Olvasónk kérdésére kezdtünk el utánajárni a Tutsek Anna egyik Cilike-könyvéből származó kisméltóságos szilvóriumkór kifejezésnek. Sajnos sok biztosat nem találtunk a szilvóriumkór pontos jelentésével kapcsolatosan. Tutsek Anna kolozsvári születésű; ezért láttunk egy halvány esélyt arra, hogy egy ottani nyelvész többet tud mondani nálunk, hátha valami helyi jellegzetességről van szó. Megkérdeztük hát szerzőnket, Szilágyi N. Sándort a szilvóriumkór-ral kapcsolatban. A helyi jellegzetességre vonatkozó feltevésünk nem jött be, az viszont igen, hogy sok mindent megtudhattunk!

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Szerzőnk úgy gondolja, hogy a kisméltóságos szilvóriumkór „Tutsek Annának (1865–1944) nem a saját leleménye lehet, hanem a századforduló középértelmiségi polgári környezetében hallhatta nem is egyszer. Ezért is nem érzi fontosnak, hogy megmondja, mit jelent, mert számíthatott rá, hogy az ő olvasói, akik abba a körbe tartoztak, ezt érteni fogják rögtön. A kisméltóságos szilvóriumkór tehát ennek a világnak a része, éspedig ott is a rosszmájúság kulturált kifejezése, mert ez arra való.”

Tutsek Anna
(Forrás: foodandwine.hu)

Honnan sejthetjük ezt? „Erre vall először is a szilvóriumkór használata” – mondja Szilágyi N. Sándor. – „Mondjuk a szilvapálinkát ma is hívják szilvórium-nak, néha még népi környezetben is, de a szón messziről látszik, hogy ennek a lateinerekkel is szoros kapcsolatban álló rétegnek a humoros találmánya (mint például a dorgatórium is). Abban az időben pedig eléggé jellemző volt az is, hogy a lustaságról vagy a felelőtlen hanyagságról ironikusan mint valamilyen betegségről beszéljenek; a betegségeknek pedig leginkább latin(osan hangzó) nevük volt, tehát a szilvóriumkór erre teljesen jó volt, mert egyszersmind az »etiológiai háttérre« is utalt a latinos hangzás mellett.”

Szerzőnk egy korabeli viccet is föl tud idézni ezzel a jelenséggel kapcsolatosan:

– Doktor úr, legyen már olyan szíves, és mondja meg, mi a betegségem neve, hogy mondhassam meg a feleségemnek is!
– Lustaság, kedves barátom. Lus-ta-ság!
– Doktor úr, nem mondaná ezt meg nekem latinul, hogy úgy mondhassam meg a feleségemnek?

Lustaság, kedves barátom. Lus-ta-ság!
(Forrás: sulinet.hu)

De miért kisméltóságos? „Ez is ugyanahhoz a rosszmájúsághoz tartozott, csak ez sokkal keserűbb, mert ennek most már, hogy úgy mondjam, »társadalmi vetülete« is van. A magas polcon ülőknek akkor (tehát mai funkciókra aktualizálva: minisztereknek, miniszterhelyetteseknek, államtitkároknak, minisztériumi osztályvezetőknek és hasonló léhűtőknek) a hivatalos titulusa az volt, hogy nagyméltóságos, ez mindenkinek hivatalból kijárt, ha a szamárlétrán felfelé haladva egy bizonyos fokon túljutott. Mármost ez a szó olyan, hogy a maga  mesterkélt patetizmusával rögtön elkezdhette csiklandozni az emberek rosszmájúságát, mikor ordító volt a kontraszt a titulus és a viselője között, mert az a személy nemhogy nem volt nagyméltóságos, de még méltóságos-nak se lehetett jó lélekkel mondani, és akkor rögtön lett mellé kisméltóságos is, ami (sokszor nagyon keserűen) rosszmájú volt ugyan, de a valóságot úgy fedte igazán.”

Szilágyi N. Sándor arra hívja föl a figyelmünket, hogy így használja a kisméltóságos kifejezést például Gárdonyi is Az év utólján című, 1886-os írásában is :

[...] csatlakozzon össze az ország huszonháromezer néptanítója, s az ország házában, a nemzet színe előtt mondja ki, amit követel, amit a korszellem régen igényel: a néptanítók anyagi helyzetének rendezését, jogainak szabályozását, a felügyelet szükséges reformációját.
A nemzet meg is fogja ezt adni, nem rajta múlt eddig, hanem azokon a nagy- és kisméltóságos urakon, akik húzzák a nagy fizetéseket, aztán egyebet nem is kívánnak tenni.

„Ennek az idézetnek a végén pedig meg van adva a kisméltóságos szilvóriumkór elég pontos definíciója is. Mondjuk annyi hiányzik belőle, hogy a nagy fizetéseket pedig azért muszáj nekik folyósítani, mert különben nem lenne nekik miből kaszinózni és hajnalig mulatozni, márpedig az hozzátartozik az ilyen magas hivatallal járó reprezentációhoz.”

Ezt a hat kötete kellene átnézni...

Cikkünk megjelenése óta egy érdekes kommentet is kaptunk, amely szerint nem szilvóriumkór-ról, hanem szilvóriumkor-ról van szó. Olvasónk egy Kishon-idézetet hoz példaként:

Látifá csakhamar megkedveltette magát, jóllehet kicsit lassú volt a lelkem, mint a kisméltóságos szilvóriumkor, és minden mozdulatából áradt az a mély lelki meggyőződés, hogy sokkal jobb moziban ülni, a második előadáson, mint elpelenkázni az egész napot.

Érzésünk szerint (és mondattanilag) azonban ez éppen annyira lehet elírás, mint a Cilike-idézet. Utóbbi fölkutatására megkértük olvasónkat, eddig azonban nem bukkantunk rá... Így a kisméltóságos szilvóriumkór ügyében még jelentkezünk. Egyúttal kérjük olvasóinkat, hogy aki rábukkan a Tutsek Anna-idézetre, küldje el nekünk a pontos lelőhelyét!