Karácsonyi énekből rengeteg van: vannak vallásosak és vannak világiak is. Gyerekdalok, népdalok, amelyeknek szövegét mindenki tudja fejből. Közös bennük, hogy akár az ünnep vallási, akár a világi részét éneklik meg: mind vidámak, valamilyen örömről szólnak: vagy a Megváltó megszületésének öröméről, vagy a szeretetből fakadó örömről.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Tavalyi elemzésünkben egy olyan dalt választottunk, amely a karácsony – korántsem vidám – történetét meséli el egy fenyőfa szemszögéből. Idén már korántsem vagyunk ilyen környezettudatosak:  legutóbb az Égősor című vidám, de mégis keserű dalt terítettük ki a boncasztalra. E heti elemzésünkben pedig a Kispál és a Borz Én, szeretlek, téged című, 2004-es lemezéről választottuk a Karácsony című dalt. Egy pillanatra próbáljuk elfelejteni, hogy a szám címe az, hogy Karácsony, és hallgassuk meg a dalt! (A dalszöveget szokás szerint a cikk végén közöljük.)

Hát, ez a dal örömtelinek semmiképp nem mondható. Ha nem az lenne a címe, hogy Karácsony, vagy nem tudnánk, hogy ez a cím, nem biztos, hogy rögtön karácsonyi kontextusban értelmeznénk a dalszöveget. Bár egy idő után biztosan gyanút fognánk, hogy a szép dolgokat áruló boltok, a disznóvágás, a szeretet, a szelídség és a bűn emlegetése és az imádkozás mind ugyanoda mutatnak: valamilyen vallási ünnepről van szó, amely a dalban nagyon is profán kontextusba kerül.

A dal első versszakában a karácsony ünneplésének hagyományos, de világi képeit láthatjuk: a boltok, amelyekben ajándékokat vehetünk, a disznóvágás, a vadászat (értelmezhetők a karácsonyi nagy zabálás előkészületeiként), a szeretők szerelmeskedéssel ünneplik a szeretet ünnepét. Na de mi a helyzet a szelídekkel? – Itt már elkezd a dalszöveg igen titokzatossá válni. Egyáltalán: kik azok a szelídek?

A szelídek a dalszöveg szerint a szeretőkkel állnak szemben, a szeretők ellentétei: amíg a szeretők egymásnak esnek (testileg jól megszeretgetik egymást), addig a szelídek félremennek, és csinálnak valamit magukkal (húznak magukon párat), meg a másokkal is (majdnem mindenkit megcsinálnak). És ha elvégzik azt, amit csinálnak (ne legyen még mindegyik meg) – legalábbis a dal beszélője szerint – elveszi a reményt. Ezzel indul a második versszak, aminek a közepén található egy igen talányos Biblia-parafrázis: „boldog, aki lelki szegény”.

Két gyerek almával és kenyérrel
(Forrás: Wikimedia Commons / Luigi Bechi (1830–1919))

A szövegben ez igen váratlanul bukkan fel, de ha felidézzük azt a bibliai szöveghelyet, amelyben ez a mondat elhanzik – Máté evangéliumának 5. részét –, akkor hamar összefüggést találhatunk a szelídek és a lelki szegények között:

1. Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és a mint leül vala, hozzámenének az ő tanítványai.

2. És megnyitván száját, tanítja vala őket, mondván:

3. Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.

4. Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak.

5. Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet.

6. Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.

7. Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek.

8. Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.

9. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.

10. Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.

11. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.

Ebben a részben Jézus mind a lelki szegényekről, mind pedig a szelídekről tesz egy-egy állítást: mindketten boldogok, de nem ugyanazért. A dalszövegből az egyértelműen kiderül, hogy ő sem lelki szegénynek, sem szelídnek nem tartja magát. A második versszakban éppen ezért könyörög a szelídeknek, hogy hagyjanak maguk között helyet, hogy maradjon reménye a beszélőnek a boldogságra, az üdvözülésre. Hogy valóban erről van szó, azt a második versszak következő négy sora is megerősíti, amelyben a beszélő – szintén a saját meggyőződésétől eltávolítva (állítólag) – a bűnről beszél:

Állítólag a bűn nem marad
Meg a jóban, nagy alma falat-
Ként fordul ki a mohó szájból
A kéz meg visszateszi párszor

A Kispáltól már-már elvárt áthajlásos szerkesztésű versszakból azt olvashatjuk ki, hogy a beszélő maga nem meggyőződéses hívő, de szeretne azzá válni (vagy legalább a boldogságból részesülni); de hogy ez sikerül-e neki, igazából azon múlik, hogy jó-e (mert a jóban nem marad meg a bűn). A versszak újabb bibliai képet, a bűnbeesés képét idézi fel az almával – nem akármilyen erővel (a bűnre mohó száj, amely kiveti magából az almát, de a kéz visszatolja).

Rubens: Imádkozó kezek
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az utolsó versszak – a beszélő eddigi szavai alapján talán annyira nem meglepően – egy igen profán hasonlattal indul: úgy térdel le a beszélő imádkozni, ahogyan a nők nőgyógyászhoz járnak. Mit akar ezzel mondani? – Talán azt, hogy ritkán, hogy egy évben egyszer: karácsonykor. (Ha továbbvisszük a hasonlatot, akkor a karácsony – amikor a beszélő letérdel imádkozni – ebben a sorpárban a kötelező éves nőgyógyászati szűréshez van hasonlítva...) De ha elszakadunk attól, hogy a dal címe karácsony, akkor úgy is érthetjük, hogy normál esetben egy évben egyszer, de ha baj van, akkor többször.

A dal végére világossá válik, hogy a beszélő a hitet, a boldogsághoz vezető utat keresi, de teljesen el van tévedve. Egyáltalán nem egyszerű számára megtalálni, hogy mi a jó; nehezére esik imádkozni. Méghozzá azért, mert számára a mennyet és a poklot ugyanaz a kulcs nyitja. Ez elég talányos szövegrész. Hogyan lehet ezt érteni? – Talán úgy, hogy ez a kulcs maga a hit. Ha hívővé válik valaki, akkor nyílik meg számára a menny, a boldogság, az üdvözülés lehetősége, de ugyanakkor megjelenik a pokol fenyegetése is.

Kispál és a Borz: Karácsony

Minden úgy lesz, mint ahogy volt
Szépet árul mindegyik bolt
A hentesek mind disznót vágnak
A vadászok is lőnek párat
A szeretők egymásnak esnek
A szelídek meg félremennek
Húznak magukon párat
Majdnem mindenkit megcsinálnak

Könyörgöm a szelídeknek
Ne legyen még mindegyik meg
Maradjon meg némi remény
Boldog, aki lelki szegény
Állítólag a bűn nem marad
Meg a jóban, nagy alma falat-
Ként fordul ki a mohó szájból
A kéz meg visszateszi párszor

Ahogy a nők, hogyha mennek 
A nőgyógyászhoz, én úgy térdelek
Le imához, össze a kéz,
Mozdul a száj, de olyan nehéz
Mert a kulcs, ami a mennyet nyitja
A pokolba is jó, fordítva
A kulcs, ami a pokolba jó
Az igazából a mennyből való