-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: "..„ké” milyen meggondolásból jelentene 'eszközt', abba bele se merek gondolni....2024. 11. 13, 10:55 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Metaforák helyett akkor mondd azt, hogy nt > nn. (Egyébként ezt se ...2024. 11. 13, 10:42 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 9 Gondolom félre értettél..: "....Csakhogy akkor a „keményebbé vált” volna" írt...2024. 11. 13, 10:06 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Zsidó? Magyar? Magyar zsidó? Zsidó magyar? Az identitás sok vitát és érzelmet kiváltó kérdésével kapcsolatban talán akkor járunk el helyesen, ha olyasvalakit hallgatunk meg, aki első kézből képes erről beszámolni. Ezúttal a nemzetközi hírű íróként – a magyar kortárs próza külföldön is egyik legismertebb alakjaként – számon tartott és idén 80 éves Konrád Györgyöt olvassuk. Cikkünk az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet évfordulóján jelenik meg, melyet a Szálasi-kormány hatalomátvétele követett.
Konrád György 1933. április 2-án született Debrecenben. Élete első tizenegy évét Berettyóújfalun töltötte, s csupán a kalandos véletlen műve, hogy egy nappal a vidéki zsidóság deportálása előtt néhány rokonával Budapestre utazik, s túléli a háborút. Polgári származása miatt azonban a Rákosi-rendszerben is akadtak problémái a hatalommal. Egyetemi tanulmányait 1956-ban tudja befejezni; a forradalmat követően átmenetileg munkanélküli. Irodalmi munkásságának igazi kibontakozása a 60-as évektől kezdődik. Miközben ellenzéki magatartása miatt a Kádár-korban is összeütközésbe kerül az államszervezettel, sokat tartózkodik Nyugat-Európában és Amerikában is. A SZDSZ egyik alapítója, egy időben a Nemzetközi PEN Club elnöke, a Demokratikus Charta kezdeményezője. Íróként és esszéíróként számos regény és cikk szerzője; munkásságát külföldi és hazai díjakkal is többször elismerték. Karl Lueger, Bécs egykori, Hitler által is csodált és a Mein Kampfban név szerint megemlített polgármestere tudni vélte, ki a zsidó. Elhíresült mondása így szólt: „Hogy ki a zsidó, én mondom meg”. Ha azonban valóban kíváncsiak vagyunk a kérdésre adható válaszokra, jobban járunk, ha inkább teret engedünk az önmeghatározás szabadságának és ezt fogadjuk el kiindulási alapul.
Ebben az esetben hazai keretek közt bizalommal fordulhatunk Konrád Györgyhöz, aki Zsidókról című kötetében alaposan foglalkozik a kérdéssel. A kötet az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2011-ben; a szerző húsz, korábbi írását tartalmazza a zsidó identitással kapcsolatban. Ugyan cikkünk keretei szűkösek, mégis – különös tekintettel a téma érdekességére és érzékenységére – a szokásosnál is nagyobb terjedelemben hagyatkozunk a szerző saját szavaira.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
„Mi dolgod van ott?”
A kötet első írásában (Az első döntés) a szerző annak kapcsán, hogy mit is jelent Magyarországon zsidónak lenni, felidéz egy beszélgetést közte és Ámosz Oz, a szintén világhírű izraeli író között, 1986-ból:
Egy ember, akit a gondviselés zsidó emberpár gyerekévé tett, tudomásul veszi, hogy ő kicsoda-micsoda, és mindabból, amit a zsidóságról tud, beleértve a családi emléktárat, leszűrhet egy kérdést. Azt válassza-e, hogy elfogadja magát annak, aminek született, hogy elfogadja szüleit, a tágabb famíliát, és közéjük valónak, közülük származónak tekintse magát? Vagy inkább kiszabadulni igyekezzen ebből a közösségből és odatartozásából, más szóval azt válassza-e, hogy ő maga ne legyen többé zsidó? Ha viszont elfogadja magát zsidónak, akkor indokolt a további gondolkodás a tárgyról.
Mi a te zsidóságod, kérdezte Izraelben, 1986 tavaszán írókollégám, Ámosz Oz, ha nem a vallás, ha nem tradicionális közösség? Hogyan lehet Auschwitz után még mindig ugyanott élni Közép-Európában? [...] Az egész térség Európa közepén és benne a te hazád kifejezte, hogy nem kívánja a zsidók jelenlétét, és többé-kevésbé hozzájárult az elpusztításukhoz. Mi dolgod van ott?
(5. oldal)
A válasz a legfőbb kérdésre, hogy 1945 után miért él még mindig Magyarországon zsidóként, a szerző részéről a következő:
Miért élek itt, ahol élek? Mert itt születtem, mert ennek a népnek a nyelvét beszélem, mert itt vannak eltemetve a felmenőim, akik mindkét ágon többnyire Bihar megyei zsidók, mert ennek az országnak lettem az állampolgára, mert megszoktam és megszerettem.
(100. oldal)
Pedig – ahogy azt fentebb Ámosz Oz is megfogalmazta kérdésében – a szülőföld elhagyásának kérdése a zsidótörvények és a második világháború után zsidó szempontból talán nagyon is joggal merül fel:
Nem tartoztok közénk, mondták a zsidótörvények megalkotói. Hasonulásotok hamis és felületes. Különben is, nem kívánjuk a beolvadásotokat, számunkra kérdés vagytok, amelyet valahogy meg kell oldani. A legegyszerűbb az volna, ha elmennétek.
(12. oldal)
De mit tehet az ember, ha magyarországi zsidónak születik? A nem éppen marasztaló törvények és világ ellenére is – ha a minimális esély is fennáll a maradásra –, marad. Konrád György így ír erről a létállapotról:
Negyvennégyben magyar zsidó voltam, negyvenöt óta zsidó magyar vagyok. Mert itt lakom és magyarul beszélek, mert itt vagyok ismerős, mert ennélfogva: ez a hazám. Zsidóként mondom, hogy az enyém. Megfizettem érte eleim sírjával, akik itt vannak eltemetve, meg talán a munkáimmal is. Régtől fogva vagyon jó Budában lakásom. Zsidó tanáraim itt hagyták a névjegyüket a magyar irodalomban. Vigyük haza Jeruzsálembe Füst Milánt, Karinthyt, Radnótit? Fogjuk a hónunk alá és vigyük haza a Bibliát? Hangoztassam, hogy hozzátok tartozom? Ezt inkább ti mondjátok, ha úgy gondoljátok, és ha szívesen mondjátok. Mindazonáltal jövőre Jeruzsálemben száradjon le a jobb karom, ha elfelejtem. Lehet, hogy leszárad.
(16. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Vadas Róbert / CC BY-SA 3.0)
Ha 1986-ban, izraeli látogatása és Ámosz Ozzal folytatott beszélgetése kapcsán talán fel is merül alternatívaként egy esetleges izraeli kivándorlás lehetősége, a szerző nem kevés humorral az alábbi megállapítást teszi ezzel kapcsolatban:
1986 tavaszán, érkezésünk után egy hónappal így dünnyögtem Jeruzsálemben: megyek el innen, Izraelből, túl sok itt a zsidó. Köztük már-már kezdem azt hinni, hogy csak mi szenvedtünk ezen a földön, és hogy csak mi létezünk a világban. Ha mások nem zárnak be a zsidóságomba engem, én zárjam be oda önmagamat? Egyáltalán, miért zárkózzam?
(16–17. oldal)
A dilemma a Magyarország és Izrael közötti választás esetleges kényszerével kapcsolatban egy másik szemszögből később is megjelenik a műben:
Őseim régebben laknak magyar földön sok mai magyarnál, de ha a magukat mélynek tartó magyarok a magyarság fogalmát vagy inkább eszményét emlegetik, engem nem értenek bele. Igaz, hogy én már mindenütt, itt Izraelben is vendég lennék, bevándorló, aki a nyelvet sem tudja rendesen megtanulni, talán még regényt olvasni sem tudnék héberül. Lenne ebben a megkapaszkodásban valami erőlködés.
(23. oldal)
Konrád György így ír arról az egyetlen, extrém és hipotetikus esetről, mikor azonban gondolkozni sem kéne a haza (Magyarország) elhagyásán, hanem el kéne hagyni azt:
Ha egy közvélemény-kutatásban megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók, vagy menjenek el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhová, ahol beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot.
Valószínű, hogy akkor előbb-utóbb ugyanez az érzés elfogná a magyarságot az összes többi kisebbséggel szemben is, akkor az ébredező öntudatú egyéb kisebbségek is szúrnák a kiközösítő hangulatú többség szemét, akkor előkerülne ismét a fajvédő szűkkeblűség, amely végül is igencsak szigorúnak bizonyulhatna, hiszen olyan magyar, akinek néhány emberöltővel odébb ne lenne más etnikumú őse, inkább kevesebb van, mint több ebben az országban, amely az óta az ezer év óta, amióta a magyarok országolják, ugyancsak forgalmas hely volt, hadak és vándorok megtelepedő- és temetkezőhelye, amelyen például zsidók előbb éltek, mint magyarok, ha hihetünk az aquincumi héber betűs sírköveknek, ahova alighanem jöttek már zsidók keletről is, talán a magyar törzsekkel is, ahova jöttek északról is, délről is, nyugatról is, az egész magyar történelem folyamán, ahol ők is, akár a magyarok, meggyökeresedni, fészket rakni, otthont teremteni akartak, mert ha éppen nem űzték el innen őket, akkor úgy vették észre, hogy megélnek a mesterségeikből, megvannak a magyarokkal, lehet mit tanulni egymástól.
(40–41. oldal)
Mindezeket figyelembe véve jogosnak látszik tehát a keserédes megfogalmazás:
Kettős baleset, hogy zsidónak és magyarnak születtem. Két, tanulságosan balszerencsés nép. Kétségtelen, hogy például egy fehér, angolszász protestáns léte kevésbé kérdéses, mint egy magyaré, egy zsidóé vagy akár éppen egy magyar zsidóé. Oka van rá, hogy biztonságosabban mosolyogjon.
(38. oldal)
A továbbiakban azt vesszük szemügyre, hogy a szerző hogyan vélekedik európaiságról, nacionalizmusról, asszimilációról, antiszemitizmusról, szólásszabadságról, az önmeghatározás szabadságáról és az empátiáról.
Európaiság, nacionalizmus
Miben látja Konrád György egyebek mellett a zsidóság és a helyi nacionalizmusok konfliktusát? Ennek első eleme a zsidók univerzális léte – európai keretek közt azok európaisága, Európán belüli országhatárokon átívelő léte:
A múltban az európai eszme leginkább a zsidók körében terjedt el, leginkább ők voltak fogékonyak rá, és ők tekintették magukat – vágyaikban legalábbis – európainak.
(170. oldal)
Ez – a szerző szerint – a legutóbbi időkben különösen a náciknak szúrt szemet:
Éppen ez volt a zsidók bűne a nemzetiszocialisták szemében. Minél inkább európai, annál gyanúsabb és gyűlöletesebb.
(74. oldal)
A kötet korábbi részében az európaiság és a nemzeti fundamentalizmus konfliktusáról a következőket olvashatjuk:
Ez a melléknév: európai, egyre gazdagabb értelmet nyer. A zsidók korábban is hajlamosabbak voltak a többieknél arra, hogy európainak érezzék magukat, ez a kulturális átrendeződés tehát nem idegen tőlük.
A nemzeti fundamentalizmusok megkülönböztetőek, abban a zsidók számára nincsen sok hely. Ezek a különféle nemzeti fundamentalizmusok igencsak hasonlítanak egymásra, ami leginkább ikonográfiájukban mutatkozik meg szinte a nevetségességig. A nacionalista pszichózisok és retorikák a leginternacionálisabbak. Melyik nem lengeti a zászlót?
(20–21. oldal)
Hogy mi is a gond a(z önmagát nemzetinek kikiáltó) „nemzeti” fogalmával? Talán az, hogy a nagy közösben elvész az egyén, elvész a humánum, csak a kollektíva, az arctalan tömeg marad. Ha pedig a tömeg arctalan, ez ellen csak – Ámosz Oz Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című művével összhangban – az irodalom, az olvasás és a humorral telített (ön)kritika segíthet:
Minden, ami nemzeti – ezen belül a cionista is –, a konkrét személyek fölé emeli a nemzeti absztrakciót. A politikai ideológiai zsargon felülkerekedik a közvetlen emberismereten. Rémképeket állítanak elő egymásról, és magukévá teszik a hízelgő önképet kollektív önmagukról. Az irodalom lehet önvédelem is a csapatklisékkel szemben: a másikban mindenekelőtt az embert látni, és a tárgyilagos, humorisztikus szemlélet távlatából figyelni kollektív önmagunkat.
(169. oldal)
Ha pedig a „nemzeti” a másiktól való megkülönböztetést, elkülönítést jelent, lehetséges-e az azzal való teljes és feltétel nélküli azonosulás? Létezik-e az üdvözítő asszimiláció?
Asszimiláció, antiszemitizmus
A zsidók számára az asszimiláció mint a többségi nemzetbe való beolvadás üdvözítő módja, több szempontból is lehetetlennek tűnik Konrád György szerint:
Keresztény népek kölcsönösen nyomtalanul be tudnak olvadni egymásba, elég egy vegyes házasság, egy emberöltő és a nyelvi áttérés a személyes átalakuláshoz. A zsidók különállása azonban megmarad, akkor is, ha ugyanúgy, ugyanabban a kultúrában élnek, mint a keresztények. Talán mert nem érzik szellemi szükségességnek a teljes, a messzemenő, a feltétel nélküli, az önmagukat meg nem tartóztató elvegyülést. Akkor sem, ha páriahelyzetben vannak.
(14–15. oldal)
Az általános megfogalmazáson túl a (hazai) sikertelen asszimiláció okait a szerző az alábbiakban láttatja:
Az asszimiláció legfőbb gesztusa: a helyi értékek kritikátlan elfogadása. Lojális alkalmazkodás a nemzeti köztudat uralkodó előítéleteihez, ez volt a hagyományos asszimiláció hibája. Ez vezetett az antiszemita kivetéshez: „Nem! Nem igaz, hogy egyek vagytok velünk!” A hamis azonosulás – mind keresztény, mind zsidó részről – elfogadott követelmény volt.
(61. oldal)
De lehet-e mondani a másikra: te más vagy? Lehet-e azt mondani a másiknak: én más vagyok? Szólásszabadság és az önmeghatározás szabadsága közt az empátia lehet a közvetítő.
Szólásszabadság, az önmeghatározás szabadsága és az empátia
Hogy a szólásszabadság és az önmeghatározás mennyiben is fontos ahhoz, hogy különböző (etnikai, vallási stb.) csoportok egymás mellett, együtt és egymással élhessenek – hiszen tiszta, homogén társadalom semmilyen szempontból nem létezik, utópia – álljon itt a következő idézet a műből:
Egy zsidózó fiatalember, mikor ezért kérdőre vonták, ezt mondta: „Ha van demokrácia, akkor szabad zsidózni is. Nem?” És ebben addig a határig, hogy nem uszít erőszakra a zsidók ellen, tulajdonképpen igaza is van. Eddig sem ez, sem az nem volt lehetséges: sem a zsidóval szembeni nyílt elutasítás, sem a vállalt különállás megfogalmazása.
(55. oldal)
Másrészről el kell fogadnunk, hogy a másik másként definiálja önmagát, mint ahogy azt mi tennénk vele kapcsolatban vagy várnánk el tőle – s ehhez ugyanolyan szabadsága van, mint a fenti fiatalembernek saját véleménye megfogalmazásában:
Az ember elsősorban attól tartandó zsidónak, hogy annak mondja magát. Ha annak mondja magát, akkor valószínűleg foglalkoztatja a tényállás, gondolkodik rajta, sőt közösséget is érez más zsidókkal, élőkkel és halottakkal. Nem gyakran fordul elő, hogy valaki, aki nem zsidó, annak mondja magát, noha vannak ilyen esetek. Az ember többnyire az, akinek vagy aminek vallja magát, minden más meghatározás bizonytalan.
Minden zsidó másképpen az. Én magam szombat délelőtt sehova sem megyek, nincs szentírás, amely engem az íróasztalomtól távol tartana. Benne a környezetben s egyszersmind némi távolságból ráközelítve, majd visszahúzódva tőle, bárhollétemet csendes kötelességteljesítésnek is tekinthetem. Az írás, a szakma, a mesterség megfelelő zsidó terep, gondolom, és magamnak is a tartózkodó önuralmat ajánlom.
Megpróbálom megírni, hogy mit gondolok, nem rejtőzködöm, nem álcázom magamat. Hogy zsidó vallású magyar vagyok-e, vagy magyar anyanyelvű és állampolgárságú zsidó? Dekára? Centire? Vagy hogy? Egy fanyar mosollyal beérem, ha azt mondják, hogy nem vagyok zsidó. Nincs dolgom azokkal, akiknek az a passziójuk, hogy valakit valamilyen közösségből kitagadjanak.
(192–193. oldal)
Hogy beláthassuk annak igazságát, hogy más is ugyanolyan joggal létezhet e földön, ezen országban, mint mi magunk, s mi ugyanolyan joggal létezünk e földön, mint bárki más, talán a legegyszerűbb, de annál nehezebb gyakorlat, ha a másik bőrébe próbáljuk magunkat képzelni:
A tanuló ember tartozik magának azzal, hogy legkülönfélébb tornáit az empatikus képzelőerő gyakorlataival egészítse ki. Legyél heftling! Legyél zsidó! Legyél cigány! Legyél homoszexuális! Legyél szellemi fogyatékos! Nemzetpedagógiai feladatnak tekintem – szerte Európában – annak az eseménynek a részletekben való elképzelését a gázkamra fulladógörcséig. Érthető, ha a mai szülők nem akarják elképzelni saját gyereküket ezen az úton, a vasúti rámpától az égetőkemencéig. Miért is kínoznák magukat? De hiszen naponta végeznek fájdalmas, erőkoncentrációt igénylő gyakorlatot a sporttól a békebeli gyászig. Az együttérzés és az együtt szenvedés olyan lelki képességek, amelyek gyakorlása nélkül nincsen erkölcsi intelligencia.
(78. oldal)
Zárásul pedig lássunk egy megfontolandó tanácsot a helyes (nemzeti) önképpel kapcsolatban:
Az európai ember – zsidó és keresztény egyaránt – rákényszerül arra, hogy ne csak belülről, hanem kívülről is lássa a saját közösségét és önmagát a többiek között a csoportfényképben. Most jön csak a komparatisztika korszaka. Nehéz lesz egy különösséget mindenek fölött valóvá és minden mást kirekesztő értékké tenni. Minden közösség szép és kedves, ha nem akar ölni. Keresztények, muzulmánok, zsidók, minden vallás hívei jók, ha nem akarják elűzni, kipusztítani a környezetükből a többieket.
(204. oldal)
Zenei aláfestésként pedig a háttérben szinte hallani véljük Seress Rezső (aki maga szintén zsidó, magyar, magyar zsidó, zsidó magyar, vagy talán legfőképp egy ember a Kispipából) nótáját: Szeressük egymást, gyerekek!
Felhasznált irodalom
Konrád György: Zsidókról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011.