1690-ben a Habsburg-tisztként Erdélyben tartózkodó Luigi Ferdinando Marsigli gróf Gyergyóban lemásolt egy naptárt, ez ma a székely írás leghosszabb emléke. A naptáron kívül még egyéb székely írásos részek is találhatók Bolognában őrzött kéziratai között – ezekről esett már szó. Most a naptárt vesszük alaposabban szemügyre: mit tartalmaz, kik és mikor írhatták?

Az 1088-ban alapított Bolognai Egyetem egykori (16. században épült) főépülete
(Forrás: Wikimedia Commons / sailko / GNU-FDL 1.2)

A bolognai naptár és más korai naptárak, csíziók

A székely írással írt naptár legrégibb naptáraink egyike. A legkorábbi ismertté vált magyar naptárak a 15. század második feléből, illetve a 16. század elejéről származnak, a székely naptár is a 15. század második felében keletkezhetett – erre azonnal visszatérünk. A legkorábbi naptárak egyike a huszita biblia Újszövetség-kötete, a Müncheni kódex díszes naptárkereke, melynek segítségével az 1416 és 1435 közötti időszak napjait lehetett meghatározni. Ez a naptár csaknem az év minden napjára jelöl valamilyen ünnepet, emléknapot, és a főünnepeket piros tintával emeli ki. A 15. század végéről származik az a naptár, amelyet a kapitány és könyvgyűjtő, Batthyány Boldizsár misekönyve őrzött meg – ez hiányos, a májust és júniust tartalmazó oldalak elvesztek, de egyébként is kevesebb emléknapot jelez, mint a Müncheni kódex naptára, a főünnepeket viszont szintén jelzi. A harmadik régi naptár az 1506-ban készült Winkler-kódex része. Ez szintén hiányos, a januárt és a decembert tartalmazó oldalak nincsenek meg.

A székely naptár nem az év nem minden napját jelöli külön, csak a fontosabb szentek emléknapjait, illetve a nem mozgó egyházi ünnepek jelentős részét: 365 napból 113 napot. Ez akkor is meglepőnek tűnhet, ha tudjuk, hogy a székely naptár anyaga sem teljes, vélhetően másolási hiba miatt kifelejtettek belőle néhány hetet. Mégsem egyedülálló, hogy nem minden napot jelez, sőt korai naptáraink közül csak a Müncheni kódexben található tartalmaz ennél jóval több ünnepet: a misekönyv naptárában összesen 113, a Winkler-kódexben 135 napot jelöltek, s ez még akkor is jóval kevesebb, mint a Müncheni kódex naptárában föltüntetett 343 emléknap, ha tudjuk, hogy a másik két naptárból csak tíz-tíz hónap anyaga maradt fenn.

A Müncheni kódex egyik lapja
(Forrás: nyelvemlekek.oszk.hu)

A székely naptárban értelemszerűen nem számozták a hónap napjait, hanem az egyes napokra eső ünnep neve fölé húzott vonalkákkal jelezték, az adott naptól hány napra esik a következő jelzett ünnep. Tehát: az elsőként jelzett nap, küskarácsony (január 1.) fölött öt vonalka látható, mert a következő ünnepnap, Vízkereszt napja (január 6., a naptárban szenkereszt alakban áll) öt napra esik tőle. A székely naptár más szempontból is szűkszavú: nem írja ki a szentek titulusait (pl. mártír, szűz, próféta, remete, doktor, apostol stb.); azokon a napokon, amelyekre két, egymással kapcsolatban lévő szent neve esik, általában csak a szentek egyikét jelöli (például Fábián és Sebestyén ünnepén csak Fábián áll). További érdekessége a naptárnak, hogy Szűz Mária emléknapjait mindig a bódogasszony szóval jelöli, elhagyva a napok megkülönböztetését (pl. gyertyaszentelő, gyümölcsoltó, havas).

Ferences magyar naptár székely írással

Így aztán különösen föltűnő, hogy vannak viszont „többletek” a bolognai naptárban: ilyen Sienai Szt. Bernát napja, Szt. Ferenc májusi emléknapja (a megszokott októberi mellett), de az ismert mellett a másik, kevésbé elterjedt ünnepét is jelzi a naptár a magyar szenteknek (Erzsébetnek, Istvánnak, Lászlónak és Imrének). Nagy számban szerepelnek Boldogasszony-napok is a naptárban. Ezek a többletek segítenek abban, hogy kitaláljuk, kik írhatták a naptárt: Erzsébet, Bernát és Ferenc ferences, István és László magyar szent volt, a Boldogasszony-ünnepek mindkét hagyományhoz, a Szűzanya kultuszát lelkesen ápoló ferencesekhez, és az országot Mária kegyelmébe ajánló magyar tradíciókhoz is jól illeszkednek.

A sorozat legföltűnőbb eleme Sienai Szent Bernát május 20-i ünnepe, ezt nem találjuk egyik kéziratos kalendáriumban sem. Szent Bernát ráadásul a székely naptárból is kilóg, ő az egyetlen olyan szent, akit a 13. századot követően avattak szentté, a 14. és a 15. században szentté avatottak közül egyetlen más szentet sem jelez a naptár. Ez a különleges figyelem árulkodó: Bernát – olasz nevén Bernardin – 1444-ben halt meg, s nem sokkal később, 1450-ben már szentté is avatták – ő lett az obszerváns ferencesek első szentje. A naptárban a 13. századi szentek sincsenek sokan, összesen nyolc olyan emléknap van benne, amely a 13. században terjedt el, s az 1234-ben szentté avatott Szent Domonkos ünnepének kivételével valamennyi 12. század utáni szent kapcsolódik valamilyen formában a ferences rendhez.

Sienai Szent Bernát
(Forrás: Wikimedia Commons / El Greco)

A székely naptárban tehát sok jellegzetesen magyar egyházi ünnep van. Szent István augusztus 20-án ült ünnepe mellett május 30-i emléknapja, de nemcsak Istvánnak, hanem Lászlónak, Imrének és a Vajkot keresztelő Adalbertnek is két emléknapját jelzi a rovásnaptár. A magyar naptár fontos elemei Magyarország patrónusának, Szűz Máriának az ünnepnapjai is. A rovásnaptárban nyolc Boldogasszony-emléknap szerepel, azaz mind, amelynek tisztelete Magyarországon a 15. században vagy azt megelőzően terjedt el. Mindezek alapján nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a naptár készítői magyar obszerváns ferencesek voltak – és ez egyben azt is elárulja nekünk, hogy Marsigli Szárhegyen másolhatta a székely naptárt, az ottani ferences kolostor néhány évtizeddel korábban meghalt házfőnökének, Kájoni Jánosnak a hagyatékában találhatta. Ez megmagyarázza azt is, miért hasonlít a Kájoni Jánostól ránk maradt két ábécé közül az egyik a bolognai kézirat ábécéjéhez.

Mikor készülhetett a naptár?

Nyilvánvalóan nem készülhetett Szent Bernát szentté avatása, tehát 1450 előtt, de van más ünnep is, amelyet segítségül hívhatunk. Szent Domonkos napját a székely naptár augusztus 5-én jelzi – ezt az emléknapot IV. Pál pápa 1558-ban augusztus 4-re tette át. Szintén a 15. századi keltezés mellett szól több más naptártörténeti szempont is. Szent Ákos (Acatius) és társai kultusza a 15. század folyamán vált általánossá egész Közép-Európában, Magyarországon is. Ugyanerre az időszakra tehetjük a nyelvemléket a Zsófia- és Ábrahám-nap alapján is. A székely naptárban szereplő Zsófia emléknapját naptáraink a 14. század előtt még nem ismerték, okmánykeltezésben csak a 15. század végén, a 16. század elején tűnt föl. Másrészt a bolognai naptár Ábrahám ünnepét még jelzi – ez a 15. század végi keltezést valószínűsíti, mert a 16. századi naptárok már nem említik, okmánykeltezésben sem fordult elő, szemben a korábbi misekönyvekkel, amelyek még számon tartották.

A székely naptár neveinek nyelvtörténeti elemzése ugyanezt az eredményt hozta: névalakjai igen közel állnak a Müncheni- és a Winkler-kódex, valamint a Batthyány-misekönyv naptárának névalakjaihoz. A naptár különlegessége, hogy mint minden székely emléknek, ennek is fonetikus a helyesírása: a nevek, ünnepnapok kiejtését rögzíti, például küskarácsony, szenkereszt, mencent – azaz kiskarácsony, szentkereszt és mindszent.

A naptár első oldala
(Forrás: Sándor Klára)

Korai keltezést valószínűsít a jelkészlet és a helyesírási sajátosságok elemzése is. Az ü és az ö betű csak a Nikolsburgi Ábécében szerepel ugyanilyen hangértékben, minden más emlékben éppen fordított a két betű hangértéke. Ez nem önmagában jelez régiséget, de a bolognai jelkészletet mindenképpen szorosabban köti a 15. századi nikolsburgi betűsorhoz, mint a többi emlékhez. Régiségre utal, hogy a naptárban nincs külön jele az i-nek és a j-nek. A székely írás történetének korai szakaszára volt jellemző a magánhangzók ki nem írása – a bolognai kézirat sokkal több magánhangzót hagy el, mint a többi székely írásos emlék, és nem is csak az e hangokat. Az emlékben sok a ligatúra, és ezek nem készen tanult betűkötések, hanem a készítő spontán alkotásai. Minden szóba jöhető kritérium alapján a 15. század második felére tehetjük a székely naptár keletkezését.

Létezett-e valaha az „elveszett” rovásbot?

Természetesen sok apró – és izgalmas – részlet kimarad egy ilyen rövid összegzésből, de van valami, amiről még mindenképpen szót kell ejtenünk. A Marsigli által lemásolt kézirategyüttes, pontosabban az eléjük írt néhány sor szokott ugyanis lenni a koronatanú azt illetően, hogy a székely írást a 15. században fába rótták. Erre utaló megjegyzés több is van, krónikákban, a Nikolsburgi Ábécé címében – de fába rótt emlék egyetlenegy sincs. Marsigli viszont azt írta a székely naptár elé, hogy maga másolta egy botról, és a naptároldalaknál megjegyezte, hogy a bot melyik oldaláról másolta őket.

Csak hát tudjuk, hogy Marsigli nem a legpontosabban írta le, mit tartalmaznak a következő lapok: a naptár az ő megjegyzéseivel ellentétben nem a mozgó, hanem az állandó ünnepeket tartalmazza, ráadásul egy szót sem szól a naptáron kívüli részekről, noha abban lényegében biztosak lehetünk, hogy a naptár és az emlék többi része – az ábécé, a bibliai nevek és az áthúzott, talán egykor imát tartalmazó lapok – nem ugyanabból a forrásból származnak, erről tanúskodik eltérő betűhasználatuk. Ha Marsigli valóban „egy botról” másolt, akkor azon csak a naptár lehetett, ebben az esetben a kézirat naptári részének egy-egy oldala megfelel a négyoldalúra faragott bot egy-egy oldalának.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Abban is biztosak lehetünk, hogy az általunk ismert másolat kéziratról készült, és nem közvetlenül „botról”: erről a kéziratlapok akkurátus vonalazása tanúskodik. A kézirat lapjai ugyanis kétszer három sort tartalmaznak: az első sorban állnak a székely betűs szavak, alattuk latin átbetűzésük, a harmadik sorban az adott ünnep latin neve. E sorokat mezőkre osztották, méghozzá igen pontosan: ahol a latin megfelelőnek több hely kell, ott szélesebb a székely betűk mezője is, noha erre nincsen szükség. Ha Marsigli közvetlenül a botról másolta volna át a betűket, akkor nem tudhatta volna, mennyi helyre lesz majd szüksége a harmadik sorban. Ráadásul a harmadik sor tartalmát nem jobbról balra haladva, az ünnepek sorrendjében vetette papírra, hanem balról jobbra indulva. Sőt, úgy tűnik, a magyar megfejtések sem a székely betűk alapján készültek, hanem ezeket is másolta: szeptember 8-ára eső Kisasszony (Kisboldogasszony) magyar megfejtése nem készülhetett a kéziraton látható sz-ny-k-u-s jelsor alapján: ennek olvasata asszony kus lenne, a magyar megfejtés viszont eküesaßony, és mivel a megfejtést a magyarul nem tudó Marsigli írta, azt sem gondolhatjuk, hogy értelmezte, helyreállította az elrontott székely jelsort. A magyar megfejtéseket és a latin megfelelőket tartalmazó forrás viszont értelemszerűen csak papír lehetett, és nem „bot”.

Az persze, hogy a fennmaradt kézirat közvetlenül biztosan nem valamiféle botról készült másolat, semmit sem bizonyít arra nézve, hogy Marsigli valóban látta-e, és a kezébe vette-e azt a „fát”, amelyről az emlék elé kötött címlapon beszél. Hiszen a botról akár ő maga is lemásolhatta a jeleket, mint állítja, aztán segítséget kért az átbetűzéshez, egy latin naptár segítségével kikeresgélte a latin megfelelőket, majd a piszkozatot a gondosan előrevonalazott lapokra átmásolta. Így is történhetett. Az viszont továbbra is kérdés, hogy hová tűnt a bot.

A 675. kéziratlap részlete: középen a küsasszony jelei, átbetűzése és latin megfelelője
(Forrás: Sándor Klára)

Azon nincs mit csodálkozni, ha Székelyföldön az 1690-et követő évszázadok viszontagságai közepette elvész, elpusztul egy fába rótt naptár. De miért nem küldte haza az ásványoktól ókori töredékekig mindent mániákusan gyűjtő gróf az általa is nyilván értékesnek tartott, székely betűket tartalmazó botot? Hiszen ha csak tehette, gyarapította fivérének, Antonio Marsiglinak, Bologna archidiakónusának – később Peruggia püspökének – tárgyi gyűjteményét. Talán nem adták oda neki, mert akik megmutatták neki, maguk is becsben tartották? Ez is elképzelhető. De az is elképzelhető, hogy a gróf valójában nem látott ilyen fát, s hite szerint mégsem állított valótlanságot a címlapon. Hiszen lemásolhatott olyan kéziratot is, amely azt állította magáról, hogy tartalma egy fába rótt régi naptár, melyet Szittya-, azaz Székelyföld első keresztényei használtak. Ebben az esetben Marsigli a legjobb szándékkal is leírhatta a kézirat címéül, amit a kézirat tartalmáról mondtak neki: az ő meggyőződése szerint a kapott másolat eredetije valaha fába volt róva, s a Székelyföld első keresztényei készítették – hát ezt írta le. A címlapon olvasható „magam másoltam” kitétel pedig így is igaz, a bolognai kézirat valóban a gróf keze írása. De ez sem dönt el semmit, hiszen attól, hogy Marsigli esetleg nem látta volna a betűkkel telerótt botot, az még létezhetett valaha, s a bolognai kézirat alapjául szolgáló másolatot készíthették ilyenről. Úgy tűnik tehát, az alcímben föltett kérdésre egyelőre nem tudunk biztos választ adni.