Gautama Szidhártta, a buddha, vagyis a „felébredt, megvilágosodott”, másként a nagybetűs, történelmi Buddha az i. e. 6–4. század táján élt, mára a mítoszok világába emelkedett kelet-indiai tanító volt. Tanításának négy nagy igazsága, hogy az emberi élet tömény szenvedés, ennek oka az önzés és a vágyakozás és ezektől meg lehet szabadulni. A megszabaduláshoz nyolc dolog kell: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás és a helyes elmélyedés. Ha végigmegyünk eme nemes nyolcrétű ösvényen, megszabadulunk az emberi élet hívságaitól, és a tökéletesen nyugodt állapotba jutunk, tudatunk megleli a békéjét, megtapasztaljuk a dolgok üres természetét, mi is kiüresedünk, és szétárad bennünk a tömény boldogság.

Gautama Szidhártta tanításai nem nevezhetők vallásnak, de ami abból lett, a buddhizmus, az már igazi vallás – az öt nagy világvallás egyike. Gautama Szidhártta, a történelmi Buddha, akit Sákjamuni Buddhaként is említenek, nem az első és az egyetlen buddha volt a Földön (és nem is az utolsó). Különböző buddhista iskolák különböző számú buddhát ismernek.

A buddhizmus az i. e. 4. századtól észak felé, Baktria irányába kezdett terjeszkedni, az i. e. 3. századtól Sri Lanka szigetén és Nepálban is megjelent, és igen korán, már az i. sz. 1. században eljutott Kínába is. A keleti terjeszkedés Baktria területéről indult. Amikor i. e. 328-ban Nagy Sándor makedón uralkodó meghódította Baktriát, a jövevény görög kultúra keveredett az India felől érkező hatásokkal, és a gréko-baktriai művészeti stílusnak kialakult a buddhista leágazása, a gréko-buddhista művészet. Ezt az irányzatot később továbbfejlesztették a Baktriába benyomuló kusánok. Ők valójában a jüecsik voltak, és a hsziungnuk, vagyis a hunok elől menekültek. A jüecsik egyes csoportjai felőrlődtek nyugat felé menekülésük állomásain, de egy szerencsés ötlettel többségük dél felé kanyarodott, és egy kevésbé forgalmas helyen megalapította a Kusán Birodalmat. A kusánok legnagyobb királya I. vagy nagy Kaniska (uralkodott kb. 127–150 között) bölcs türelemmel közvetített a különböző vallások és vallási irányzatok között, az általa veretett érmeken Buddha mellett perzsa, görög és hindu istenek is láthatók. Leginkább azonban buddhista lehetett – hatalmát és tekintélyét ugyanis a buddhizmus megerősítésére és terjesztésére használta. Összehívta és elnökölte a buddhista tudósok és vezető vallásfik negyedik gyűlését, amely kanonizálta a buddhizmus irányadó szövegeit. Így jött létre a mahájána, a buddhizmus két vagy három fő irányzata közül a legnagyobb.

A Kusán Birodalom I. Kaniska uralkodása alatt meghódította Közép-Ázsiát, ezzel is támogatva a buddhizmus keleti terjeszkedését. A kusánok az indoeurópai nyelvek közé tartozó kelet-iráni típusú nyelvet beszéltek. Ugyanúgy, mint a közép-ázsiai szogdok. E két népcsoport tagjai – szükség esetén végtagjaikat is használva – feltehetőleg jól tudtak egymással kommunikálni. A szogdok váltak a buddhizmus terjesztőivé a sztyeppén. A Kusán Birodalom felől érkező gréko-buddhista kulturális hatás, valamint a Kína felől érkező árudömping következtében a szogdok nemcsak buddhisták, hanem kereskedő városlakók is lettek. A kereskedelmi ügyletek bonyolítása közben a szogdok folyamatosan exportálták a buddhizmust a Távol-Keletre. A buddhista szövegeket elsőként kínaira fordító pártus herceg, An Si-kao i. sz. 148-ban érkezett a kínai Han-dinasztia fővárosába, Lojangba. Őt követte a kusán (vagyis jüecsi) származású Lókakséma, aki Kaniska fia, Huviska uralkodásának idején érkezett Kínába, és megkezdte a mahájána szövegek kínaira fordítását.

A szogd kereskedő elit mindenütt fazont adott a formálódó sztyeppi birodalmaknak. Az Első Türk Kaganátus hivatalos nyelve a szogd volt, a szogd szövegeket szogd írással jegyezték le. A tudományban régóta ismert, hogy a török nyelvek buddhista alapszókincse részben szogd eredetű. Az újabb kutatások szerint e szavak nem a szogd nyelvű buddhista irodalomból, hanem a szogd köznyelvből származnak. Vagyis feltehetőleg vándorprédikátorok, kereskedelmi utazók honosíthatták meg a török nyelvekben.

A buddhizmus több hullámban és több irányból terjedt a pusztán. Elsődlegesen a már említett Kusán Birodalom felől, illetve Tibet irányából is de a buddhista tanok elérvén Kínát, onnan már állami segítséggel indultak vissza, nyugat felé, hogy a kínai terjeszkedés ideológiai alapjául szolgáljanak. A kínai szogd kolóniák ebben is szerepet játszottak. A kínai buddhizmus virágkora a Szuj- és a Tang-dinasztia (581–618, 618–907) idejére tehető. A Második Türk Kaganátus a kínai ideológiai és politikai terjeszkedés elleni védekezésül megalkotta a türk rovásírást, és az ősök hitéhez (értsd: Tengrizmus) való visszatérést hirdette. Az Ujgur Kaganátus pedig a Manicheizmust támogatta. Nem mellesleg a szogdok ebben is benne voltak (az ujgur írás a szogd írásból származik).

A fentiekből látható, hogy a sztyeppi nomádok körében a buddhizmus mellett más vallások is terjedtek. (Írhatnánk a kereszténység keleti megjelenéséről is, de az most nem tartozik ide.) A különböző vallások térítői feltehetőleg a kereskedelmi expedíciók tagjaiként közlekedtek a pusztát pókhálóként befonó selyemút különböző útvonalain. A térítők olykor gazdag kereskedők lehettek, akik egyes hatalmi központokban megtelepedve, vagy csak hosszabb ideig ott tartózkodva, tanácsadókká, megmondó emberekké váltak.

A buddhizmus sztyeppi terjedéséről kínai utazók is beszámoltak. Hszüan-cang 629–645 között járt indai zarándoklaton. Találkozott a türk kagánnal is, és látta a buddhizmus térhódítását a türk birodalomban. Egy másik utazó, Wu-k’ung buddhista szerzetes 751–790 között járt Indiában. Útja során érintette az akkor éppen a türgesek által uralt nyugati türk területeket is: Szemirecsjét – a mai Taskent és Dzsungária közötti területet –, illetve a Csu/Csuj és az Il folyók vidékét. Élénk buddhista hitélet jeleit látta. A türges kagán, Ocïrlïq (699–706) székhelyét Nevaketben tartotta, a Csu folyó völgyében. Ő is buddhista volt. Feltehetőleg szogd hatásra, mivel pénzeire szogd nyelvű feliratot veretett. A Csu völgye termékeny vidék, ott található a mai Kirgiz Köztársaság fővárosa, Biskek is. E tájék buddhista emlékeit több mint száz éve kutatják a régészek (rövid kutatástörténet itt olvasható). A különböző feltárt településeket sikerült azonosítani a forrásokban szereplő helynevekkel (pl. Ак-Бешим=Szujáb, городище Красная Речка=Nevaket). Több feltárásból ismertek kisebb-nagyobb buddhista emlékek, sőt épületek is. Az elmúlt évtizedben egy nagyméretű ülő Buddha lótuszba font lábai is előkerültek:

Ha a Türk Birodalom nyugati végeit is elérte a buddhizmus, jogosan gondolhatunk arra, hogy a közelben élő korai magyarságot is megérinthette. Mellesleg őseinket türköknek is nevezték…

Badiny-Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók című művében azt írja, hogy „buddhisták is voltak a magyarok között”. A régi magyarok azonban ennél is merészebbeket gondoltak. Az örmény forrásokat feldolgozó Lukácsy Kristóf szerint a kusánok is mi voltunk, vagyis a „Hunmagyarok”. Ebből csak arra következtethetünk, hogy a puszták népe nekünk köszönheti a buddhizmust. Hetven évvel később Zajti Ferenc már azt írja, hogy Zarathustrát, Buddhát és Krisztust is a teremtő küldte az „ős-skythasághoz”. A szkíták pedig, ugye mi vagyunk… Ezt a gondolatot őrzi és ápolja a magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség (Szkíta–Hun–Magyar buddhizmus) és vezetője, Láma Csöpel  is (Szkíták és hunok a Buddhák ősi útján I-II.).

Napjaink történeti szakirodalma azonban nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ugyanis írott források hiányában nincs mivel foglalkoznia. Lukácsy Kristóf és Zajti Ferenc nemzeti fantáziától burjánzó ötletei semmi alappal nem bírnak. Na és Badiny-Jós Ferenc állítása? Hogy buddhisták is voltak a magyarok között? Történeti adatok hiányában ezt sem tudjuk igazolni, de cáfolni sem.

És régészeti adatok alapján? Természetesen a régészek sem látnak bele az általuk kiásott koponyák gondolataiba, de azt megállapíthatják, hogy a korai magyarokhoz köthető régészeti leleteken érződik-e buddhista hatás vagy sem. Még inkább megállapíthatnák ezt a művészettörténészek, ha foglalkoznának a kérdéssel.

Különösen azért várhatunk buddhista motívumokat a korai magyarság hagyatékában, mert a magyar divat csúcstermékeit a szaszanida eredetű szogd ötvösművészet motívumai uralják. Innen már érthető, hogy fentebb miért írtunk annyit a szogdok és a buddhizmus, a szogdok és a sztyeppi nomádok kapcsolatáról. Alekszej (ukr. Olekszij) Komar 2016-ban publikálta Поясные наборы IX-X вв. с «Мифологическими» сюжетами (9-10. századi övveretek „mitológiai” jelenetekkel) című tanulmányát. Ebben olvashatjuk a Szubotciban talált övcsat emberalakjával kapcsolatban a már régóta várt megvilágosodást: buddhista (és taoista) ikonográfia!

Alekszej Komar tanulmányának azonban egyáltalán nem ez a kivezetése, a buddhista ikonográfiára csak egyetlen egyszer utal. A bevezetésben összefoglalja a főbb kutatástörténeti tudnivalókat. E részből megtudhatjuk, hogy a tárgyalt tárgyak eredetét a kutatók a szaltovói és/vagy a szaszanida kultúrkörben keresték. A szubotci övvereteken ábrázolt táncosnők előképét G. G. Korol a nart eposz egyik epizódjában vélte fölfedezni. Az ábrázolt jelenetek, motívumok más korábbi megfejtésére Alekszej Komar nem hivatkozik. A téma felvezetése során részletesen tárgyalja a Szubotci horizont lelőhelyein: Szubotciban és Katyerinovkában talált övdíszek motívumait – az emberek testtartását, mozdulataikat, öltözetüket és a náluk lévő tárgyakat.

De lássuk végre, miről is értekezünk most: a Szubotciban feltárt sírokat 1989-ben, az Archaeológiai Értesítő 116. kötetében publikálta Nyinyel Bokij és Szvetlana Pletnyova. A 2. sírból egy nagyméretű csat, hat darab lekerekített, hatsarkú veret, tíz függesztőkarikás veret, négy áttört veret és két, állatfejet ábrázoló szíjvég került elő. A csat és a négy verettípus rajza az eredeti publikációból:

A Szubotciban előkerült veretek legközelebbi párhuzamai ismertek az ugyanazon körbe tartozó Katyerinovkából is:

Habár Alekszej Komar cikkének címében azt ígéri, hogy mitológiai jeleneteket mutat be, de egyáltalán nem vállalkozik arra, hogy a vereteken látható ábrázolások előképeiként konkrét mitológiai jeleneteket nevezzen meg. A szubotci övveretek táncoló leánykáit a szaszanida edényeken és szarkofágokon látható zsánerképekhez (zenészek, táncosok) hasonlítja, de kínai övveretekkel is párhuzamba állítja. Az áttört vereteken látható női alakot angyalnak nevezi. A csattesten látható férfiről megállapítja, hogy lótuszülésben ül, jobb kezével áldást oszt, és mindezen tevékenységével alaposan kilóg a vizsgált övveretekre általánosan jellemző kelet-iráni kontextusból (buddhista vagy taoista).

A sztyeppi nomád kultúra kis méretű tárgyain az elnagyolt ábrázolások valóban megnehezítik a jelenetek, motívumok felismerését. Ugyanakkor azzal is számolnunk kell, hogy a korabeli hitvilágnak csak a morzsáit ismerjük. Illetve a morzsák morzsáit. Jó esetben. A buddhista (manicheista, tengrista, zoroasztriánus, keresztény, muszlim stb.) próféták, hittérítők – akik többnyire főállásban kereskedők vagy kereskedők kísérői, védelmezői voltak – midőn tovább álltak egy helyről, otthagyták történeteiket, amelyek folklorizálódva mondaként, olykor pedig anekdotaként, mint megtörtént esetek éltek tovább. Százféle vagy még több variációban. Többségük örökre elveszett a számunkra.

Amint fentebb írtuk, Közép-Ázsiát és a nyugati türkök, később türgesek vidékét is megérintette a buddhizmus. Ezen a területen azonban nem tudott gyökeret verni, a muszlim hódítás elsöpörte. A Szubotciban földbe került övveretek készítésének idején a buddhizmus a sztyeppövezet középső részén már leszálló ágban volt.

A ránk maradt leletekből látható, hogy a sztyepp buddhista művészete olyan helyi ikonográfiai hagyományokkal rendelkezett, amelyek nem találhatók meg a buddhista ábrázoló művészet ma élő szabályai között.

Amennyiben a szubotci övcsat ábrázolását a buddhista kultúrkörből próbáljuk magyarázni, akkor a következőkre jutunk: a póz, vagyis a lótuszülés rendben van, a jobb kéz kinyújtott mutató és középső ujja mint áldást osztó kéztartás (mudrá) ugyan ismert a gyógyító mudrák között, de buddhákat nem ábrázolnak ezzel a kéztartással, a lefelé tartott bal kéz előfordul egyes buddháknál, de ’T’ végű botot egyetlen buddha sem tart a kezében. Az is páratlan, hogy a lótuszülésben ülő alaknak hosszú szakálla és Kövér Lászlóét is überelő bajusza van. A ’T’ végű botnak van párhuzama: Verhnyij Szaltovból került elő 1985-ben egy veret, amelyen a lótuszülésben pózoló alaknak ugyanilyen botja van. Ugyanabból a sírból ismert egy másik veret, szintén lótuszülésben ülő figurával (V. Sz. Akszjonov közölte 2001-ben, mindkettőt átvette A. V. Komar is).

Tekintettel arra, hogy sok más sztyeppi lelőhelyről ismerünk lótuszülésben ábrázolt embereket, a történeti források ismeretében leginkább a buddhizmushoz kötődő jelenetre gondolhatunk. Azt azonban nem tudjuk, hogy Buddhát, vagy csak egy bódhiszattvát jelenítettek meg ilyenformán. Az ábrázolt motívumok beazonosítását az is nehezíti, hogy a buddhizmus fő irányzatainak is számtalan változata létezett, és azok más-más módon ábrázolták ugyanazt a személyt, vagy az ugyanazon személyhez fűződő történeteket, legendákat. A sztyeppövezetben a buddhizmusnak a mahájána irányzata terjedt el, de volt időszak, amikor az indiai tantrikus (vadzsrajána) buddhizmus is jelen volt. E kettő volt leginkább összeegyeztethető a hagyományos sámánisztikus világképpel. A mahájána buddhizmusban a bódhiszattvák tiszteletének különös jelentősége van. Ők olyan emberek, akik már megvilágosodtak, de nem érték el a nirvána-állapotot. Értünk világosodtak meg, és a Tusita-mennyországban arra várnak, hogy mi is megvilágosodjunk. Ilyen Bódhiszattva volt Avalókitésvara is. Ő az Úr, aki lenéz ránk (miként Tengri, az ég türk istene…), együtt érez és szeret velünk. Sok neve van (a tibeti buddhizmusban pl. Csenrézi/Csenrezig), neki mantrázzuk, hogy om mani padme hum. Sokféleképpen ábrázolják, olykor rengeteg karral is, de az om mani padme hum mantrát a négykarú Csenrézinek kell mondani. Neki is négy karja van:

Kísérleti léggömbként szélnek eresztjük, hogy az itt látható isimbaji szíjvégen Avalókitésvara ismerhető fel (akárhogy is hívták akkor és ott). Nem mellékesen ugyanabból a 3. isimbaji kurgánból olyan övveretek ismertek, amelyek növényábrázolása több más keleti magyar temetőből is visszaköszön (pl. Bolsije Tigani, Novonyikolajevka/ukr. Novomikolaivka). Vannak azonban aranyozott ezüst lemezeken ábrázolt állatküzdelmi jelenetek is a 3. kurgánból, hogy teljes legyen a mitológiai káosz – avagy a szent szinkretizmus nevében így volt rend az akkori fejekben?

Visszatérve Szubotcihoz, jogosan érezzük, kellene még valami annak bizonyításához, hogy a lótuszban ülő szakállas, hosszú bajszú aggastyán buddha vagy bódhiszattva. Ha buddha lenne, leginkább Amitábha jöhetne számításba. Ő a Tiszta Föld buddhizmus fő buddhája. A Tiszta Föld Buddhizmus Indiából terjedt Közép-Ázsiába, napjainkban főleg Kelet-Ázsiában népszerű. Amitábhát ismerik Tibetben is. Gyakran ábrázolják két legfőbb tanítványával – balján Vadzsrapáni, jobbján Avalókitésvara bódhiszattvákkal. Amitábha létrehozta Szukhávatit, a boldogság birodalmát, amelyben istenek, virágok, gyümölcsök és boldogságteljesítő fák élnek együtt nagy boldogságban. Amitábha mellett az szólna, hogy ismert és népszerű volt a selyemút közép-ázsiai szakaszán, alakját, a hozzá kapcsolódó történeteket a szogd kulturális expanzió következtében a korai magyarok is megismerhették.

Ez azonban csak egy ötlet, ezzel nem lehet bizonyítani, hogy a szubotci csaton lótuszban ülő alaknak, és ily módon a csatot és az övgarnitúrát birtokló lovas vitéznek bármi köze lenne a buddhizmushoz. Bizonyítékkal az öv további részei, a táncosnőket és az angyalokat ábrázoló veretek szolgálnak. Az ötvösművész olyan pózban örökítette meg őket, amely jól ismert a buddhista ikongráfiában. Ezek a táncosnők apszarák – égben lakó tündérlányok, a felhők és az eső szellemei. Ábrázolásaikban a szubotci és katyerinovkai veretekről ismert mindkét lábtartás előfordul.

Ez:

És ez is:

Az angyalokhoz is jó párhuzamok vannak. Általában párosával lebegnek egy buddha vagy bódhiszattva két oldalán. Lábtartásuk alapján ezen a szerindiai művészet körébe tartozó domborművön akár apszarák is lehetnek:

A New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum: Buddhism along the Silk Road: 5th–8th Century című időszakos kiállításán (2012. 06. 02. – 2013. 02. 10.) lehetett látni ezeket az angyalkákat, akik a szubotci áttört veretek angyalaival állíthatók párhuzamba:

Nemrégiben egy Thaiföldről szóló útifilmet néztem, amelyben elhangzott az a mondat, hogy Buddhának 108 jó tulajdonsága volt. És akkor az jutott eszembe, hogy Kézai Simon szerint a magyarok 108 nemzetséget alkottak. Utánaolvasva még a következőket tudtam meg:

A tibeti buddhizmusban hagyományosan 108 gyöngyből álló füzért használnak. A 108-as szám a buddhizmusban szakrális jelentőségű. Avalokitésvara és Tárá 108 nevére utal, de Buddha lábnyomát is 108 részre szokták felosztani. A Kandzsurnak, a tibeti kánon köteteinek száma is 108. A 108-as számot adja a következő számítás is: 6 x 3 x 2 x 3 = 108, ahol a 6-os szám az emberi érzékeket jelöli (látás, hallás, szaglás, ízlelés, érintés, gondolkodás); a 3-as szám a három időt (múlt, jelen, jövő); a 2-es szám a szív, az elme és a szándék állapotát (tiszta vagy tisztátalan); az utolsó 3-as pedig a tudat három "szennyeződését", a három klésát (kleśa) jelképezi (vágyakozás, gyűlölet, tudatlanság). A 108 szem jelképezi a száz békés és erőteljesen védelmező aspektust a köztes létben (tib. bardo), valamint a nyolcféle tudatosságot. (www.nepalibolt.hu)

A Wikipédiának van a 108-as számot tárgyaló szócikke, de Kézai Simon infóját a honfoglaló nemzetségek számáról nem említik benne. Ezzel az eredetileg eszembe villant összefüggéssel egyelőre nem tudtam mit kezdeni, de hozzáolvasva ezt-azt, végül is ez a cikk lett belőle. (Köszönet Gulyás Bencének és Türk Attilának a segítségért.)

Irodalom

Аксенов, В. С.: Редкий тип бляшек-амулетов из Верхнесалтовского катакомбного могильника. In: Культуры Евразийских степей второй половины І тыс. н. э. (из истории костюма). Т. 2. Самара, 2001: 132–140.

Badiny-Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók. Több kiadása is volt, pl. 2004-ben az A Táltos Isten, Az istenes honfoglalók, A magyar szentkorona arányrendszerének és mitológiájának közel-keleti kozmológikus vonatkozásai, Jézushitű Attila című kötetben (életműsorozat/5.).

Bokij, N. M. – Pletnyova, Sz. A.: Nomád harcos család 10. századi sírja az Ingul folyó völgyében. Archaeológiai Értesítő 116 (1989): 86–98.

Dobrovits Mihály: A türk hatalom Kína és az arabok közt. Humanities and Social Sciences. A Publication of the University of Miskolc. T. 12. f. 1: 63–72.

Elverskog, Johan: Buddhism and Islam on the Silk Road. Philadelphia, 2010.

Комар, А. В.: Древние Мадьяры Этелькеза: перспективы исследований. Мадяри в Середньому Подніпров'ї. Археологія і давня історія України. Вып. 7. Київ, 2011. 21–76.

Комар, А. В.: Поясные наборы IX-X вв. с «Мифологическими» сюжетами. In: Zwischen Byzanz und der Steppe. Archäologische und historische Studien. Festschrift für Csanád Bálint zum 70. Geburtstag. Between Byzantinum and the Steppe. Archaeological and Historical Studies in Honour of Csanád Bálint on the Occasion of His 70^th Birthday. Edited by Ádám Bollók, Gergely Csíki and Tivadar Vida. Budapest, 2016: 545–556.

Кольченко, В. А.: К истории изучения буддизма и других «индийских» религий средневекового Кыргызстана. Этнограф – посланец мира и дружбы из Енисея. Сборник статей, посвящ. 70-летию В.Я.Бутанева. Бишкек, 2016: 335–343.

Король, Г. Г.: Антропоморфно-сюжетные изображения на ременных украшениях кочевников Евразии конца I – начала II тыс. н. э. In: Снаряжение кочевников Евразии. Сборник научных трудов. Отв. ред. А. А. Тишкин. Барнаул, 2005: 157–162.

Köves, Margit: Buddhism among the Turks of Central Asia. New Delhi, 2009.

Litvinsky, B. A.: Outline history of Buddhism in Central Asia. Moscow, 1968.

Мажитов, Н. А. Курганы Южного Урала VIII-XII вв. Москва, 1981.

Porció Tibor–Vér Márton: Buddhizmus a török népeknél. Szemelvények a Szitátapatrából. In: A török népek vallásai. Filológiai tanulmányok a török vallásos szövegek köréből. Szerk. Biacsi Mónika és Ivanics Mária. Altajisztikai Tankönyvtár 4. Szeged, 2014: 157–171.

Prihodnûk, O. M. – Čurilova, L. N.: The Korobčino find (Ukraine) and some problems of the hungarian ethnogenesis. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae, 2002: 183–193.

Szilágyi Zsolt–Hidas Gergely: Buddhizmus. Budapest, 2013.

Средняя Азия и Дальный Восток в эпоху средневековья. Средняя Азия в раннем средневековье. Археология. Москва, 1999.

Торгоев, А. И.; Кий, Е. А.; Кольченко, В. А.; Викторова, О. С.; Казимирова, Р. А.; Кулиш, А. В.: Новый буддийский памятник в чуйской долине (Северная Киргизия). Сообщения Государственного Эрмитажа LXX, Санкт-Петербург, 2012: 191–200.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése