, n, m, l, s ~ sz és még néhány. Jóval nagyobb az esélye, hogy különböző nyelvekben a hasonló jelentésű grammatikai elemek hasonlítani fognak egymásra, mint hogy egész szavak (amelyekből ráadásul jóval több van, mint nyelvtani elemből). A nyelvtani elemek hasonlóságának kimutatása tehát legfeljebb csak megerősítheti a szókincs alapján megállapított rokonságot, nem előzheti meg, pláne nem pótolhatja azt.

Biztosan uráli nyelv-e a magyar?

Bár messze nem állíthatjuk, hogy a magyar nyelv eredetével kapcsolatban minden rejtélyt megoldottunk, egyben biztosak lehetünk: a magyar nyelv uráli (finnugor) eredetű. A magyar és a többi, az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelv között ugyanis olyan mennyiségű szóban és annyiféle szabályos hangmegfelelés mutatható ki, hogy az nem lehet a véletlen műve. Ma már nem azt kell bizonyítanunk, hogy a magyar az uráli nyelvcsaládba tartozik, hanem azt kellene, hogy nem: ez csak úgy lenne lehetséges, ha bebizonyítanánk, hogy ezek a szabályos megfelelések minek a következményei. Valójában azonban jól tudjuk, hogy az ilyen megfelelések másképp, mint a nyelvek rokonságával, nem magyarázhatóak.

Ez a kérdés lényegében már a 19. század vége óta lezártnak tekinthető. Ekkor zajlott Budenz József és Vámbéry Ármin között az a vita, amelyben Budenz a finnugor, Vámbéry a török nyelvrokonság mellett tört lándzsát. (A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Vámbéry már a vita kezdetén sem tagadta a finnugor rokonságot, mindössze úgy gondolta, hogy a magyar a török nyelvekkel is rokon.) Végül a vitában Budenz győzött, és azóta a magyar nyelv finnugor, ill. uráli mivoltát érdemben nem kérdőjelezték meg.

Mivel a tudomány folyamatosan fejlődik, semmiről nem állíthatjuk biztosan, hogy sosem dől meg. Hipotetikusan tehát azt a lehetőséget is fel kell vetni, hogy a magyar nyelvről valaha mégis kiderülhet, hogy nem tartozik az uráli nyelvek közé. A bizonyítékok ereje mellett azonban ez csak akkor képzelhető el, ha az az elképzelés is megbukik, hogy a nyelvek rokonságban állhatnak egymással: ha egyáltalán semmilyen nyelveket nem nevezhetünk rokonoknak. Mivel pedig rokon nyelveknek azokat nevezzük, amelyek egy nyelvből fejlődtek, a nyelvrokonság lehetségességének a tagadása egyenértékű lenne annak tagadásával, hogy egy nyelvből különböző nyelvek fejlődhetnek. Ugyanakkor jól dokumentált eseteink mutatják, hogy egy nyelvből több nyelv fejlődött: az ókori latinból a mai újlatin nyelvek, a klasszikus arabból a mai beszélt arab nyelvek stb. Ezt az elképzelést tehát nyugodtan fantazmagóriának minősíthetjük. Ráadásul ha elvetnénk a nyelvrokonságot, még mindig meg kellene magyaráznunk, honnan erednek a szabályos hangmegfelelések: erre vonatkozóan azonban nincs semmilyen elképzelés.

Kevésbé határozottan utasíthatjuk el azt a lehetőséget, hogy a magyar nyelvnek újabb rokonokat találjunk. Ez legkönnyebben úgy képzelhető el, hogy kiderül, hogy az uráli nyelvcsalád egy nagyobb nyelvcsalád része. Felmerült például, hogy az uráli és az indoeurópai, vagy az uráli és az altaji (török, mongol, mandzsu-tunguz) nyelvek távoli rokonságban állnak egymással. Ezt azonban nem sikerült bizonyítani, sőt, idővel arra a következtetésre jutottak, hogy e nyelvek rokonsága valószínűtlen (sőt, az altaji nyelvrokonság gondolatát is elvetették: a török, a mongol és a mandzsu-tunguz között nem mutathatóak ki rokoni szálak). Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a hat-hétezer évnél korábban szétvált nyelvek rokonsága már a közös eredetű elemek számának megcsappanása miatt (azaz mert bizonyos szavak, nyelvtani elemek mindig minden nyelvből kikopnak) nem bizonyítható, azt tarthatjuk valószínűbbnek, hogy újabb rokon nem kerül elő.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyar nyelvet már a világ számos nyelvével megkísérelték rokonítani. Sajnos a munkák túlnyomó többsége igen alacsony színvonalú, azonban az uráli nyelvek kutatói komolyan is megvizsgálták a lehetőségeket. Legutóbb a Kelet-Szibériában beszélt jukagír nyelvről merült fel, hogy az uráli nyelvcsaládba tartozna, de a vizsgálatok ezt nem igazolták. Az egyes nyelveknek az uráli nyelvekkel való lehetséges rokonságát nemcsak az uralisták, hanem az adott nyelvek kutatói (turkológusok, japanológusok, sumerológusok stb.) is megvizsgálták, és egyöntetűen arra az eredményre jutottak, hogy a rokonság kizárható. Igen valószínűtlen tehát, hogy előbukkan egy olyan nyelv, melyről bebizonyosodik, hogy a magyar rokona.

Következő a cikkünkben azt vizsgáljuk meg, hogyan állapítható meg a nyelvrokonság, illetve kitérünk arra is, mi az a rekonstrukció, és hogy szükség van-e rá a nyelvek rokonságának megállapításához.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése