Sorozatunk eddig első hat részében Illés Béla Kárpáti rapszódia és Ivan Olbracht Kárpátaljai trilógia című művei segítségével Kárpátalja 20. század eleji történetét kívántuk bemutatni. Az első részben a Monarchia utolsó évtizedei alatti rendkívül színes etnikai összetételű vidéket írtuk le. A második részben az első világháború és az azt követő, Kárpátalja körüli politikai csatározásokat, illetve ezek irodalmi megjelenítését szemléltettük jobbára a Kárpáti rapszódia segítségével. A harmadik részben a Kárpátaljai trilógiára hagyatkozva láthattuk a térség két markáns etnikumának, a ruszinoknak és a zsidóknak pillanatfelvétel-szerű életképét. A negyedikben azt vizsgálhattuk meg, hogyan látta Ivan Olbracht a Monarchia idejének kárpátaljai magyar uralmát. Az ötödik részben ismét Olbracht nem kevésbé kritikus szemüvegén keresztül a csehszlovák Kárpátalja helyzetét vehettük szemügyre. A hatodik részben pedig a ruszin nemzetfogalom 20. századi formálódását elemezhettük segítségével. Az alábbiakban pedig szintén Ivan Olbracht segítségével a csehszlovák uralom alatti kárpátaljai zsidók életébe nyerhetünk bepillantást.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Csehek és zsidók Kárpátalján

Olbracht 1933-ban megjelent Nikola Suhaj című, jobbára ruszin témájú írásokat tartalmazó művének – ami a Kárpátaljai trilógia középső részét alkotja – egyik fejezetében, mely szintén a Nikola Suhaj címet viseli, a történet egyik – zsidó – főhőse, Beer Ábrám, 1919-ben így elmélkedik arról, hogy a világégés után kialakult új helyzetben hova is álljanak a kárpátaljai zsidók:

Megint új urak: csehek. Rend? Úgy látszik, hogy rend azért éppenséggel lehetne. De nincs rend. A csehek itt vannak, és senki se tudja, ilyenek lesznek-e, vagy olyanok. [...] Világos, hogy a csehekkel kell tartanunk, mi mást is tehetnénk, ha élni akarunk, és ez még mindig jobb, mint ami Lengyelországban vagy Romániában van. És Magyarországon? Ojojojojojoj! Kun Béla. Az Örökkévaló irgalmazzon nekünk! Az olyan zsidó, aki elárulta az Urat, rosszabb, mint tízezer keresztény. Zsidó fej, goj lélek. Ott kommunizmus van... Ccc! A csehek kedvesebbek nekem.

(226–227. oldal)

Ivan Olbracht művében Kun Béla a kárpátaljai zsidóság szemében kevésbé vonzó alternatíva, mint a csehek
(Forrás: Wikimedia Commons / Hungarian photographer)

Az új megszállókkal, a csehekkel szemben – bármilyen is legyen a helyzet a szomszédos országokban – a helyi zsidóság véleményét Olbracht írásának lapjain megfogalmazó Beer Ábrámnak azért vannak komoly fenntartásai is:

De kivel fognak tartani? A bugrisokkal [a ruszinokkal], vagy mivelünk? Megértik-e majd, hogy ezen a földön nem lehet zsidók nélkül uralkodni? Lehet, hogy nem értik meg. De lehet, hogy megértik, de csak két év múlva, három év múlva, tíz év múlva... egyszer csak meg kell ezt értenie még az ilyen keresztény agynak is. De mi legyen addig? Ajvé! Az üzlet nem megy, szarvasmarha nincs, a gabonával nem lehet mit kezdeni, még a szesz, az megy valahogy.

(227. oldal)

A hatalom forgandó a térségben – ez a gondolat a helyi zsidóság képviselői részéről a Kárpátaljai trilógia más részeiben is felmerül:

Senki se tudja, mi Isten szándéka Izraellel ebben az országban. Ki uralkodjék rajta? Először a magyarok voltak itt. Azután az oroszok. Azután a németek. Azután a románok. És most a csehek foglalják el az országot. [E]gyébként ezeket a változásokat csak a csendőrök és a fináncok sapkájáról lehetett észrevenni.

(89. oldal)

Hamarosan kiderül: az uralomváltás nem feltétlenül öröm.

Zsidók cseh lábon Kárpátalján

A kárpátaljai magyar uralmat leíró Olbrachtról szóló korábbi cikkünkben már láthattuk, hogy a helyi zsidóság helyzetének meggyengítésére már a Monarchia idején születtek lépések. Egán Ede [Olbrachtnál Egan Ede] hegyvidéki akciója megkísérelte nagyban átformálni a térség viszonyait. Mindezért érthető módon Egán Ede kevéssé volt népszerű a helyi zsidók közt:

A balszerencse talán valóban Egannal kezdődött. Egannal, a gyűlöletes helytartóval, aki nagy adókkal nyomorította meg a zsidókat, és új törvényeivel lehetetlenné tette, hogy előnyösen kölcsönözzenek pénzt, és aki, nagy fogyasztási és hitelszövetkezeti hálózatot létesítvén, megtanította a falvak népét arra, hogy ne a zsidóknál költse el a pénzét.

(79. oldal)

Ivan Olbracht
(Forrás: Wikimedia Commons / Anonymous)

Ennek ellenére az új helyzethez képest a Monarchia ideje valódi aranykornak tűnik a visszatekintők szemében:

Vidéken, a kisebb vidéki városokat is beleértve, alig van zsidó burzsoázia. Aki meggazdagodott, az Munkácsra vagy Ungvárra költözött, de a többség már azelőtt a magyarországi városokba. Vagyona csaknem kivétel nélkül az elmúlt évtizedekből származik. A zsidók ugyanis egykor jól éltek itt. Kárpátalja 709 ezer lakosa közül ma 90 ezer, tehát minden nyolcadik zsidó, és így érthető, hogy vallási szervezettségük, összeköttetéseik és befolyásuk révén nem lebecsülendő választó- és kortestényezőt jelentettek a kormánypártoknak. Privilegizált helyzetük volt tehát, és azt jól ki is használták. Minden falusi bolt és kocsma az ő kezükben volt. A nagybirtokosoktól félreeső birtokrészeket és legelőket béreltek, és nyereséggel továbbadták bérbe a parasztoknak. Bérbe vették az államtól az építkezéseket, az utak karbantartását és az anyagszállítást. Pénzügyekkel foglalkoztak, azaz uzsorával, amely főként akkor virágzott, amikor még kifizetődő volt a csempészés, tehát a pénzt csak rövid időre kellett kölcsönadni, természetesen elképesztően magas kamatra. Gazdasági szempontból az egész terület az ő kezükben volt, rengetegen függtek tőlük, a parasztok a kamatokat az ő vállalataikban dolgozták le, vagy befogadták teheneiket a magukéi közé, és mindenki pórul járt, aki szembeszegült velük akár a választások idején, akár más alkalmakkor.

(384. oldal)

A csehszlovák hatalomátvétel a Monarchia valóságához képest az élet minden területén érezhető volt. Osztrák-magyar felülbélyegzett postabélyeg 1919-ből
(Forrás: Wikimedia Commons / Postal service of the first Czechoslovak republic)

Az élet zsidó szempontból a Monarchia stabilitásához képest a cseh megszállás alatt alaposan átalakult, s ez nem feltétlenül jelentett javulást, sőt:

De mióta bejöttek a csehek, minden megváltozott.

Amerikába többé nem lehet kivándorolni: a meggazdagodás reménye szertefoszlott. A hazai erdőkben nincs munka, mert a kormány magas vasúti tarifákkal védi a „történelmi” területek fagazdálkodását, és a Magyarországra irányuló fakivitel utolsó lehetőségeinek véget vetett a vámháború, nincs több fényűzés: se hús, se dohány, se pálinka, se cifrálkodás. Erdély, Galícia, Bosznia elérhetetlen külföddé vált: nincs pénz adóra, kovácsra, és a zsidó boltok vevő nélkül maradtak. A zsíros magyar Alföld eltűnik valahol a ködös messzeségben: már-már a puszta életlehetőség is elveszett.

(360. oldal)

Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés az élet minden területén új határokat jelölt ki – Kárpátalja lakóinak is (A képen középen Apponyi Albert)
(Forrás: Wikimedia Commons / Cserlajos)

Az első világháború és a cseh uralom, a térséget szétszabdaló új országhatárok természetesen nem könnyítették meg az itt élők dolgát (legyenek azok akár magyarok, ruszinok vagy éppen zsidók):

Bonyolult dolog ez, és körülbelül így áll: Az emberek, akik ezek között a hegyek között születtek, már nem élnek egy birodalomban, hanem megoszlanak Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia között. Nem okos dolog vámsorompókat állítani közvetlenül az ember orra elé, de a jó üzletembernek az ilyesmit is ki kell használni.

(227. oldal)

A helyzetet viszont csak tovább nehezíti, hogy a térség új határainak stabilitása, Kárpátalja sorsa a háborút követő években erősen bizonytalan:

...mindenfelé azt a hírt terjesztették, hogy a magyarok visszajönnek, és a csehszlovák pénz értéktelenné válik. E híresztelés folytán 1919-ben és 1920-ban, amikor a magyar pénzt 100:100 arányban, aztán újabban meghatározott határidőkön belül 50:100, 25:100 és végül 10:100 arányban váltották be, nagyon sokan, és közöttük a híresztelők maguk is minden vagyonukat elvesztették.

(486. oldal)

Milyen hatásokkal járt összességében a csehszlovák uralom a helyi zsidó gazdasági életre? Olbrachtnál az alábbiakat olvashatjuk:

Ma a vidéken élő kárpátaljai zsidók túlnyomó többsége dolgozó ember. Kis szatócs, kisiparos, de vannak olyanok is, akik parányi földeken gazdálkodnak, de sokan dolgoznak az építkezéseknél, a szállításban, és amíg működtek a fűrésztelepek, ott is. [...]

A kis boltok üresek. Nemcsak azért, mert senkinek sincs pénze, hanem azért is, mert minden nagyobb városban legionárius fogyasztási szövetkezetet létesítettek.

(385. oldal)

[...]

Zsidónak lenni ezen a vidéken nagyon drága dolog. [...]

Valóban: honnan vegyék a pénzt, és miből éljenek? Azelőtt pénzt adhattak kölcsön a parasztoknak. Most a Csehszlovák Légió Bank, a Szlovák Bank, a Duna Bank kölcsönöz. Azelőtt kereskedhettek. Most csak a Legionárius Szövetkezet kereskedik. Azelőtt cipőt készíthettek. Most csak a Baťa gyártja a cipőt. Új urak jöttek. És azt mondták:

– Nem engedjük meg többé a koszos kazároknak, hogy kiszipolyozzák a szegény ruszin népet. Mától fogva mi szipolyozzuk ki.

(394–395. oldal)

Tomáš Baťa (1876–1932) – Olbracht művében cipőbirodalmával veszélybe sodorta a kárpátaljai susztereket
(Forrás: Wikimedia Commons / Dodoni / CC BY-SA 3.0)

A „kazárfogalom”, ahogy azt egy korábbi cikkünkben láthattuk, szintén korábbra nyúlik vissza: Bartha Miklós 1901-ben megjelent Kazár földön című kötetében foglalkozik részletesen és nem túl hízelgő szavakkal a kérdéssel.

A cseh államhatalom azonban mást is fontolgat a zsidókat illetően...

Az oktatás és a zsidók

Az új rendszerben is felmerül a zsidók asszimilációjának kérdése – ennek legkézenfekvőbb módja az állam nyelvén történő oktatásba való integrálás. Miként ír erről Olbracht, a kárpátaljai tartomány iskolai helyzetét elemezve?

A cseh iskolák tanulóinak gyakran több mint 90 százaléka zsidó. [...] A zsidó fiúk persze zsidó iskolába is járnak, mégpedig már ötéves koruktól [...]. A rabbik eleget tettek a cseh urak kívánságának, de ugyanakkor megtartották, ami az övék [...]. És ha megint új urak jönnének, akkor azokkal is összepaktálnának, és báránykáikat bekergetnék akár a kínai iskolákba is.

(396. oldal)

A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötet szerint 1935-1936-ban a zsidó elemi iskolások 64,6%-a választotta a cseh oktatási nyelvű iskolát, 25,7%-uk ruszin nyelvű tanintézményt, magyar nyelvűt 5,6%, héber nyelvűt 3,9% és német nyelvűt pedig alig 0,06%.

A kárpátaljai zsidóság a modern korban – állami és polgári oktatás ide vagy oda – számos kihívással szembesül. Obracht szemléletesen tárja elénk a konzervatív, vallásos zsidók körében a meglehetősen tartózkodó és elzárkózó magatartást a modern, világias gondolkodású zsidókkal szemben is.

Haszid zsidó fiatalok a lengyelországi Łódź városában, 1910-es évek
(Forrás: Wikimedia Commons)

A cseh urak lojális állampolgárokat és jó cseheket akarnak nevelni a kis chaszidokból. A chaszidok kiváltságos voltának tudata és népük kiválasztottságának hitéből eredő büszkesége túlságosan mély gyökereket vert bennük, utálkozó megvetésük minden tisztátalansággal szemben, azaz mindennel szemben, ami nem zsidó, túlságosan tartós és leküzdhetetlen, és ha a goj valamivel alacsonyabb rendű, mint a disznó, akkor a hitetlen nyugati zsidó még valamivel alacsonyabb rendű, mint a goj.

(396. oldal)

A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötet így ír a haszidizmusról [Olbrachtnál chaszid]: „A haszidizmus a 18. század derekán lengyel területeken bontogatta szárnyait, főként Podólia térségében. Megalapítója Izrael ben Eliezer [...]. Ellenzői gyakran jellemezték olyan irányzatként, amely a tudatlan, egyszerű tömegekre hat, elhanyagolja a Tóra-tanulást [...]. A haszid vezető, a cadik képesnek bizonyul az Istennel való közvetlen kapcsolat elérésére, míg hívei általa érik el azt [...]. A racionális világkép helyébe náluk a csodavárás lépett [...].” A zsidók között azonban terjednek az új idők eszméi is...

Herzl Tivadar (1860–1904), a cionizmus atyja – új irányba tolta a biciklit
(Forrás: Wikimedia Commons)

Cionizmus Kárpátalján

Az ortodox és a haszid zsidók mellett a térségben hamarosan megjelenik a cionizmus is. De mit is jelent ez a helyi, a világtól elzárt zsidók számára? Olbrachtnál az alábbi vicces definíciót olvashatjuk:

Tudjátok, ki a cionista? Az olyan zsidó, aki egy másik zsidó pénzén a harmadik zsidót Palesztinába küldi.

(128. oldal)

A szerző és szereplői komolyabbra fordítják persze a szót a későbbiek folyamán, ahogy ez az alábbi megfontolandó passzusból is kiderül:

[M]a már a zsidó nacionalizmus sem pusztán a Jehovába vetett hit és az a meggyőződés, hogy a nemzet létét és egységét csupán vallási elzárkózással és a hagyományokhoz valamint az erkölcsi kicsinyességhez való ragaszkodással lehet fenntartani.

(481–482. oldal)

Kicsivel később explicit definíció következik a cionizmus lényegét illetően:

[A] zsidóság már nem csupán vallás.

A cionizmus új tartalommal töltötte meg: nacionalista tartalommal.

(488. oldal)

Vladimir (Zeev) Jabotinsky (1880–1940), a cionizmus jobboldali (revizionista) szárnyának alapítója, 1933-ban személyesen is megfordult Kárpátalján
(Forrás: Wikimedia Commons)

A nehéz helyzetben egyesek számára a megoldást a Herzl által megálmodott Ősújország, Palesztina jelenti:

Palesztina! Az apák földje! Szabadság! Jólét! Boldogság! Ki a nyomorból, el a kizsákmányolóktól, ki a gólesz sötétjéből! És ha már úgysem tart sokáig, míg a Messiás eljön, ott fogjuk üdvözölni!

(107. oldal)

Meg is kezdődik a kivándorlók szervezése Kárpátalján is, ám még a kivándorlók élete sem fenékig tejfel:

A Palesztina-bizottság nehezményezi, hogy a kárpátaljai kivándorlók a legkevésbé szakképzettek, a legkevésbé rátermettek és a legkisebb munkabírásúak valamennyi kivándorló munkás közül. Éppen ezért a legnagyobb gondossággal kell eljárni már azok kiválasztásakor is, akiket a hachsarába [a Palesztinába kivándorolni készülőket előkészítő és kiképző táborokba] küldenek.

(124. oldal)

Palesztina (egy része) egy 1924-es brit térképen
(Forrás: Wikimedia Commons / British war office)

A forrongás, a kárpátaljai zsidóság átalakulása azonban tetten érhető a kötet lapjain is. Új idők következnek, melyek valami olyasmi szelét libbentik meg, amelyről eddig senki még csak nem is hallott a világnak ebben a szegletében:

A rabbiknak igazuk van. A zsidó ifjúság Kárpátalján is megújítja a hebroni és a jordáni pásztorok nyelvét, a Biblia és a Talmud nyelvét, a palesztinai egyetem és a gyarmatok mindennapi élete által modernizált és a gyakorlati élethez alkalmazkodó régi héber nyelven beszél. Lelkesedésében azt is szükségesnek tartja, hogy megváljon apái nyelvétől, a jiddistől, amely nem egyéb, mint a módosított középkori nyelv, és abban az időben keletkezett, amikor a zsidóknak az egyenes kereszt elől éppúgy menekülniük kellett, mint most a horogkereszt elől. [...]

Palesztina vonzza a zsidókat, rettenetesen vonzza, akár az örvény. És a fiatal zsidó nemzedék elszánta magát, hogy harcol a nemzeti államért. S ha kell, a rabbik ellen is.

(489. oldal)

Nem mindenki fogadja azonban kitörő örömmel az új eszméket. A kárpátaljai zsidóság megosztott:

A kárpátaljai zsidóság megoszlott, és a két fél minden eszközt felhasználva gyűlölködő harcban áll egymással. Mert túlságosan szent dolgokról van itt szó: Istenről, erkölcsről, a hit tisztaságáról az egyik, és a nemzetről a másik oldalon. És az ilyen nagy dolgokért vívott harcban minden fegyver meg van engedve.

(490. oldal)

Ez a megosztott, gazdaságilag is meggyengült, a modern korral és annak kihívásaival szembenézni kénytelen kárpátaljai zsidóság pedig ekkor legfeljebb még csak sejti, hogy hamarosan mindennél nagyobb megpróbáltatások várnak rá. A folytatásban Kárpátalja második világháború alatti és utáni sorsával foglalkozunk.

Felhasznált irodalom

Bartha Miklós: Kazár földön. Kolozsvár, Ellenzék könyvnyomda, 1901.

Ivan Olbracht: Kárpátaljai trilógia – Átok völgye/Nikola Suhaj/Hegyek és évszázadok. Európa, Budapest, 1987.

Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Argumentum Kiadó, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, Budapest, 2010.

Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség a dualizmus korától napjainkig. (Szerk. Bányai Viktória, Fedinec Csilla, Komoróczy Szonja Ráhel). Aposztróf Kiadó, Budapest, 2013.