Laura Arola Finnországban, a Tornio (Torne) völgyében él, egynyelvű finn családban nőtt fel. Férje számi-finn kétnyelvű számi (lapp),vele az anyja finnül, az apja számiul beszélt. Később az iskolában norvégul is tanult, majd a finnországi, tisztán finn nyelvű Ouluban élt, de ott számi nyelvű környezetben élt és tanult. Amikor a pár összeköltözött, Arola döntött úgy, hogy a családon belül a számit fogják használni. Korábban kezdő szinten ugyan, de már tanult számiul: ettől kezdve intenzíven fejlesztette nyelvtudását. Férjét arra „kényszertítette”, hogy számiul beszéljen hozzá – már akkor, amikor még csak finnül tudott válaszolni. Amikor a gyermekük megszületett, még nem beszélt igazéán jól számiul, ezért úgy döntöttek, hogy a gyerekhez ő finnül, férje számiul fog beszélni. A gyereket számi nyelvű bölcsődébe íratták.

Arola a kétnyelvűséget kutatja, doktori értekezését a Tornio-völgy svéd oldalán élő fiatalok többnyelvűségéről írja, de részt vett már több kisebbségi nyelvvel foglalkozó projektben. Blogjában a kétnyelvűség kérdéseivel foglalkozik:ez egyfajta átmenetet képez munkája és magánélete között.

Legutóbbi posztjában azok segítségére kíván sietni, akik kétnyelvű gyerekeket kívánnak nevelni (olyan családban, ahol legalább az egyik szülő kisebbségi anyanyelvű), de nincs idejük arra, hogy tanulmányozzák az ezzel foglalkozó szakirodalmat. A kedvükért hat pontban összefoglalja, mire kell ügyelnünk, ha azt szeretnénk, hogy a gyerek kétnyelvű legyen. Tanácsait hat pontban foglalta össze.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1. A nyelvvel kapcsolatos kérdéseket már a gyerek születése előtt tisztázni kell. Világossá kell tenni, hogyan fogja a gyerek elsajátítani anyanyelveit: ki milyen nyelven beszél, milyen céllal, mi lesz a család közös nyelve.
2. A kisebbségi anyanyelvű szülő – ha mindketten azok, mindketten – minden körülmények között csak és kizárólag a kisebbségi nyelven szól a gyerekhez. Még akkor is, ha olyanok is jelen vannak, akik egyáltalán nem beszélik az adott nyelvet, és akkor is, amikor a család szűk környezetén kívül, többségi nyelvű környezetben vannak. A szülő akkor is a kisebbségi nyelvet használja, ha a gyerek nem ugyanazon a nyelven válaszol – még akkor is, ha a gyerek enm akar a kisebbségi nyelven beszélni, még akkor is, ha valaki azt próbálja vele elhitetni, hogy a gyerek összezavarodik, és a végén egyik nyelven sem fog rendesen megtanulni.
3. A gyereket az első pillanattól kezdve arra ösztönzik, hogy a kisebbségi nyelven is beszéljen.
4. A gyengébb helyzetben levő nyelvet minden módon igyekezni kell erősíteni. Lehetőség szerint kisebbségi nyelvű bölcsődét, óvodát, iskolát vagy bébiszittert kell választani. Érdemes olyan rokonokkal, barátokkal összejárni, akik a kisebbségi nyelvet beszélni, olyan szabadidős tevékenységet választani, melynek során a kisebbségi nyelvet is) használják. Különösen fontos, hogy a gyerek találkozzon olyan hasonló korú gyerekekkel, akik szintén beszélik a nyelvet.
5. Fontos, hogy a gyerekhez közelállók – akár kisebbségi nyelvűek, akár nem – erősítsék a gyerek kétnyelvűségét. A gyerek előtt pozitív hangnemben kell beszélni a család nyelvválasztásáról és a többnyelvűség jelentőségéről.
6. Ha a szülő nem beszéli jól a kisebbségi nyelvet, akkor a 2. pontot úgy kell igazítani, hogy a családon belül működhessen. Ha a szülő nem ismeri a kisebbségi nyelvet, akkor elsősorban a a 4. és 5. pontra (azaz a családon kívüli tanulási lehetőségekre) kell helyezni a hangsúlyt – természetesen már az 1. pont, azaz a tervezés során. A szabályokat mindig a célokhoz és lehetőségekhez kell igazítani – a 2. pontot például nagyobb gyerekekkel is el lehet kezdeni. Sosem késő!

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)