Az óév búcsúztatásához minden népnél speciális szokások kapcsolódnak, végzetes hibát követhetünk el, balsorsot zúdítva a fejünkre, ha nem követjük az adott kultúra előírásait. A biztonság kedvéért érdemes minél több babonát tiszteletben tartani, még maradt két napunk, hogy a kellékeket beszerezzük. A spanyoloknál mindenképpen szőlőt kell majszolni, 12 szemet az éjféli 12 gongütés alatt, mi lencsét és disznót falunk, és messzire elkerüljük a baromfihúst. De vajon mit csinálnak mindeközben az észtek? Hogy jósolnak hamuból, és mihez kezdenek a kocsonyában talált csontokkal?

Jóseszköz
(Forrás: Wikimedia Commons / Ion.bostan)

Több száz éves szilveszter

Az észtek a 16. századtól kezdve ünneplik az újévet. A szilveszteri szokásrendszer kialakulására nagy hatással voltak a balti németek, az ünnep régi neve (näärid) is német szóra vezethető vissza. A näärid ugyanis az alnémet Neujahr ‘újév’ szóból ered, többes számban áll, mint az észtben (és a finnben) számos jelentős esemény elnevezése. A szilveszteri mulatozás szorosan beleilleszkedett abba a téli ünnepkörbe, amely karácsony napjától (december 25.) egészen vízkeresztig (vagy észtül a három királyok napja, azaz január 6.) tartott. (A näärikuu ‘näärihónap’ egyébiránt a régi észt nyelvben a január megnevezése volt. A mai észtben a latin eredetű hónapnevek használatosak.) A téli ünnepek közül a legtöbb hiedelem a karácsonyhoz kapcsolódott, bensőségesebb és félelmetesebb volt, mint a vidám bolondozással teli óévbúcsúztató. Az „ostor napja” (január 7.) zárta le a mulatozást, eddigre minden ünnepi ételt el kellett fogyasztani, a fiatal férfiak körbejárták a falut, és ostorral elűzték az ünnepet, valamint az italozásnak is véget vetettek, mert fölfordították a söröshordókat, és magukkal vitték a csapokat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A szilveszteri szokások – ahogy nálunk is – leginkább a következő évi szerencse biztosítására és a jövő megjóslására irányultak. Mivel az észtek elsősorban mezőgazdaságból éltek még a 20. század elején is, a legfontosabb az volt, hogy a bő termést és állatszaporulatot „lezsírozzák”. Így a 19. századtól fogva például elterjedt az a szokás, hogy a házba bőségesen hoztak be szénát vagy szalmát, és abban mindenki kedvére hempereghetett. Ahogy karácsonykor is, szilveszter estéjén is kiemelt szerepe volt a túlzott ételfogyasztásnak, hiszen ezzel el lehetett kerülni a következő évi éhezést. Ilyenkor illett vinni az állatoknak is az ünnepi kenyérből. A gyümölcsfákat megrázták, hogy kiadós legyen az almatermés a következő évben. Nyugat-Észtországban és a szigeteken bakkecskéknek öltözött figurák járták a falvakat, hogy boldog új évet kívánjanak.

A szilveszterhez persze az észteknél is kapcsolódik a zajongás, amelyet az ünnep története során számos eszközzel próbáltak megvalósítani. A vadászok körében általános volt az újév puskaropogtatással való üdvözlése, míg a technika fejlődésével minden háztartásban megjelentek a petárdák és kisebb-nagyobb tűzijátékok. Emellett ma már minden nagyobb település tűzijátékot rendez, különösen Tallinn és Tartu versenyeznek minden évben abban, ki tud nagyobb fényshow-t prezentálni.

Tüzes játék
(Forrás: Wikimedia Commons / AngMoKio)

A vidám események mellett Észtországban az is az ünnep része, hogy a mulatozás előtt az észtek gyertyát gyújtanak rokonaik és ismerőseik sírján. A gyertyák nemcsak a temetőben égnek, hanem ma már szokás az otthonokban, az asztalon vagy ablakokban, illetve a bejárati ajtó előtt mécsest állítani. A karácsonyfán is kigyúlnak ilyenkor az égők.

Marjon meg a kígyó, lepjen el a rüh

A szilveszterhez kapcsolódó népszokások közül mégis talán a jóslás a legfontosabb. A jövőjükre kíváncsi hajadonok ónt öntöttek, de ezenkívül is az óév napján végzett minden cselekvésnek szimbolikus jelentése volt. Nem volt mindegy, mennyi házimunkával végzett a család népe, mit ettek, mit ittak, hogyan bújtak ágyba, és milyen lábbal keltek fel az újév első napján.

Az észtek leginkább attól tartottak, hogy elbóbiskolnak az újévet várva. Ettől mindenképpen óvakodni kellett. Ha mégis megesett a baj, arra ügyelni kellett, hogy az illető zokniban, vagy csizmában aludjon el, mert ha nem így tett, számíthatott arra, hogy a következő évben megmarja egy kígyó, vagy ellepi a lábát a rüh. Esetleg az ördög leharapja egy lábujját.

A demográfiai változásokat az óév utolsó napján keletkezett hamu szétterítésével jósolták meg. A szerencsétlen macskának ilyenkor kitették a szűrét, hogy ne zavarja a statisztikai vizsgálatokat. A hamut másnap reggel kellett újra megszemlélni. Ha gyereklábnyomok voltak benne, az születésre utalt, ha idős emberéi, akkor az halált jósolt a következő évre. Ha mindenféle nyommal tele volt a hamu, az egyben népességszaporulatot és -fogyást is jelentett. Egy másik megbízható jóslási módszer a dobozkás varázslás volt. Az asztalt a háziasszony telerakta kis dobozkákkal, például gyufásskatulyákkal. Mindegyik alá elrejtett valamit. Másnap mindenki kiválasztott egy dobozt. Ha kenyeret talált alatta, az egy évi jólétet jelentett, ha viszont földet, az illető nagy valószínűséggel még abban az évben elhalálozott.

Jóslásra lehetett használni a kocsonyában talált csontokat is. A lényeg az volt, hogy még éjfél előtt a földre kellett szórni a csontokat, miközben különböző emberekre gondolunk. Akinek a csontját elvitte a kutya, szerencsés lett a következő évben. Ugyanígy lehetett jósolni ón- vagy viaszöntéssel. Hideg vízbe forró ónt vagy gyertyaviaszt cseppentett a legtekintélyesebb nő, aki a házban volt, és a keletkező ón- vagy viaszforma alapján meg lehetett mondani az adott családtag jövőjét, például a patkó szerencsét jelentett, a korona esküvőt, a kutyaforma pedig jó barátot.

Egy csepp szerencse
(Forrás: Wikimedia Commons / Jurii)

Természetesen az újév első napjának eseményei is sorsfordító erejűek lehettek. Ügyelni kellett például arra, hogy a tanyánkra érkező első látogató lehetőleg ne nőnemű legyen, illetve hogy január elsején legalább 12-szer üljünk asztalhoz, biztosítva a jövő év minden hónapjának bőséges ellátását. És a „halzsíros rokonokról” szólva talán nem meglepő, hogy az észtek újév napján mindenképpen horgászni mentek (avagy „halon jártak”, ha szó szerint fordítjuk az észt kalal käima kifejezést).

Persze ebből a sok szokásból és hiedelemből mára már nagyon kevés hagyomány maradt igazán élő. Ha megnézzük egy átlag észt szilveszterét, azt láthatjuk, hogy hasonlóan pezsgősen-kabarésan-tűzijátékosan ünnepel, mint mi. Talán csak az éjféli elnöki beszéd lesz ott más, mint nálunk...

Akik idén nem hangos partyn, hanem inkább meghitt hangulatban kívánják búcsúztatni az újévet, azoknak a következő felvételt ajánljuk, amelyen Kertu Pikk énekli az Anu Röömel által írt Langeb vana-aasta lund (Lehull az óév hava) című dalt.

A dal nem a harsány, vidám szilveszteri hangulatot tükrözi, sokkal inkább az elmélázással, ugyanakkor szorongással és kíváncsisággal teli pillanatokat, amikor még nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, hogyan változik meg a világ körülöttünk. Boldog új évet minden olvasónak, vigye el a kutya az összes kocsonyacsontjukat!