2018 októberének 10. napján 11 óra 58 perckor a Tatárországba készülő magyar expedíció tagjai felé elindult egy levél a világháló tekervényes útjain, melyben a magyar utazók felszólíttattak, hogy viharos sebességgel korrektúrázzák konferencia-előadásuk szövegét, s azt 14 óra 30 percig küldjék ki Kazanyba, a vad Urál aljába. Azt már megtanultuk, hogy a tatárok nem tréfálnak, annak idején IV. Béla királyunk is megtanulta, hogy nem érdemes velük kukoricázni (és hol volt még akkor a kukorica!), mert villámgyorsan odacsapnak mindenre és mindenkire. Jelen esetben nemcsak a tudósokat, de a kazanyi nyomdát is bevették egy szittya lovasrohammal, s láss csodát, október 15-ére, a szimpózium megnyitásának napjára megjelent a még el sem hangzott előadások szövege (Материалы IV Международного Мадьярского симпозиума. Археология Евразийских степей, 2018/6. A konferenciasorozat magyar elnevezése pontosabb: Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia). A kötet mindenféle népi bölcsességeket csal elő olvasójából, miszerint hamar munka ritkán jó, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács stb. Vagyis találunk jócskán technikai hibákat a kötetben, és ami ilyen könyvek esetében általános, egyes publikált szövegek nem hangzottak el a konferencián, és viszont: nem minden előadás szövege jelent meg nyomtatásban. Azért mégis nagyszerű, hogy ez a kötet ilyen hamar megjelent.

A konferencia időrendjét követve, először a plenáris előadásokat vegyük sorra: Ajbolat Kajszrljamovics Kuskumbajev (Asztana) Történeti források a magyarokról Dzsocsi Uluszában címmel tartott előadást. Magyar kutatók számára újat nem mondott. Az előadó nem ismervén a magyar nyelvet, itt-ott felületes benyomásokkal rendelkezik az általa tárgyalt témáról. Megtudhattuk tőle, hogy Anonymus szerint a magyarok valamikor a Don mellékén éltek. A Domonkos rendi expedíciókról, Ottó és Julianus útjairól már bővebb információi vannak Ajbolat Kuskumbajevnek, köszönhetően Roman Hautalának, a Tatár Tudományos Akadémia és az Oului Egyetem kutatójának, aki főleg orosz nyelven publikál (az Acta Orientaliában olvasható egy angol nyelvű cikke). Hautala műveire támaszkodva Kuskumbajev részletesen tárgyalta a Julianus által megtalált magyarok lakóhelyét és életmódját.

A latin források ismertetése után Ajbolat Kuskumbajev a mongol források elemzésébe kezdett. Az Altan Tobčiból más népnevek közt idézte a kerelt is, de a szó jelentésével és első előfordulásával nem foglalkozott. A kerel A mongolok titkos történetéből került az Altan Tobčiba, és a magyar király szóból származik, vagyis a kerel népnév is a magyarokra vonatkozik.

Kuskumbajev azt sem említette, hogy a muszlim szerzőknél előforduló Saqlab/Saqaliba népnév noha a szláv népnévből ered, de nem a keleti szlávokat/oroszokat jelöli, hanem pl. Ibn Fadlānnál a volgai bulgárokat, és egyébként kb. „északi ember/ek” jelentésben volt használatos a muszlim geográfiai irodalomban.

Az arab és perzsa forrásokra térve Ajbolat Kuskumbajev Sharaf ad-Dīn ´Alī Jazdīt idézte, aki szerint midőn Timur Lenk visszatért északi hadjáratából és a Kaukázus ellen fordulva elfoglalt több települést (pl. Madzsart is, 1396-ban) oroszok, cserkeszek és baskirdok ellen is sikeresen harcolt. Az előadó úgy vélte, hogy a baskír(d) népnév itt a magyar szinonimája. Ez elképzelhető.

Visszatérve a latin nyelvű forrásokra, Kuskumbajev először Piccolomini (II. Pius pápa) Cosmographia címen idézett művéből emelte ki a magyar kutatók által jól ismert adatot a Don forrásvidékénél élő, és a magyarhoz hasonló nyelvet beszélő népről. Az előadó nem ismeri a témakör magyar szakirodalmát: Zsirai Miklós véleményét arról, hogy Piccolomini itt a magyar-obi-ugor nyelvrokonságról ír, ennek cáfolatát (ismeretterjesztő formában összefoglalva a Rénhírekben), és Bakay Kornél írását sem (Életünk 1994/8.), amely Zsirai másik tévedésére is rámutat: az adat forrásaként említett „veronai emberünk” nem szerzetes volt, hanem Julius Solinus történetíró. A téma alaposabb ismeretében talán Kuskumbajev nem fogalmazza meg azt a véleményét, hogy a mongol időkben a Don mellékén is éltek magyarok.

Jeretány/Jeretamir keleti magyar király és népének lakóhelye Hautala szerint Szamarkandban volt. Kuskumbajev ezt elfogadja, és nem hivatkozik egyetlen olyan szakirodalomra sem, amely a Kaukázusba helyezi ezt a rejtélyes magyar csoportot. Véleménye szerint a 15-16. századi orosz források is erre a területre (Szamarkandba és környékére?) helyezték a mozsarokat. Ez súlyos tévedés. Állítását előadásának írott változatában Kuskumbajev bibliográfiai hivatkozás nélkül közli. (A mozsarok lakóhelyéről lásd Vásáry István tanulmányát: Julianus magyarjai a mongol kor után… In: Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Bp. 2008: 37–72.) A szövegben azt sem találtuk, hogy Ajbolat Kuskumbajev szerint végül is az Arany Horda mely vidékein éltek a keleten maradt magyarok. Ez csak a szöveg rövid összefoglalójában (absztraktjában) olvasható: magyarok éltek a Don alsó folyásánál Azak város közelében, a Kaukázus északi vidékein, valamint Közép-Ázsiában, Szamarkandban. Ebből legfeljebb a Kaukázus fogadható el, és a felsorolásból kimaradtak a Közép-Volga vidék déli oldalán szétszóródott mozsarok.

A plenáris előadások sorában Ajrat Gabitovics Szitgyikov (Kazany), a tatár akadémia régészeti intézetének igazgatója Bolsije Tyigani temetőjének újrakezdett kutatásáról beszélt. Ez az a temető, amit a kutatók egyértelműen a honfoglalásból kimaradt keleti magyarok emlékeként tartanak számon. Az 1970-es években megkezdődött ásatásokat először Je. A. Halikova, majd halála után A. H. Halikov vezette és fejezte be az 1980-as években. A napjainkban újrakezdett kutatások során az ellentmondásos ásatási naplók alapján megpróbálták pontosan behatárolni a temető helyét és műszeres vizsgálatokat is végeztek esetleg még feltáratlan sírok után kutatva. Az eddigi eredmények szerint újabb sírok nem várhatók.

A temető több mint 150 feltárt sírjából a lelőhely korai időszakának első 51 temetkezését az ásatók, a Halikova–Halikov szerzőpáros publikálta 1981-ben Magyarországon megjelent német nyelvű művében. A kötet sajnos tele volt technikai hibákkal, leletkeveredésekkel, és a német fordítás sem volt elég szakszerű. A tatár régészek elhatározták, hogy a hibákat kijavítva ezt a könyvet orosz nyelven újra kiadják, kiegészítve a leleteket természettudományos módszerekkel elemző cikkekkel . A munkához az igaz lendületet az elveszettnek hitt orosz nyelvű kézirat jelentős részének néhány évvel ezelőtti felbukkanása adta. Mivel egyetlen teljesnek tekinthető eredeti kézirat sem állt rendelkezésre, a szöveg egy részét a német nyelvű könyvből kellett visszafordítani oroszra. A kötethez az eredeti illusztrációs anyagot használták fel (ez nem teljes, csak válogatott leletegyüttesek rajzait tartalmazza). A temető 1978 után feltárt sírjait, illetve a korábbi temetkezések teljes leletanyagát  közösen fogja publikálni egy újabb kötetben az Alfred Halikovról elnevezett Tatár Régészeti Intézet, a Kazanyi (Volgamenti) Föderációs Egyetem (a leletanyagot e két intézményben őrzik megosztva) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

A magyar kutatók közül Türk Attila tartott plenáris előadást. Áttekintette a magyarság őstörténetéhez kapcsolható újabb régészeti leleteket. A leletek datálása és a lelőhelyek földrajzi elhelyezkedése alapján arra lehet következtetni, hogy a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencébe vezető útvonalat gyorsabban járta be, mint ahogy azt feltételezte az elmúlt fél évszázad őstörténet-kutatóinak jelentős része. Ez nem tekinthető gyökeresen új elképzelésnek, hiszen az orosz és az ukrán kutatás mellett korábban itthon pl. Kristó Gyula is hasonlóképpen vélekedett. Az is egyre valószínűbb, hogy a honfoglalás előtti magyar–török nyelvi és kulturális érintkezés legfőbb színtere nem a Don folyó vidéke volt, hanem a volgai–dél-uráli területek. A magyarság elődeinek letelepedése a Kazár Kaganátus területén továbbra sem mutatható ki régészetileg, arra azonban egyre több az adatunk, hogy török jellegű kultúrával rendelkező etnikai csoportok éltek a Volga–Dél-Urál vidékén már a 8. századtól. Az előadó foglalkozott a Levédia–Etelköz kérdéssel is, ennek kapcsán elfogadhatónak tartotta azt a véleményt, hogy Levédia talán Etelköz területén belül, annak a kazárokkal szomszédos, keleti részén helyezkedett el. Az új régészeti leletek tükrében ugyanakkor valószínűbbnek tartotta, hogy a Levédiának nevezett terület a Volgától keletre terült el, amint azt Vékony Gábor nyomán nemrégiben Keszi Tamás is kifejtette. Amennyiben pedig a Χιδμάς  folyónév Kámával való etimológiai megfeleltetését is elfogadjuk, melyet Olekszij Komar fejtett ki legutóbb, úgy egyre több érvet találunk Levédia keleti elhelyezkedésére. A honfoglalás előzményeiről kialakított új koncepció a magyar sajtó érdeklődését is felkeltette, az utóbbi időben több cikket is olvashattunk róla.

A szekció-előadások helyszíne
(Forrás: zegernyei fotóstúdió)

A konferencia a második napon a szekcióelőadásokkal folytatódott. Vagyim Vlagyimirovics Gorbunov (Barnaul) a szrosztki kultúráról tartott két előadást (társszerző: A. A. Tyiskin). Ez a nehezen kiejthető és megjegyezhető nevű kultúra az Altaj hegység északi oldalán található, az Ob és az Irtis felső folyásvidékén. Első leletei az 1860-as években kerültek elő, ezeket a további hasonló leletekkel összekapcsolva a 20. század közepe óta kezelik egységes kultúraként. Ugyanakkor a kultúra térbeli és időbeli kiterjedéséről a mai napig nincs egységes véleménye a kutatóknak, a 6. századtól a 14. századig datálták már, napjainkban a 8-12. század közé teszik létezését. A kultúra etnikai besorolásáról is több vélemény született már. Ezek a vélemények abban különböznek, hogy a kultúrában mely népességet tekintik dominánsnak, az ugor-szamojéd őslakosságot vagy a türk betelepülőket, illetve egyáltalán elismerik-e valamiféle ugor-szamojéd elem jelenlétét a kultúrában, és a türk elemet a kimek törzsekhez kapcsolják, vagy csak az általános „türk” elnevezést használják a kultúra hordozóira. A szrosztki kultúra népességének nyugatra vándorlásáról korábban Szergej Botalov írt. Olekszij Komar most megjelent könyvében (A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Bp. 2018.) a szrosztki hatás nyugatra terjedését i. sz. 840 előttre datálta. A magyar őstörténet e két neves kutatója után mi is jól tesszük, ha figyelemmel kísérjük e kultúra régészeti kutatását.

Vagyim Gorbunov első előadásában az 1920-as–30-as években feltárt Szrosztki-1 lelőhelyen felújított ásatásokról beszélt. 2012–2016 között újabb 6 kurgánt tártak föl 16 sírral. A sírok alapján a kultúra pásztorkodó nomád népessége szerényen és szegényesen éldegélt.

Következő előadásában Vagyim Gorbunov bemutatta a kultúra „elitjét” is: az Ob mellékéről ismertetett egy kurgáncsoportot Filip-1 lelőhelyről és két magányos kurgánt Grany és Popovszkaja Dacsa lelőhelyről. Sajnos, ez utóbbi előadásához nem csatolt képet a leletekről, ezért most Dmitrij Glebovics Szavinov publikációjából közlünk képeket a szrosztki típusú leletekről:

Forrás: Д. Г. Савинов: Государства и культурогенез на территории Южной Сибири в эпоху раннего средневековья. Кемерово, 1994.

Natalja Petrovna Matvejeva (Tyumeny) előadása a Nyugat-Szibériából Európa felé irányuló vándorlásokat elemezte az i. e. 5. századtól az i. sz. 4. századig terjedő időszakban. A korai vaskortól a nagy népvándorlás időszakáig Nyugat-Szibéria déli területein, a tajga és az erdős sztyepp határán élő népcsoportok több alkalommal is megmozdultak, átrendeződtek – főleg a sztyepp, de olykor az erdő felől érkező és maguknak helyet kereső népek megjelenése miatt.

Az előadó által vizsgált földrajzi tájegység a magyar őstörténet kutatói számára azért érdekes, mert a honfoglalástól visszafelé nyomozva a régészeti szálak arrafelé enyésznek el. E területről, a Tobol és az Isim folyók mellékéről ismert a szargatkai és a gorohovói régészeti kultúra. A magyar őstörténészek régóta úgy vélik, hogy az ősmagyarság innen indult el a Kárpát-medencébe vezető útjára. Ezt az elképzelést olvashatjuk Fodor István ismeretterjesztő műveiben is (Őstörténet és honfoglalás. Bp. 2009.). A Budapesten 2016-ban rendezett III. Magyar Szimpózium tanulmánykötetében megjelent dolgozatában Natalja Matvejeva úgy vélte, hogy e kultúrák polietnikusak voltak: az őslakók és a folyamatosan érkező bevándorlók egységén belül a kelet-iráni elem dominált. Nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy a magyarok elődeinek egy része a korai vaskorban az Urán keleti lejtőin és Nyugat-Szibériában élt, de határozottan elvetette azt az elképzelést, hogy a szargatkai kultúrában lássuk a magyarság elődeit.

A szargatkai kultúra népessége a korabeli viszonyok között bonyolult alaprajzú, fagerendás konstrukciójú házakat épített, ezeket az előadó Kárpát-medencei szarmata házakkal (lelőhely: Szatymaz-Makraszék) állította párhuzamba.

A szekcióülések első napján tartotta meg előadását Szergej Gennagyjevics Botalov (Cseljabinszk). Témája ismét az ujelgi temető volt (A lelőhelyről angolul lásd S. G. Botalov: Uelgi and Sineglazovo burial grounds and certain issues of the cultural genesis of the population of South Zauralye – letölthető innen). A szinte teljesen feldúlt lelőhelyről összegyűjtött tárgyak értékelése rendkívül nehéz. Az utóbbi három évben in situ megfigyelt ásatási jelenségeket megelőzően lényegében csak művészettörténeti jellegű elemzésre nyílt lehetőség. E módszerrel az előadó korábban öt stílust különített el: 1. dél-uráli, 2. uráli-kazahsztáni, 3. magyar, 4. kelet-kazahsztáni–altaji, 5. erdei uráli. Ebből a stíluskavalkádból nehéz megalapozott történeti következtetésekre jutni. Ezt jelzi az előadás címe is: Az Urál–altaji egység az ujelgi temetkezési komplexum leleteiben.

A kerámialeletek hasonló sokszínűséget mutatnak: vannak dél-uráli, baskíriai jellegű (későkusnarenkovó-karajakupovói), illetve nyugat-szibériai, az erdő és a sztyepp határán egykorvolt kultúrák stílusjegyeit őrző töredékek (petrogromi kultúra, jugyinói kultúra).

Ujelgiben a feldúlt sírok mentése után immár az érintetlen régészeti jelenségek szakszerű feltárása is megkezdődött. Előadása további részében Szergej Botalov kiemelt egyes sírokat és leleteket. Összefoglalásában megállapította, hogy a temető kb. 300 évig volt használatban, az általa meghatározott leletstílusok nem feltétlenül egykorúak. A dél-uráli jellegű leleteket a 9–10. századra, az uráli–kazahsztáni és magyar jellegű leleteket szintén a 9–10. századra, a kelet-kazahsztáni–altaji és az erdei uráli leleteket pedig a 10–11. századra datálta.

A hozzászólók kicsit megizzasztották az előadót: több adatra és a keltezésben több szakmaiságra, biztosabb alapokra vágytak, hogy pontosabb képet kapjanak az Ujelgiben zajlott ásatásokról. Ezt az igényt részben kielégítette Ivan Valerjevics Grudocsko (Cseljabinszk) előadása (társszerzők: Sz. R. Gazizova, A. V. Paruhin), aki Az ujelgi temető kronológiája és periodizációja címmel tartott előadást. Azokat a feltárt sírokat ismertette és elemezte, amelyeket nem dúltak fel a sírrablók. Nem sok ilyen volt: 1 gyerek, 1 nő, 3 férfi, 1 ló. Az íjászként meghatározott férfi (32. kurgán, 16. sír) felszerelésének része egy olyan tegezakasztó volt, amely a 7–8. századra datálható. Az előadásban bemutatott leletek alapján az ujelgi temető használata a 9. század elején már biztosan elkezdődött.

Andrej Mihajlovics Belavin (Perm): Magyar vonások az Elő-Urál középkori temetőinek temetkezési rítusában címmel tartott előadást (társszerzők: N. B. Krilaszova, A. V. Danyics). Az Urál nyugati előteréhez tartozó Felső-Káma vidéki temetőkről több tudományos fórumon folyik a vita a finnugor nyelvű népek hagyatékának kutatói között. A 2013-ban Cseljabinszkban tartott II. Magyar Szimpóziumon Andrej Belavin és Natalja Krilaszova Vlagyimir Ivanovval összefogva tartottak előadást az ugor etnikai csoportok jelenlétéről az Urál nyugati előterében. Ugyanott Rimma Golgyina az ugorok nyelvű népeknek az Urál nyugati előterében való kora középkori jelenléte ellen érvelt. A vita folytatódott a Volgai Régészet (Поволжская археология) című folyóiratban is. Bolgari előadásában Andrej Belavin a temetkezési rítus és egyes tárgytípusok jelenléte alapján azt a véleményt fogalmazta meg, hogy az Urál nyugati előterében olyan jelentős magyar hatás figyelhető meg, hogy az nem magyarázható kulturális kapcsolattal, azon a területen a 10-11. században (tehát a honfoglalás után) magyarok éltek. Más tudományágak kutatói azonban más eredményre jutottak. Sz. K. Belih szerint a Felső-Káma vidékén, a mai Perm város környékén élt népesség beszélte azt a permi alapnyelvet, amelynek bomlásából létrejött a két komi nyelvjárás, illetve az udmurt nyelv. A vita tehát a „permisták”, illetve az „ugristák” között folyik. A helyzet igen pikáns: miközben Magyarországon politikailag (is) motivált támadás zajlik az Urál és Nyugat-Szibéria ellen, vagyis a tudományon kívüli erők tagadják, hogy ezen területekhez bármi köze lett volna az ősmagyarságnak, Oroszországban a magyar politikától független tudósok egyre tágítják azt a kört az Urál hegység két oldalán, ahol a magyarok jelenlétével számolnak a honfoglalás előtt és után.

Vlagyimir Alekszandrovics Ivanov (Ufa) már 1999-ben könyvet publikált a honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékeiről, és azóta is az egyik vezető oroszországi szakembere e témakörnek. Előadásában a Magna Hungariában maradt magyarok régészeti emlékeinek behatárolására tett kísérletet. Először a történeti forrásokat tekintette át. Megállapította, hogy a Magna Hungaria elnevezés a 13. századból származik, a Julianus útjáról készült Riccardus-jelentésben olvasható. A Julianus utazásairól készült leírások alapján úgy vélte, hogy a magyar domonkos szerzetesek a csijaleki kultúra népességével találkoztak. Ez a régészeti kultúra a Káma mellékéről és Baskíria nyugat-uráli területeiről ismert, létezése a 11-14. századra datálható. A kultúra népessége kétlaki életet folytatott, téli és nyári szállásaikat váltogatva használták. Temetőik szegényesek, egyes sírok alapján a népesség már többségében muszlim vallású volt. Vlagyimir Ivanov előadását azzal zárta, hogy az i. sz. 1. évezredből a Dél-Urál és a Káma mellékéről ismert, egyébként rokon vonásokat hordozó régészeti kultúrákat – karajakupovói, nyevolinói, lomovatovói, csepcai (polomi) mindenestől az ősmagyarokhoz sorolta, akik ebből a kultúrkörből kiválva a 9. század első felében hagyták el az említett területet. Véleményünk szerint ezen a nézetén még bizonyosan finomítania kell, mivel az általa említett kultúrák közül többnek is folytatódik az élete a 9. század közepe után, és népességüknek alapvető szerepük volt egyes volgai és permi finnugor népek etnogenezisében.

A következő előadó, Tatyjana Bagisevna Nyikityina (Joskar-Ola) a Vjatka–Vetluga folyóközből származó 9-11. századi mari (cseremisz) veretes öveket elemezte. Az eddigi ásatásokból ismert 52 veretes öv 4 típusba sorolható. Az 5. típust a rendhagyó esetek számára tartotta fenn: előfordult, hogy egyes sírokban a váz különböző részeinél különböző típusú övekhez tartozó veretek kerültek elő. nem világos, hogy itt esetleg több övet is az elhunyt mellé tettek, vagy valami keverék, toldozott-foldozott öv került a sírba. Sok esetben nemcsak a veretek, de maguk az övek is megmaradtak. Megállapítható, hogy a vereteket igen sűrűn helyezték el az övön, széleikkel egymáshoz illeszkedtek. Az övveretek formája, díszítése nincs szoros kapcsolatban a honfoglaló magyarok leggyakoribb verettípusaival és motívumaival. A 2. csoportba tartó öveket az orosz nyelvű szakirodalom „magyar típusú öv”-nek inevezi. Ezt a típust Dienes István rekonstruálta a perbetei lelet alapján (A perbetei /Komárom megye/ lelet: milyen volt a honfoglaló magyarok öve? Archaeológiai Értesítő 1959). Széles körben ismert a finnugor és török népek által lakott területekről.

Szvetlana Igorjevna Valiulina (szerzőtársak: Je. N. Valerjevna, O. V. Orfinszkaja) a Bolsije Tyiganiból származó leletek természettudományos vizsgálatának eredményeiről számolt be. Az üveggyöngyök a Közel-Keletről érkeztek, esetenként csak félkész állapotban. Bolsije Tyiganiban olyan példányokat találtak, amelyek skandináviai, illetve észak-kaukázusi műhelyekben nyerték el végső formájukat a Közel-Keletről származó nyers gyöngyökből. A fémtárgyak anyagösszetételéből nem lehetett nagyobb műhelyek jelenlétére következtetni. Az egyes tárgyakat más-más mesterek készíthették.

Olga Viktorovna Zelencova a vorobjovkai övről és mordvin analógiáiról tartott előadást. A Don középső folyása mentén található Vorobjovka határában 1895-ben került az a lovastemetkezés, amely azóta is izgalomban tartja a magyar őstörténet kutatóit. A leleteket Magyarországon A. A. Zakharov és V. V. Arendt publikálta (Studia Levedica. Régészeti adatok a magyarság IX. századi történetéhez. Archäologischer Beitrag zur Geschichte der Altungarn im IX. Jh. Archaeologia Hungarica 16. Bp. 1935.). A vorobjovkai leletekkel a III. Magyar Szimpóziumon M. V. Cibin (Voronyezs) foglalkozott. A témát továbbgondolva Olga Zelencova összegyűjtötte az úgynevezett „magyar bordűr”-ös övvereteket az Urál-Káma vidékétől Skandináviáig. Amint a lelőhelyekből is látható, a szóródás elég nagy. Az előadó ez alapján kérdezte Andrej Belavinéktól: nem lehet, hogy a permi területeken is inkább valamiféle kulturális kapcsolatként vannak jelen a magyar jellegű leletek, vajon feltétlenül ott élő magyar népességre kell ezekből a leletekből következtetnünk?

Egy dia Olga Zelencova prezentációjából
(Forrás: zegernyei fotostúdió)

A következőként fellépő Igor Anatoljevics Prohnyenko (Ungvár/Uzsgorod) Anonymus bírálatával kezdte előadását. Kifejtette, hogy az Álmos apánk vezetésével a Vereckei-hágón általment honfoglalás és a küzdelem Laborc vezérrel csupán mese, semmi történeti alapja nincs, miként a térségben lokalizált szlávok régészeti hagyatékát sem találták meg eddig. Magunkban dicsértük az előadó éleslátását, csak sajnáltuk, hogy ennyit gondolkodott fölöslegesen. Ha esetleg olvasta volna a vonatkozó szakirodalmat, talán nem gyötrődött volna ezzel a problémával. Anonymus komolytalanságát már Schlözer is észrevette 200 évvel ezelőtt (azóta is gyűlölik őt a mélymagyarok, de ettől még a vereckei bevonulás mese marad). E banális felismerés fölvezetése után azonban az előadó nem hagyta, hogy hallgatósága békés szendergésbe forduljon. Olyan elmélettel állt elő, amely mindenkit meghökkentett, s a relaxálásra készülő hallgatóság egyes tagjai lázasan keresni kezdték szívgyógyszerüket táskájuk mélyén. Igor Prohnyenko szerint ugyanis nem a magyarok, hanem a besenyők jöttek be Vereckénél, kb. 80-90 évvel a magyar honfoglalás után. Amit mi ott honfoglaló régészeti leletanyagnak tekintünk, azt nem lehet a honfoglalás idejére datálni, az mindenestül a 10. század második feléből származik és a besenyők hagyatéka. Ezt bizonyítja, hogy ezek a leletek a Felső-Tisza vidékére jellemzők, ahová, mint köztudott, kelet felől a Vereckei hágón át lehet eljutni. Az előadás nyomtatott változatához tartozó bibliográfia alapján az az érzésünk, hogy Igor Prohnyenko számára a honfoglalás kori régészeti szakirodalom keltezéssel kapcsolatos része teljességgel ismeretlen, feltárandó terület. A Felső-Tisza vidéki honfoglalás kori temetkezése radiokarbonos kormeghatározására természetesen mi is kiváncsiak lennénk, sőt, a besenyőkön is lehet gondolkodni, lehet őket keresni, csak nem így.

Nyikolaj Petrovics Tyelnov (Kisinyov/Chișinău) előadásában először a történeti források alapján jellemezte a Dnyeszter alsó folyásvidékének 9. századi politikai-gazdasági körülményeit. Mint közismert, Bíborbanszületett Konstantin, bizánci császár De administrando imperio című művének 38. fejezetében a Dnyeszter mint Etelköz egyik folyója szerepel (Trullos néven). A 40. fejezet azonban Etelköz más földrajzi meghatározását tartalmazza. A régészeti leletek – a Szubotci típusú lelőhelyek döntő többségének elhelyezkedése a Dnyeper és az Ingul folyók közt – inkább ez utóbbi meghatározást támogatják. Jelenleg csak a szlobodzejai/sloboziai leletek igazolják a 9. századi magyar jelenlétet a Dnyeszter mellékén. Nyikolaj Tyelnov véleménye szerint a Dnyeszter melléke a dunai bolgárok, a kazárok és Bizánc határterülete volt, ugyanakkor itt a magyarok mellett szláv népesség is élt a 9. században. Mindez nehezíti az egyes lelőhelyek etnikai meghatározását. Az előadó bemutatta a részleges lovastemetkezést is tartalmazó szlobodzejai 18. sírt, felhívta a figyelmet a leletek Urál vidéki párhuzamaira is, valamint bemutatott egy friss sírleletet is Glinoje/Hlinaia faluból, ahol az íjjal és baltával eltemetett harcos testén, a fej és a medence táján aranylemez töredékeket (talán egy halotti lepel maradványait?) is találtak.

A harmadik nap délelőttjén a magyar résztvevők közül először Klima László (Budapest) tartotta meg előadását. Nagy megdöbbenéssel fedeztük föl, hogy teljes mértékben lenyúlta zegernyei írását a Rénhírekből (Buddhák a pusztában). Mentségére legyen mondva, hogy kicsit tovább gondolta, és előadásában a szubotci övveretek ábrázolásait a szinkretizáló manicheus vallás köréből próbálta magyarázni. A manicheizmus amennyire nem fért meg a kereszténységgel, annyira jól kijött a buddhizmussal. A szubotci 2. sír övveretén lótuszülésben látható öregembert az előadó Mánival azonosította, akinek ülő pozíciója a buddhizmusból átvett jelkép, míg Tau-pásztorbotja, valamint áldást osztó jobb keze a keresztény szimbolikából származik. A manicheizmus tudatosan használta más vallások szimbólumait, és elismerte más vallások létezését. Manicheista körből ismert Jézus ábrázolása is, mégpedig lótuszülésben. A manicheizmust és a buddhizmust is a szogd kereskedők terjesztették a sztyeppi népek körében.

Tiltakozván témánk ellopása ellen egyúttal megjegyezzük, hogy az előadó tévedett: az a bot Máni kezében nem püspöki jelvény, hanem valószínűleg egy közönséges pásztorbot, ami a sztyeppi népek körében általános használatban volt, továbbá az sem igaz, hogy a magyar őstörténet kutatói eddig nem gondoltak a manicheizmus jelenlétére az ősmagyarok körében, mert Badiny-Jós Ferenc igenis gondolt (Jézus király, a pártus herceg, de őt nem csak ezért nem szeretjük).

Magyar előadó, kazak levezető elnök, magyar hallgatóság
(Forrás: Mende Balázs Gusztáv fotója)

A következő előadó, Sudár Balázs (Budapest) a Hudūd al-Ālam című, ismeretlen szerző által írt történeti forrást elemezte. Véleménye szerint ehhez a műhöz egykor térkép is tartozhatott, s megpróbálta azt rekonstruálni. A Hudūd al-Ālam leírásából arra következtetett, hogy a Kárpát-medencébe indulást lekéső magyarok egykor az Oka folyó és a Volgai Hátság által közbezárt vidéken, a mai Mordvin Köztársaság területén élhettek. Ha el is fogadjuk ezt a rekonstrukciót, jogos a kérdés, hogy jutott eszébe ilyesmi a Hudūd al-Ālam szerzőjének. Az arab és perzsa nyelven író muszlim geográfusok sok mindent összeolvastak, több helyről „lopkodták össze” műveiket. Ezzel nem is lenne probléma, ma is ezt csináljuk (csak némely politikusok kivételével hivatkozunk a forrásainkra). A probléma a muszlim geográfiai irodalom három másik jelenségével van: az első, hogy a szerzők tökéletesen érzéketlenek voltak az időtényező iránt, a második, hogy egymásnak ellentmondó adatokat is összemásoltak műveikbe, nem törődve az ellentmondásokkal, és végül a legfontosabb: a geográfusokhoz eljutott adatok akár tévesek is lehettek. A Hudūd al-Ālam adataival szembeni bizalmatlanságunkat növeli, hogy a mű szerzője a burtāsokat kétszer is említi: egyszer a Volga bal partján mint burtāsokat – szinte szóról-szóra ugyanazt írván róluk, mint al-Ğayhānī követői a volgai bulgárokról –, másszor a jobb partján mint burādāsokat. Más szerzők csak a Volga jobb partjáról említik a burtās népet.

Polgár Szabolcs (Szeged) előadásában két magyar őstörténeti koncepciót igyekezett összhangba hozni. Az egyik szerint a török–magyar nyelvi és kulturális kapcsolatok színtere délen, a sztyepp zónájában volt, és a magyarok elődei már a 6–7. században itt éltek (Róna-Tas András, Don–kubanyi őshaza hipotézise). Ez a nézet főleg a nyelvi adatokra épít, a nyelvészeti paleontológia módszerét használja. A másik koncepció szerint a magyarság csak a 8-9. század fordulóján indultak útnak Volga-vidéki őshazájukból. Ez a nézet a régészeti adatokra épít. Polgár Szabolcs szerint a vándorló magyarokhoz a sztyeppövezetben, a Don folyó és az Azovi-tenger mellékén élő török nyelvű csoportok csatlakoztak. Ez a magyar–török vegyes népesség települt be a Kárpát-medencébe. Azok a növények, amelyek neve török eredetű a magyarban, és a fenti területeken őshonosak, a Kárpát-medence flórájához is hozzátartoztak, így ezek a szavak az új hazában értelmet kaptak és bekerültek a magyar nyelvbe.

A konferencia két utolsó előadása antropológiai és genetikai témájú volt. Ilgizar Raviljevics Gazimzjanov (Kazany) a hagyományos fizikai antropológia módszereit használva vizsgálta a karajakupovói-kusnarenkovói kultúra népességének antropológiai vonásait. A megvizsgált 29 férfi és 11 női koponya alapján megállapította, hogy nagy a hasonlóság a 10. századi magyar koponyákkal, s figyelemmel a régészeti adatokra is, úgy vélte, hogy a két népesség rokonságban állhatott egymással. Ilgizar Gazimzjanov azt is megállapította, hogy a csijaleki kultúra (amely Jevgenyij Kazakov és Vlagyimir Ivanov szerint a keleten maradt magyarokhoz köthető) antropológiailag közelebb áll a 10. századi Kárpát-medencei népességhez és a karajukopovói–kusnarenkovói kultúra embereihez, mint a hantikhoz és a manysikhoz.

Mende Balázs Gusztáv az Urál–nyugat-szibériai és Kárpát-medencei népesség genetikai összehasonlításáról tartott előadást (társszerzők Szergej Botalov, Csáky Veronika, Andrej Danyics, Gerber Dániel, Stégmár Balázs, Szécsényi-Nagy Anna, Szeifert Bea, Türk Attila). Az anyai ágú leszármazást vizsgálva az ujelgi, a bajanovói és a bolsije tyigani temetőből, valamint a nyevolinói, a csijaleki kultúra és a novinki kultúra temetőiből vett csontmintákat elemeztek (69-et). A Ward-analízis alapján megállapítható volt az Ujelgiből, a guljukovói temetőből (csijaleki kultúra) és a Bolsije Tyiganiból származó minták alkotta populációk erős közelsége. A bemutatott eredmények alapján a magyarság nemcsak kereskedelmi és interkulturális kapcsolatban állt a Volga–Urál régióval. A 10–12. századi Kárpát-medencei minták Ward-analízise során kapott klaszterek összetétele arra utal, hogy ezen a területen kell keresnünk a honfoglaló magyarság egy részének őshazáját. A régészeti bizonyítékok mellett tehát most már genetikai adatok is mutatnak a Volga–Urál vidék felé.

A magyar őstörténeti konferenciasorozat 2020-ban Kazahsztánban folytatódik.

(Köszönet a konferencia magyar résztvevőinek az ismertetés megírásához nyújtott segítségükért.)