A moldvai csángókat a magyarországi közvélekedésben mélyen vallásos, a katolikus tanokat, előírásokat híven követő népességként tartják számon: ha másért nem, azért, mert a televízióban róluk szóló beszámolók jelentős része a csíksomlyói búcsú napvárásáról szól, amikor hitük szerint az igaz hívek a felkelő napban meglátják a Szentlelket. A csángó falvak legnagyobb ünnepei a búcsúk, s egészen a közelmúltig valóban átszőtte – sokak számára ma is átszövi – a hétköznapokat is a mély vallásosság. Újévi szokásaik azonban ortodox román szomszédaiktól származnak, a hagyományok mélyebb rétegei pedig egyes kutatók szerint a samanizmus nyomait őrzik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Legények, lányok, gyermekek

A moldvai csángók újévi szokásait leírók elsősorban a sokféleségre hívják föl a figyelmet: vannak falvak, amelyekben kecskés alakoskodással ünnepelnek, de ezt is többféle módon teszik, máshol medvés felvonulást rendeznek, s van, ahol „állatok” – azaz állatot alakító szereplők – segédlete nélkül köszöntik az új évet. Van néhány közös vonás is: az egyik az, hogy úgy tűnik, a legelterjedtebb mai újévi szokást, a legények köszöntőmondását – beleértve a medvés alakoskodást is, aminek nincs köze az obi-ugor medvekultuszhoz – a csángók román ortodox szomszédaiktól vették át, de bizonyos szempontból archaikusabb formában őrizték meg, mint a román népesség. A másik, hogy bár kezdetben több faluban is saját dialektusukra fordítva adták elő a szövegeket, ma már lényegében minden faluban románul mondják a köszöntést.

A legények újévköszöntőjét ma a román urare ’jót kívánás’ szó átvételéből képzett urálás szóval nevezik meg, 14–15 éves koruktól nősülésig vesznek részt benne a fiatalemberek. Az urálást néhol az óév utolsó estéjén kezdik, s egész éjjel folyik, egészen az újévi déli miséig, máshol inkább szilveszter estére, megint máshol inkább újév napjára jellemző. Csoportokba verődve – hogy hányan vannak egy csapatban, változik, van, ahol csak négyen, máshol akár tízen, de akár többen is – járják végig azokat a házakat, amelyek nyitott udvari kapuja azt jelzi, hogy bemehetnek – máshol csak oda mennek, ahol nagylány van. Az udvarból bekiáltanak a házba, hogy engedélyt kérjenek a köszöntő elmondására. A háziak vagy egyszerűen engedélyt adnak, vagy be is hívják őket a házba, de ez utóbbi nem kötelező, inkább akkor fordul elő, ha idősebb legények, vagy a házigazda barátai, rokonai, a megköszöntendő házban lakó lány udvarlója is tagja a csoportnak.

Az urálók csoportját kísérő dobos. Gorzafalva 1993.
(Forrás: Pozsony Ferenc)

Szintén közös elem, hogy hangoskodással kísérik a köszöntőt, elsősorban a refréneket: az urálók közt mindig van egy dobos – a dobot egy másik legény tartja –, egy sültüs vagy szültüs, azaz furulyás és egy csengős, sok faluban használnak egy dézsából, bőrből, lószőrből készített, mormogó hangot adó, bika nevű eszközt, nem ritka a tangóharmonika sem. A köszöntőt ritmikusan mondják, de nem vers, sőt, nem is föltétlenül rögzített szöveg: inkább tartalmilag kell megfelelnie a várakozásoknak – hogy a gazdára és háznépére minél több szerencse várjon az új évben, s hogy bő legyen a termésük, s hogy milyen a gabona „élete”, a szántástól a vetésen, aratáson át az őrlésig, s hogy a gazdasszony a lisztből kalácsot süt, amelyet a jókívánságokért ők most mindjárt meg is kapnak... Az urálók valóban kapnak egy egész kalácsot – ezeket tarisznyában gyűjtik össze, s végül megosztoznak rajta. Nem tilos persze megkínálni őket egy pohár itallal sem

Nemcsak a legények, hanem a lányok is járhatnak újévet köszönteni, 12–13 éves kortól addig, míg férjhez nem mennek. Ők az esti harangszó után kezdik a falujárást, s éjfélig látogatják meg azokat a házakat, amelyek kapuját nyitva találják. Egyházi, karácsonyi énekeket énekelnek, a jókívánságokat mondókákba foglalják. Ők is kalácsot kapnak köszönetképpen, de kisebbet, mint a legények. A legfiatalabbak – 3–4 és 10–12 éves kor között – vegyes csoportokban, újév reggel indulnak útnak, és a déli miséig járják a házakat. Ahol szívesen látják őket, ott zsebükből gabonát szórnak a padlóra, s áldást kérnek a házra – a lányokénál is kisebb kalácsot, diót, aszalt szilvát, esetleg aprópénzt kapnak érte.

Megérkeztek az urálók. Lujzikalagor 1994
(Forrás: Hegyeli Attila)

Kecskék, medvék, menyasszonyok

Némelyik faluban – a mi fogalmaink szerint egyfajta jelmezbál módjára – egészen sajátos esküvői menetté formálódik az urálás: a csapatban van egy nyirel, azaz vőlegény és egy nyirásza, azaz menyasszony, s az urálás egyben lakodalmi paródia is, szépekből és csúnyákból álló menet: a „szépek” közé sorolják a menyasszonyt, a kecskét, a kapitányt, a pandúrt, a doktort – „csúnya” a róka, a farkas, a berbécs (herélt kos) és a borz. Újabban előfordul, hogy a fordítottság jegyében a vőlegényt lány alakítja.

Az esküvőparódiától függetlenül is sok faluban játszik központi szerepet a kecskealak (de van, vagy nemrégiben volt olyan falu is, ahol egyáltalán nem ismerik a kecskés változatot): a fából faragott kecskefejet rúdra illesztik, a kecskét alakító legény hátára bőrt vagy színes szőnyeget vetnek, és a mulatság csúcspontján a kecske előadja tánctudását. A kecske és az az esküvőparódia nem véletlenül esik azonban egybe, s nem véletlen az sem, hogy a parádézásban sokszor fölbukkan egy katonának öltözött alak is: van olyan alakoskodó játék, amely szerint a szolgálatból hazatért katona akarna nősülni, csak nincs rá elég pénze, ezért akarja eladni a kecskét – másik verzió szerint ezért táncoltatja –, hogy pénzt szerezzen a lakodalomra.

Az urálók csoportja esküvőre emlékeztet. Gorzfalva 1988
(Forrás: Pozsony Ferenc)

A kecskés uráláshoz hasonlóan a medvés alakoskodás sem azonos mértékben terjedt el a moldvai csángó falvakban: a Szeret mentén ritkább volt, a Kárpátok keleti lejtőin, az Ojtoz, Tatros, Tázló folyók völgyében gyakoribb – érthető, hogy a hegyvidékhez közelebb a medve nagyobb figyelmet kelt. A medvés menetben a medvét szintén egy legény alakítja, akár igazi medvebőrrel a hátán. A medvét gazdája vezeti láncon, általában cigánynak öltöztetve – pontosabban olyan jelmezbe öltöztetve, hogy abból a helyiek fölismerjék, hogy ez a menet „cigányt” alakító alakja, például színes szalagokat tűznek a ruhájára. A menethez tartozhatnak a gazda gyerekei, az öregasszony, a bába, és az öregember, a zsidó és a katona – a gazda azt meséli minden háznál el, hogy a medve, mikor rátalált, még alig volt nagyobb egy malacnál, s lám, milyen szépen fölhizlalta, reméli, hogy hálából nem fogja őt megenni a mackó. Természetesen a medvés menetekben ugyanúgy hangoskodnak, síppal, dobbal, bikával, csörgővel, esetleg harmonikával, mint a többi uráló.

A medve és kecske, sőt medvék és kecskék akár egy menetben is fölbukkanhatnak, s egyáltalán, igen nagy a keveredés, különösen mióta sokkal több lehetőség van egymás szokásainak megismerésére. Megfigyelhető az is, hogy a hagyományos urálás egyre inkább egyfajta jelmezes felvonulássá válik, mint ami máshol farsang idején szokás – a csángóknál a farsangi hagyományok hiányoznak. Nemcsak uráló csoportok, hanem akár csoportos jelmezes „történetek”, akár egyedi jelmezek is megjelennek újév napján.

Gorzafalván például a hagyományosabb kecskés és medvés változatok mellett a falubeliek láthatnak dramatikus betyárjátékot, melynek történetét és szereplőit szintén a román falvakból vették át, de előfordul a menetben temetés, koporsóban pálinkázó „halottal”, király, török, ördög – de akár indián és robot jelmezes is. Gorzafalván egyébként szokás volt, hogy a templomban, a mise után mutatkoztak be a jelmezesek, s miután végigjárták a lányos házakat – és inzultálták az útjukba kerülőket, például csak pénz fejében engedték őket tovább, vagy lekvárral, korommal kenték össze őket –, este tüzet gyújtottak a hegyen, s tűzkereket engedtek.

Hejgetés – a sámánhit maradványával?

Az egyre modernizálódó hagyomány lassan végleg elfedi azt a réteget, amely a kutatók szerint a román hagyományból átvett urálás alatt húzódik, s amely szintén valamiféle zajkeltés kíséretében végzett hagyomány lehetett annak érdekében, hogy áldás legyen a gazda házán, s ne szenvedjen szükséget az új évben. Az urálást régebben hejgetésnek hívták, és a kutatók szerint ez a név eredetileg nem az urálásra, hanem egy annál sokkal régebbi szokásra vonatkozhatott. Diószegi Vilmos nyomán több kutató is az egykori samanizmus istenhívó szavának tekintette a regösénekekben előforduló haj szócskát, így az ezzel összefüggésbe hozott hajgatást is: a Dunántúl bizonyos részein így nevezték az egymásnak kiszemelt fiatalok „összeéneklését”. A csángóktól ismeretes hejgetést pedig a hajgatás magas hangrendű változatának tekintik. Hajdú Péter ugyan nem osztotta Diószegi, s a nyomában járó Pais Dezső véleményét, a hajt pusztán érzelemkifejező szócskának tekintette, ettől függetlenül a dunántúli mágikus–rituális összeéneklés és a moldvai, szintén mágikus–rituális hejgetés közt valóban lehet összefüggés – a szerelmi „varázslat” és a „termékenységvarázslás” funkcióját tekintve sem áll nagyon távol egymástól.

A medvealakoskodók öltözete csergéből – gyapjúszőttesből – készült. Gorzafalva 1988
(Forrás: Pozsony Ferenc)

Az urálás előtti hejgetés nyomait mindössze három töredékől ismerjük. Az egyiket Szabófalván jegyezte le 1907-ben a csángó szótár szerzőjének, Yrjö Wichmann felesége, Wichmann Györgyné. A másik két töredék szintén az északi csángó faluból származik, Kallós Zoltán gyűjtése az 1950-es évek végéről. Az eredeti szövegből mindhárom verzióban csak néhány sor maradt fenn az adatközlők emlékezetében: a szövegek eleje, a köszöntés, a vége, az adománykérés, és a közepéről ez a néhány rejtélyes sor:

adj Isztennek szent angyala
memből jöttünk, membe mentünk,
testyeteket membe visszük,
lelketeket fölbe tesszük,
gyiófából koporszó,
leveliből borító,
z ágaiból legyező,
gyökeriből hangyázó,
puszta pajta fedetlen,
három beréb hat szemvel,
árva bori anyátlan

A szövegben megfigyelhetjük az északi csángó „sz-ezést”, azaz hogy az s hangok helyett is sz-t ejtenek. Szómagyarázat: membe – mennybe, fölbe – földbe, gyiófa – diófa, beréb – veréb, bori – borjú; a hangyázó szót egyelőre nem sikerült értelmezni.

Több furcsaság is adódik ezzel a rövid szöveggel: nemigen sikerül semmilyen mitológiai háttérrel megmagyarázni, ugyanakkor föltűnően egyezik egy Kriza János által a Vadrózsák-ban közzétett udvarhelyszéki találós kérdéssel:

Árva bornyu, anyátlan,
Puszta pajta, födetlen,
Három verébnek hat szöme,
Szenes csutak feteke.

A talány megfejtése abbiza, azaz valami olyasmi, hogy „az, ami” – minthogy a szöveg csupa tautológiát, önmagyarázatot tartalmaz. Weöres Sándor azonban többet látott benne. Szerinte valamilyen archaikus, pogány temetési ének nyomai maradtak így fenn: a „puszta pajta” volna a nyitott sírgödör, a „három veréb” a védőszellemeket hívná, s a borjú elárvulása vagy egy anya halálára, vagy a természettel azonosított tehén-istenasszonyra utalna. Weöres maga is bevallotta, hogy értelmezése „vak-sejtelem”. S bár magyarázatát valóban semmivel nem tudta alátámasztani, ma sem tudjuk, az mindenesetre figyelemre érdemes, hogy a költői sejtés legalábbis jó ösvényt jelölt ki: a szabófalvi rigmus megfelelő részlete előtt valóban valamiféle temetésről beszélnek. Ez már önmagában is furcsa egy csupa jókívánságokat tartalmazó, újévköszöntő énekben – kivéve, ha valamilyen fordított temetésre, akár a sötétet temető mulatságokra, zajkeltésre, karácsonyi–újévi szokásra utal. Mindez azonban nem más, mint sejtésre épülő újabb sejtés...

Irodalom

Demény István Pál: A hejgetés meg a sámánének (Néprajzi Látóhatár 3.) 1994

Halász Péter: A csángók kecskemaszkos játékáról. (Bokrétába kötögetem vala). 2002

Pozsony Ferenc: Újesztendei szokások a moldvai csángóknál. (Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 5.) 1997

Csíksomlyói búcsú

Pais Dezső

Kriza János

Szabófalva