Az egyetemi docens a Magyar sajtószabadság és -szabályozás 1920-1989 című rendezvényen ismertette, hogyan működött a szocializmus idején a „nem létező cenzúra”. Elmondta, eldöntötték például, milyen művek és írók nem jelenhetnek meg soha, így került listára például Mécs László, sőt egy időre Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk könyvét is betiltották. Nem volt véletlen, hogy Fekete István is jó ideig inkább állatokról írt regényeket – jelezte.

Horváth Attila hozzátette: Szerb Antal magyar és egyetemes irodalomtörténeti könyvei is csak úgy jelenhettek meg, hogy azokból egyes részeket egyszerűen kihúztak. Utóbbinál például azt, amikor a szovjet színpad különlegességérről írt, arról, hogyan írtak át klasszikus darabokat; például Shakespeare Hamletjében Ofélia nem őrül meg, hanem leissza magát, és részegen fullad a vízbe, így egyfajta tanító célzat is megjelenik a történetben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Elmondta, hogy a szocializmus idején minden művet aprólékosan végignéztek, például az Isten szót kivágták a művekből. Gárdonyi Géza Egri csillagok című – így „lektorált” – műve szerint a hős várvédők „csak némán állnak a törökök Allahu akbár-t kiáltó rohamával szemben”. A gondos cenzorok Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső vagy József Attila műveit is  megcsonkították, volt olyan alkotás, amelyik nem jelenhetett meg eredeti formájában egészen a rendszerváltozásig.

Horváth Attila kitért a televíziós cenzúrára is, amelynek a figyelme közlése szerint még az Esti mesére is kiterjedt: így például a tévémaci az év valamennyi napján köphetett fogmosás közben, kivéve november 7-én, amikor ez tilos volt.

Forrás: skaterfan.files.wordpress.com/

Az egyetemi docens elmondta, hogy volt olyan irodalmi mű, amelyik sem a Horthy-korszakban, sem a szocializmus időszakában nem jelenhetett meg, így járt például Babits Mihály egyik költeménye, amelyet 1942-ben és 1961-ben is betiltottak.

A konferencián felszólaló történészek arról beszéltek, hogy az úgynevezett bizalmi elv volt az, ami összekötötte a Horthy-korszak és a szocializmus sajtópolitikáját. Ez a rádió esetében például azt jelentette, hogy nem volt szükség jogszabályi tiltásra, az intézményt a hatalomhoz lojális vezetők irányították.

Paál Vince, a Médiatanács Médiatudományi Intézetének munkatársa azt mondta, a Horthy-korszakban szinte valamennyi jelentős író és költő ellen indult valamilyen per irodalmi műveik miatt, ám a sajtóügyekben eljáró bíróságok dolgát megnehezítette a bonyolult szabályozás, így sokszor ellentmondó ítéletek születtek.

Arról is beszélt, hogy az 1938-as év választóvonalat jelent a korszakban; az első zsidótörvény korlátozta a zsidó származású újságírók arányát, és mintegy 1800-1900 újságírót nem vettek fel a kamarába, majd 1939-ben újra bevezették a cenzúrát. A Horthy-korszak sajtópolitikájáról szólva azt mondta, az időszak nagyobb részében nem volt ugyan cenzúra, de számos jogszabály a kormányzat számára erőteljes beavatkozást tett lehetővé.

Klein Tamás, az ELTE ÁJK PhD-hallgatója is arról beszélt, hogy az akkoriban beszélő újságnak is nevezett, 1925-től működő rádiót nem nyomasztották az írott sajtóhoz hasonló terhek, az nem is minősült sajtóterméknek. E viszonylagos szabadság szerinte egyrészt annak köszönhető, hogy sokáig nem ismerték fel a rádió különleges szerepét, másrészt pedig annak, hogy megbíztak vezetőjében, Kozma Miklósban, a kormányzó közvetlen bizalmasában. Jelezte: a rádió működésében így a relatív objektivitásra való törekvés jelent meg.