Feledékeny őseink alig néhány nemzedékkel a honfoglalás után már nem emlékeztek, hogy Árpád vezér honnan, merről indult, midőn a Kárpátok bérceitől ölelt új hazájába vezette népét. Emlékezetükben csak Szkítia neve maradt meg. Ez nem sok, habár, ha belegondolunk, a Marsot vagy a Szíriuszt is őshazájuknak tarthatták volna. De nem tették. Akkoriban józanabbul gondolkodtak, mint sok mai őshazakereső. IV. Béla király expedíciókat küldött Szkítiába, megtalálni az otthon maradt magyar testvéreket, és a felderítők másodjára sikerrel jártak. Julianus, domonkos rendi szerzetes úti jelentésében ezt olvassuk:

[Nagy-Bolgárország] „egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt.” (Julianus barát és napkelet felfedezése. Vál., bev. és jegyz. Györffy György. Budapest, 1986: 68.)

Egykor komoly tudományos vita zajlott arról, hogy merre lehetett a Julianus által említett nagy város, a Volga jobb vagy bal partján, vajon átkelt-e a barát a nagy folyón? Manapság eldőlni látszik a vita: az orosz őskrónika a volgai bulgárok fővárosát, Biljart nevezi „Nagy Város”-nak, tehát Biljar lehetett az a bizonyos nagy város, amely Julianus jelentésében szerepel. Hozzá hasonló méretű másik város nemhogy a volgai bulgároknál, de egész Európában nem akadt.

Hogyan jussunk el Biljarba, s vajon találunk-e ott még magyarokat? Vagy esetleg távolabb, két napi járóföldre kell keresni őket? Zegernyei nagy utazása Budapesten kezdődött: az első feladat a ferihegyi repülőtér bejáratának a megtalálása volt. Hát… nem egyszerű. A bolyongás majd rátalálás után jött az újabb próbatétel: zegernyei gyanúsnak találtatott. A hatósági közegekkel csevegve kiderült, hogy az átvilágító gép agyában a redőzött ruházat kiüti a biztosítékot, és ott is gyanús tárgyakat lát, ahol nincs is semmi elrejtve. Végre feljutván az Aeroflot légitársaság Airbus A320-as típusú repülőgépére, elindultunk Moszkva felé. Moszkva nagy város, így szükségképpen repülőtere is nagy. Mind a három. (És van még egy-két kisebb is.) Annak idején Julianus hat hónapig bolyongott a Kaukázusban, míg rátalált a helyes irányra, és nekünk is alig telt kevesebb időbe (hat órába), míg a repülőtéri terminálok között tévelyegve rátaláltunk a minket Kazany városába elröptető Szuhoj Superjet 100 típusú repülőgép indulási helyére.

Tatárország fővárosa, Kazany is nagy város (1 200 000 lakos), Oroszországban a tizedik legnagyobb, de történelmi-kulturális jelentősége miatt az ország harmadik fővárosának nevezik. Kazanyban a repülőtér betonjára lépve még mindig nem az ősi magyar földet taposta lábunk, ahhoz még egy kicsit tovább kellett utaznunk. Így hát Julianus domonkos barát példájától fellelkesülve, vállaltuk az újabb megpróbáltatásokat, vállaltuk, hogy autóbuszba ülve Bolgar városába utazzunk.

Bolgar is szép város (volt), de erről majd később. Az autóbuszos utazás előtt még elidőztünk Kazanyban. Az őshazát kereső kicsiny, ámde lelkes, elszánt stb. csapatunk vezetője, Szuromi Szabolcs Anzelm premontrei barát (kanonok), egyház- és jogtörténész, az MTA doktora, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora a Kazanyi (Volgai) Szövetségi Egyetem dísztermében egyetemközi szívélyes barátsági és együttműködési szerződést kötött, mely szerződés által reméljük, hogy a magyar őshaza kutatása mégis csak lendületbe jöhet, ha már az MTA fura bírálói itthon sehogy sem akarják Lendület pályázatba hozni a magyar őstörténet fiatal kutatóit. A ceremónia alkalmával Szuromi Szabolcs Anzelm rektor úr orosz nyelvű beszédet mondott. Véleményünk szerint a római katolikus egyháznak még egyetlen pápája sem beszélt olyan jól magyarul, mint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora oroszul. A szerződés megkötésével egy időben az egyetem dísztermének előterében kicsiny kamarakiállítás nyílt a Bolsije Tyiganiban talált ősmagyar temető legszebb régészeti leleteiből.

A rektor urak ünnepélyes kézrázása után tatár, kazah, orosz és magyar tudósok tartottak előadást a magyar őstörténetről. A szeánsz végeztével az őshaza elfáradt kutatóit csapdába csalták: az ősi bulgár főváros, Biljar helyett a Kazanyban található Bilyarsk Palace nevű keleties hangulatú hotelbe fuvarozták őket, ahol meg kellett enniük a szálloda szakácsának specialitását, a cipőtalpból készített marhasültet. Hiába, a mai felfedezők étele sem fenékig tejfel.

Elnehezedett gyomorral érkeztünk az expedíció újabb állomására, a kazanyi múzeumba. Ott is megnyílt egy kiállítás az ősmagyarok tiszteletére, voltak beszédek, játszott egy zenekar, és végre elindultunk Magna Hungariába, vagyis a Bolgarban található régészeti bázisra.

Már sötétben érkeztünk szállásunkra, és egyből asztalhoz ültünk, hogy egy meleg hangulatú tovariscseszkij uzsin (nem elvtársi, hanem bajtársi vagy kollegiális vacsora) résztvevői lehessünk. A meleg hangulatról a vodka gondoskodott. Volt mit enni is. Még. (De ne szaladjunk előre.) Másnap reggel világot láttunk és elámultunk. A Gazprom támogatásával felépített régészeti bázis az egykori Bolgar városának területén, a fennmaradt épületek közvetlen szomszédságában található.

A szobája ablakából zegernyei a Volgára látott, az épület másik oldala pedig a négytornyos mecsetre, a kupolás síremlékekre és a kán palotájára nyílt (meg egy pravoszláv templomra).

Bolgar városa két birodalom életében is szerepet játszott. Először a volgai bulgárok egyik fontos kereskedőbázisa volt, a volgai vízi utat ellenőrizte, A tatár időkben pedig Szaraj városának megalapításáig Batu itt tartotta a székhelyét. 1361-ben Bulat-Timur emír fölégette a várost, de lakói újjáépítették. A végső pusztulást II. Vaszilij (Vaszilij Tyomnij) moszkvai nagyfejedelem csapatai hozták a városra 1431-ben. Bolgar romjai évszázadokig fennmaradtak, tudósok, utazók számoltak be a város megtekintéséről. A Volga parti maradványokat meglátogatta I. (Nagy) Péter, orosz uralkodó is. A látható romok mindegyike a város tatár időszakából származik.

Minket azonban a volgai bulgár korszak érdekel, hiszen valamilyen módon ahhoz kötődött a magyarság őstörténete, elődeink a birodalom határán, talán a területén belül is éltek. A Magna Hungaria elnevezést a keleti magyarokat megtaláló Julianus még nem használta, azt a tatárokhoz küldött, diplomáciai feladatot teljesítő szerzetes utazók terjesztették el Európában. Híreik a keleti magyarságról azonban minden bizonnyal Julianus úti jelentéseiből származtak. A magyar őstörténet-kutatás Magna Hungaria területét a mai baskír és tatár köztársaság földjén képzelte el, a térképek e köztársaságok területét fedték le. Újabban olyan térképeket láthatunk, amelyek Magna Hungariát a korábban elképzelt terület északi és keleti peremén helyezik el. Ez az elképzelés a régészeti lelőhelyek alapján alakult ki. A volgai bulgár állam etnikai sokszínűségével, a környező finnugor népekre gyakorolt hatásával korábban már foglalkoztunk A nagy volgai kavarodás című írásunkban. Ideje volt, hogy zegernyei lássa is a helyszínt, ne csak irkáljon róla.

Bolgar területén napjainkban is aktívan dolgoznak a régészek: hol itt, hol ott ásnak ki valamit. Aztán jönnek az építészek, akik hol itt, hol ott ráépítenek a romokra valamit. Vagyis napjainkban éppen az ellenkezője zajlik annak, ami az elmúlt évszázadokban történt. Az elhagyott, elpusztult Bolgarba betelepülő lakosság elbontotta az épületmaradványokat, hogy saját építkezéseihez használja fel a köveket. Széthordtak mindent. Napjainkban viszont nagy építkezés folyik Bolgarban: összehordanak mindent, épül a tatár nemzeti múlt. A romok évről-évre magasabbak lesznek.

A növekedésben lévő műemlékek közelében, a Volga magas partjába belevájva elkészült a hajókikötővel egybeépített hatszintes múzeum, mellette pedig egy új mecset áll, szintén történeti-régészeti kiállítással.

A mecset alsó szintjén megtekinthető egy nagy méretű mozaik, amely azt a pillanatot ábrázolja, midőn Álmos (Almis) volgai bulgár fejedelem ünnepélyesen fogadja a bagdadi kalifa követségét, és áttér az iszlám hitre. Ez a jelenet Ibn Fadlán útleírásán alapul, és nyomokban valóságot is tartalmaz. A mecset birtokában van egy óriási méretű Korán is, melynek fedele fél- és egészen drága kövekkel van kirakva. Olasz mesterek munkája, miként az előbb említett mozaik is.

Az elmúlt évek során Bolgar tatár nemzeti és vallási emlékhellyé vált. Az egykori város területén szétszórtan található nevezetességek között mikrobuszok szállítják a turistákat.

A város peremén egy hatalmas mecset is épült, a közelében pedig szintén új épületben működik a muszlim tudományok egyeteme. A bulgár kor faépítészetéből nem sok emlék maradt fönn: itt-ott gerendákkal körbekerített négyzet alakú területek jelzik a lakóházakat. A hajdani multikulti kereskedőváros területén egyébként több temetőt is feltártak, például egy mordvint is.

Bolgar elhelyezkedése, a Volga látványa és az épületmaradványok felidézik az egykori város nagyságát és jelentőségét.

Szinte otthon éreztük magunkat, a romok között az ősi rokonság szelleme kísértett. Az orosz-tatár konyha azonban váratlan megpróbáltatások elé állította az elődök nyomait kutató magyar utazókat. Reggelenként kásának nevezett, tapétaragasztóra hajazó ételeket tálaltak fel, délben pedig először orosz szokás szerint jött egy előétel (zakuszka), majd tatár szokás szerint egy leves. Mi pedig magyar szokás szerint vártuk, hogy akkor most mit fogunk enni. De ennyi volt, az ebéd befejeződött, mielőtt elkezdődött volna. Jól csak egyszer laktunk, midőn a magunkkal vitt szakács és paleogenetikus, Mende Balázs pörköltet főzött vacsorára.

Másnap reggel gyomrunkban a magyar vacsora emlékével, de a reggeli kását elkerülve hagytuk el Bolgart, midőn ismét az ősmagyarok nyomába eredve, Biljar városába indultunk. Útközben gondosan megművelt, nagy és lapos szántóföldeket láttunk. Magna Hungariában még a pusztaság is nagyobb, mint a mi kis Magyarországunk Nagyalföldje. Petőfi Sándornak nagyon tetszett volna (esetleg úton Barguzin felé látta is…).

Julianusnak úgy mesélték, hogy a „nagy város” ötvenezer harcost tud kiállítani. Ez két és félszerese az Ibn Ruszta által írt húszezer magyar harcosnak. A húszezer magyar harcosra vonatkozó adat alapvető jelentőségű a honfoglalók lélekszámának kiszámításában. Györffy György szerint a honfoglalók ötszázezren voltak, míg Kristó Gyula szerint százezren. Amennyiben komolyan vesszük a két tudós spekulációit, akkor Biljar lakossága 250 000–1 250 000 fő között lehetett. Igazi nagy város. Mára azonban nyoma sem maradt. Végzetét a tatárok okozták. Érthető, ha a mai tatár állam nem Biljarszkba képzeli el a nemzeti emlékhelyet. A magyar kutatókat vendéglátóik fölvitték egy dombra, majd körbemutatva a semmit, közölték, hogy íme, Biljar.

Persze, ahogy részben az egykori Bolgar területén, de főleg mellette ma is létezik Bolgar települése (több mint 8000 lakos), ugyanúgy Biljar felett is találunk egy mai települést, Biljarszkot (több mint 2000 lakos). Biljar néhai nagyságát egy múzeum próbálja felidézni. A tárlókban bemutatják az egykor virágzó város kereskedelmi emlékeit, a borostyánnal teli cserépkorsókat, a pénzérméket, és a városi iparosok eszközeit, használati tárgyait.

Vajon mekkora lehetett Biljar, hányan laktak benne? Tényleg ötvenezer harcost tudott a város kiállítani? Biljar területe a sáncokon kívüli váralja jellegű településekkel együtt kb. 8 km² volt. Ez a középkori Európa legnagyobb városai közé emeli. Londonnál például nagyobb volt. Becsült lakossága százezer fő. Ennyi emberből azért nehezen telt ki ötvenezer harcos, de az is elképzelhető, hogy Julianus adatközlője a Biljar környékén nomadizálókat is számításba vette (vagy tévedett). Biljar kereskedelmi kapcsolatban állt Észak- és Nyugat-Európával, valamint a Távol-Kelettel is. A város a Selyemút északi kiágazásának végpontja volt. Gazdasági erejét a környezetéből begyűjtött árucikkek, legfőképpen az állatbőrök, a prém alapozták meg. A nyugatról, keletről és délről érkező utak találkozásánál fekvő Biljar a szárazföldi kereskedelmet ellenőrizte és szervezte, míg a Volga parti Bolgar a folyami útvonalat uralta. A biljari múzeum egy szent forrás és pogány áldozóhely, valamint a rátelepült infrastruktúra (szuvenír- és vizesflaska-árusítóhely) közelébe épült fel. A helyszín alapvetően a hely szellemével eltelni kívánó sokaság kiszolgálására jött létre. A „nagy város”, Biljar ezen a helyen nincs jelen. Fel lehetett volna itt is építeni a nemzeti emlékhelyet, de Bolgar adottságai jobbak voltak erre a célra.

Biljarszk utcáin autózva itt-ott kereszteztük az egykori település városfalait, a határban bukdácsolva pedig megtekinthettük egy mecset és egy karavánszeráj maradványait, valamint láthattuk az átvágott sánc izgalmas rétegeit. Ez régészek számára összeállított szakmai program volt. A turistákat nem viszik el ezekre a helyekre. Biljar csipkerózsika-álmát alussza, valószínűleg már nem is lehet életre kelteni.

Biljar után a magyar ősöket kutató csapat Bolsije Tyigani felé kormányozta mikrobuszát. E település határában került elő az 1970-es években az a temető, amely bizonyosan a magyarsághoz köthető, de nem a 895-ös honfoglalókhoz: a temetőbe a 10. század elején is temetkeztek. Bolsije Tyigani települése a tatár köztársaság középvidékén, a Káma mellékfolyója, a Tiganka mellett található, 2010-ben 597 lakosa volt.

A falunak van helytörténeti múzeuma, a szokásos néprajzi gyűjteménnyel, berendezett konyhával, szobával, és a helyi hősök táblájával. A hősök sokfelé harcoltak a világban, Nurgajev Barijevics Szadikov például 1956-ban Magyarországon… A vendégkönyv szerint nem mi voltunk az első magyarok a múzeumban.

A falu határába kibuszozva nagy áhítattal léptünk a magyar temető földjére. Áhítatunkat vodkába fojtottuk. A temető feltárása az 1970-es–80-as években folyt, Jelena Halikova, később Alfred Halikov vezetésével. A magyar régészek az Archaeológiai Értesítő 1976-os évfolyamában olvashattak először a tatárföldi magyar vonatkozású leletekről. A további leletekről a Régészeti Füzetek sorozatában jelent meg Jelena és Alfred Halikov publikációja (E. A. Chalikowa – A. H. Chalikow: Altungarn an der Kama und im Ural: das Gräberfeld von Bolschie Tigani. RégFüz 2/21. Budapest 1981.). Ez a német nyelvű kiadvány tele volt fordítási hibákkal és pontatlanságokkal, ezért most a tatár régészek a hibákat kijavítva orosz nyelven is kiadták. Bolsije Tyigani ügyében nemcsak ez az újdonság. Fölmerült a temető feltárásának folytatása is. Ennek érdekében meg kell találni az egykori feltárás helyét, és műszeres vizsgálattal be kell lesni a föld alá, hogy van-e ott még valami. Jelenleg úgy tűnik, hogy annak idején a temetőt sikerült teljesen feltárni, újabb sírok nem várhatók.

A volgai bulgár–tatár múltba tett utazás során zegernyei a meglátogatott helyek egyikén sem bukkant az őshazában élő magyarokra. Biljarban egyetlen magyar asszony sem szolgált útmutatással. A keleti magyarok végleg eltűntek volna a történelem süllyesztőjének mély bugyraiban? Biljarból visszatérve már csak napjaink nagyvárosában, Kazanyban lehetett reménykedni: hátha élnek még ott magyarok. A Kazanyi Tatár Kánság fővárosa a tatárok 1552-ben történt kiűzése során lényegében elpusztult. Újjáépítése az orosz állam keretei közé történt meg.

A vár az orosz Kreml-szabvány szerint épült újjá, kapott egy nagy templomot is (Blagovescsenszkij szobor – Az angyali üdvözlet temploma).

A tatárokat a város közeléből is elüldözték. A Kreml falainál az orosz kereskedők telepedtek le, a belváros képét ma is az ő klasszicista stílusú házaik határozzák meg.

Az orosz hatalom megerősödése után a tatárokat visszaengedték a városba. A tatár kereskedők negyede a Kremltől biztonságos távolságra, a Kazanka folyó túlsó partján jött létre. A Kreml mellett ezek a házak a mai Kazany legfőbb nevezetességei.

A Szovjetunió megszűnése után a több függetlenséghez jutott Tatársztán gyors fejlődésnek indult.

A szovjet időszakban épült középületeket modernizálták, és nagyon sok új épületet emeltek. Kazany arculatát a posztszovjet posztmodern neoklasszicizmus határozza meg. Ez a stílus és a vele járó anyaghasználat jellemzi a Kreml közepébe beleépített mecsetet is.

Tatárország fejlődését az erős ipar és a nyersanyagbőség generálja. A gazdaság erejét mutatja Bolgar nemzeti emlékhelyének gyors ütemű kiépítése is.

A kazanyi egyetemet 1805-ben alapították. A 19. század végére Európa egyik legjobb egyetemévé vált, kiemelkedő tudósok tanítottak Kazanyban (pl. a nyelvész Baudouin de Courtenay, a kémikus Butlerov). Napjainkban több felsőoktatási intézmény van a városban, a diákok létszáma kb. ötvenezer fő.

Kazany megtekintése után már-már elveszett a remény, hogy magyar emberekkel találkozzunk Magna Hungariában, midőn végre megtörtént a csoda: Kazanyban magyar konzulátus működik, és Stifter Ádám főkonzul úr meghívta az őshazakutató expedíció tagjait az 1956-os forradalom emlékére rendezett fogadásra. Magna Hungaria magyar főkonzuljának és a konzulátus minden munkatársának beszédét jól értettük (a főkonzul úr nagyon jól beszél oroszul), miként annak idején Julianus a megtalált keleti magyarokat. Az ünnepségen virtuálisan megjelent Szijjártó Péter magyar külügyminiszter is. A falra vetítve beszélt – állítólag magyarul. Egy-egy szavát értettük, de egyébként beszéde elég zavarosnak tűnt.

Az ünnepség után zegernyei és expedíciós társai hazaindultak Magyarországra. A Magna Hungariába tett utazásra a Kazanyban és Bolgarban megrendezett 4. Nemzetközi Magyar Szimpózium alkalmából került sor. Az őstörténeti konferencia előadásairól következő írásunkban számolunk be.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése