A héten Szegeden jártunk. A Tisza partján, a hajdani vár romjain létrehozott múzeumi kiállítóhelyen érdekes esemény zajlott. A magyar őstörténetről tartott valaki előadást. Hogy a dolognak tétje is legyen, mindezt egy misztikus tudományos szeánsz, doktori disszertáció védése keretében tette. A tudós opponensek és a bíráló bizottság által megvitatott mű címe: A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Írója és a bizottság előtti hős védelmezője Türk Attila volt. Nevezett személyről a Ki kicsoda a magyar régészetben című helyen tájékozódhatunk.

Az interneten találunk adatokat egy másik Türk Attiláról is. Ő azonban nem ő, hanem Szatmári Jenő István újságíró, aki egy 1995-ben meglehetős viharokat kavaró könyve után Türk Attilaként jegyezte további műveit.

A régész Türk Attila fél évtizeden át kutatott Oroszországban. Mindenhol járt, ahol egykor talán az ősmagyarok is. Múzeumokban, kutatóintézetekben, könyvtárakban konzultált, fényképezett, fénymásolt. Hatalmas anyagot hordott össze. Több tízezer fotójából doktori disszertációjához kétkötetnyit csatolt illusztrációként.

Dolgozatából három témát emelünk ki:

A szaltovói kultúra nem volt, hanem nincs

A magyar őstörténetben nagy jelentőségű szaltovói kultúráról már írtam a Rénhírekben. Utaltam arra a problémára, hogy a magyar őstörténet-kutatás valahol a szaltovói kultúrában vagy környékén keresi az ősmagyarokat, de azok sehogy sem akarnak megtalálódni. A szaltovói típusú régészeti emlékeket első felszínre bukkanásuk óta, immár több mint 100 éve a kazár birodalomhoz kapcsolják a kutatók. A szaltovói kultúra iránti magyar érdeklődés kiváltója egy-két történeti adat volt, arról, hogy a bizánciak erődöt építettek a kazároknak, a magyarok egy ideig alattvalói voltak a kazároknak, majd pedig a mindmostanáig egyetlen győztes magyar szabadságharc keretében kivívták függetlenségüket. Ezek alapján megszületett a feltételezés, hogy a kazárok a magyarok ellen kérték a bizánciak segítségét. A nyelvészek fölfedezték, hogy a magyar krónikákban szereplő Dentümogyeria neve bizonyosan Don-tövi Magyarországot jelent, tehát a régészek jó nyomon járnak, ha a Don melléki szaltovói típusú emlékekben keresik a magyarok nyomait.

Sarkel erődje, amit nem a magyarok ellen építettek (makett)
(Forrás: http://sarkel.ru)

Az elmúlt évtizedek ásatásai annyi szaltovói leletet hoztak felszínre, hogy szépen kirajzolódtak a kultúrán belüli önálló csoportok. Ezek oly mértékben különböznek egymástól, hogy most már szaltovói kultúráról nem beszélhetünk. Ezt az elnevezést csak a névadó lelőhelyen, Verhnyij Szaltovban és a környékén található alán leletegyüttesre alkalmazhatjuk. Körvonalazódtak a bolgárok és a kazárok emlékei is. Az egyik bolgár csoportban pedig, melynek létezése oly gyanús hirtelenséggel szűnt meg, éppenséggel a magyarokhoz csatlakozott kabarokat sejthetjük. Na de hol éltek a kazár függőségtől megszabadult magyarok? A megsokszorozódott régészeti leletek alapján kijelenthetjük, hogy a szaltovói kultúra területén biztos nem. A Don torkolatvidékén biztos nem. Ezt a Dentü = Dontő etimológiát is jó lesz elfelejtenünk.

A Szubotca-horizont (a névadó lelőhely még Subboticyként írva)
(Forrás: Türk Attila)

A Szubotca-horizont

Már elég régen, 1989-ben jelent meg az Archaeológiai Értesítőben egy közlemény az akkor Szubbotyicinek nevezett, a mai Ukrajnában Szubotca néven ismert lelőhelyről származó, kétséget kizáróan ősmagyar sírokról. A publikálók egy kerámiaedény alapján a 11. század közepére datálták az egyik sírt. Véleményük szerint ez a háromsíros kis temetőcske a Kárpát-medencébe vezető úton eltévedt és a besenyők között maradt magyarok emléke.

Tanulmányútjain tájékozódva Türk Attila megállapította, hogy a szubotcai lelőhely már egyáltalán nem valami magányos jelenség, egyre gyarapodnak a vele rokonítható lelőhelyek. A szubotcai leletek népessége a térképről láthatóan a Dnyeper mellékén települt meg. Az ide sorolható lelőhelyek közül néhányban nagyon markánsan mutatkozik meg a magyar jelleg. Egyes leletek kapcsolata a honfoglaló leletanyaggal teljesen nyilvánvaló. A radikarbonos kormeghatározás szerint a szubotcai horizont a 9. század közepére datálható (ez a módszer felülírja a kerámiára alapozott 11. századot).

Az egykori Magna Hungaria és a Kárpát-medence között korábban semmiféle régészeti leletcsoportot sem tudtunk az ősmagyarok emlékeként meghatározni. A történeti forrásokban említett Levédiát hagyományosan a Don mellékére helyezte a magyar kutatás. Erről a vidékről ma már nagyon sok 8–10. századi lelőhely ismert. Úgy tűnik, egy magyar sincs köztük. A továbbiakban Levédia nem a Don alsó folyása mentén keresendő. Etelköz helyét szintén a történeti forrásokból ismerjük. Bíborbanszületett Konstantínt a kazár erődépítés és a kazár–magyar kapcsolatok miatt már idéztem. Tőle tudjuk hol volt Etelköz. Sajnos azonban kétféleképpen. Műve 38. fejezete szerint Etelköz öt folyó közében volt:

A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch (Dnyeper), második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz (Dnyeszter), negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.

A 40. fejezet szerint pedig egyetlen folyó mellett, amelynek azonban két neve is volt:

Azt a helyet pedig, amelyen a türkök korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek nevezik…

A régészeti leletek a Dnyeper mellékén találhatók. Ez a folyó meg is van nevezve a 38. fejezetben. A 40.-ből pedig arra gondolhatunk, hogy Etelköz egyetlen, ámde kétnevű folyója esetleg a Dnyeper volt.

A Dnyeper–Bug–Dnyeszter–Prut–Szeret folyók mellékéről nem ismerünk a honfoglalókkal összefüggésbe hozható más leletcsoportot. A terület északnyugati peremén található Przemyśl, Szudova Visnya és Krilosz magyar jellegű leletei inkább a magyar királyok Halics és Volhínia felé irányuló érdeklődésének 10. századi előzményeire utalnak.

Isten? Varázsló? Különös lény egy szubotcai csaton
(Forrás: Archaeológiai Étesítő)

Úgy tűnik, hogy a szubotcai horizont elhelyezkedése leginkább a Konstantín-féle Etelköznek felel meg. Kíváncsian várjuk, hogy tud-e erre a régészet valamiféle bizonyítékkal szolgálni.

A Dnyeper melléke és Magna Hungaria között nem találunk ősmagyar jellegű lelőhelyeket. Ez a tény, valamint a szubotcai horizont datálása (9. század közepe) arra mutat, hogy a Kárpát-medencébe vezető úton a magyarok igen hamar végigmentek. Csak egy helyen álltak meg, a Dnyeper mentén, ott sem sokáig. (Konstantín szerint a kazár fennhatóság csak 3 évig tartott!) Ha ezt a lehetőséget végiggondoltuk, akkor a következő kérdésünk az lehet, hogy honnan indultak a magyarok. Hol volt Magna Hungaria?

Magna Hungaria helyéről

Türk Attila a régészeti anyagot áttekintve Magna Hungaria helyével kapcsolatban is új eredményre jutott. Ez nem valami forradalmi újítás, viszont nagyon hasznos pontosítás.

A magyarság vándorlását ábrázolni próbáló térképek azokból a történeti adatokból indultak ki, amelyek szerint Baskíria azonos Magna Hungariával, a baskírok pedig a magyarokkal. Ezek az adatok két egymástól független forráscsoportban, a mohamedán geográfusok írásaiban és a 13. századi szerzetesek (Julianus, Rubruk) beszámolóiban is olvashatók. E forráshelyeket olvasván, a történészek instrukcióit követve a térképrajzolók kanyarítottak egy jó nagy kört, benne a mai Baskíriával. Csakhogy a régészeti anyagot áttekintve kiderült, hogy Baskíria közepén nincsenek olyan népvándorláskori leletek, amelyek akár halványan is az ősmagyarok felé mutatnának. Vannak viszont az ország északi és déli peremvidékén, mintegy félkörben átölelve a középütt lakatlan részt.

A továbbiakban különösen a Baskíria déli részén lévő lelőhelyek érdekelhetnek minket. A magyar krónikák ugyanis emlékeznek valami nagy átkelésre az Etil folyón, és én ezt valahol az Alsó-Volga középső régióiban tudom elképzelni. Arrafelé, ahonnan a lugovszkojei ősmagyar sírt ismerjük, állítólag egy fontos karavánút mellől.

Happy End

Türk Attila ismertetését disszertációja tartalmáról a bizottság nagy elismeréssel fogadta, miként a teljes művet is. Az opponensek kellően kegyesek voltak, elpottyantván nekünk tudásuk morzsáit. A jelölt előadásánál lényegesen hosszabb ideig sorolt észrevételeikből megtudhattuk, hogy ezt a témakört ők valójában sokkal jobban ismerik, mint Türk Attila, sőt, már korábban minden olyat megírtak, amit most a jelölt újdonságként prezentált. Végül azért csak megjegyezték, hogy korszakos mű született, s ezt a megadható maximális pontszámmal honorálták, miként a bizottság többi tagja is. Vagyis tanúi voltunk egy igen ritka, 100 %-os eredménynek. Az eredményhirdetés utáni eseményeket is mérlegelve én inkább 110 %-ra értékelem a jelölt összteljesítményét. A többféle pálinka, a hidegtál és a torta ugyanis nagyon finom, a régész hölgyek és urak lába alatt szaladgáló Türk Ágoston pedig nagyon aranyos jelenség volt.

Irodalom

Bokij, N. M. – Pletnyova, Sz. A.: Nomád harcos család 10. századi sírjai az Ingul folyó völgyében. Archaeológiai Értesítő 1989. 86–98.

Galkin, L.L.: Nomadischer Grabfund von jenseits der Volga. Acta Archaeologica 1983. 379–383.

Koperski, A.: Przemyśl (Lengyelország). In: A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Bp. 1996. 439–448.