A magyar v hang története kalandos és változatos. Sok nyoma van ennek a kalandos történetnek, például a „v-vel bővülő tövek”, mint lé ∼ leve, igyekszik ∼ igyekvő, vagy a -val/-vel toldalékban hol megjelenő, hol hiányzó v.

Az ún. zörejhangok (másképp akadályhangok vagy obstruensek) azok, amelyek akusztikai szempontból nem bonthatók fel szabályos, szinuszos, zenei hanghullámokra, nem ilyeneknek az összegéből keletkeznek, hanem tartalmaznak szabálytalan összetevőket, azaz zörejeket. Képzési szempontból a zörej abból keletkezik, hogy keskeny rést vagy zárat hozunk létre valamelyik beszédszervünkkel. A keskeny résen áthaladva vagy a zár felpattanása után a kiáramló levegőben szabálytalan áramlások keletkeznek (ez az ún. turbulencia), ez okozza a zörejt. Tehát a zörejhangok a réshangok és a zárhangok.

A v elég különleges hangfajta. A magyar v kiejtése elvileg [v], azaz zöngés labiodentális (a felső fogsor és az alsó ajak részvételével képzett) réshang, de valójában sok helyzetben (például magánhangzók között) nem keletkezik igazi rés, hanem a fogak és az ajak csak megközelítik egymást (az ilyen hangokat approximánsnak nevezzük). A v-szerű hangok a világ nyelveiben általában is nagy változatosságot mutatnak, egyrész abban a tekintetben, hogy mennyire határozott a réshang-jellegük, másrészt pedig abban, hogy a felső fogsor és az alsó ajak, vagy pedig a két ajak vesz-e részt a képzésükben. A magyar v furcsa sokarcúságával függhet össze, hogy ez a hang egy kicsit ma is kilóg a mássalhangzórendszerből. Zöngés zörejhang ugyan, de (a délnyugat-dunántúli nyelvjárásokon kívül) nem zöngésíti az előtte álló zörejhangot: lá[t]va, nem pedig lá[d]va.

István kérdése is a v-vel kapcsolatos, egy bizonyos névszótővel kapcsolatban:

Internetböngészés és Wikipédiás szerkesztői munkám során találkoztam azzal a nyelvi következetlenségnek tűnő jelenséggel, hogy az azonos családba tartozónak gondolt szavakat nem egyformán írjuk, használjuk.

Mire gondolok? Orvhalász, orvhorgász, orvlövész, orvtámadás, orvvadász, de orgazda, orgyilkos.

Van ezeknek az összetételeknek köze az oroz, orv, orvul szavainkhoz? Miért „lóg ki” az orgazda? Különösen az orgyilkos használata nem tűnik érthetőnek, hiszen orvul gyilkoló emberről van szó, vagy nem?!?

Simo Häyhä finn orvlövész. 1939-ben az előre nyomuló szovjet katonák közül a legóvatosabb becslések szerint is kétszázat lőtt le: mások szerint áldozatainak száma ötszáznál is több lehet.

Jól látja István, tényleg következetlenség, hogy hol az orv-, hol az or- változatot használjuk – legalábbis a helyesírás előírásai szerint, mert abban nem vagyok biztos, hogy a kiejtés mindig a fentiek szerint alakul. A helyesírás mindenesetre a hagyományhoz igazodik, és a hagyomány nem következetes. A fent felsorolt szavakban szereplő orv-, or- töveknek ugyanis valóban közös az eredetük, egy ótörök jövevényszó, amelynek rokonai minden török nyelvben ismertek valamilyen ogru-féle változatban, és azt jelentik, hogy 'tolvaj'. Minden bizonnyal a magyarok is ebben az értelemben vették át még a honfoglalás előtt. Ezzel a magyarázattal sem jelentésbeli, sem hangtani probléma nincsen (attól az apróságtól eltekintve, hogy hosszú ó-t várnánk a szó elején, de az valahol útközben megrövidülhetett).

Az ómagyar korra a szóvégi -u már rendszerint eltűnt, tehát a 'tolvaj' jelentésű tő or- hangzású lehetett (ebből az alakból van képezve az oroz 'lop' ige, és ez az előtagja a lopáshoz még világosan kapcsolódó, és igen régi orgazda szónak). Bizonyára későbbi fejlemény, hogy a tő egy v-vel bővült. Nem tudjuk, hogy egyszerre élt-e a két tőváltozat, és ha igen, mennyi ideig. Mindenesetre elképzelhető, hogy egyszerre mindkettő létezett, és bekövetkezett a jól ismert jelentéshasadás, aminek az a lényege, hogy két közeli jelentésű, de különböző formájú szó használata eltávolodik egymástól.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mindenesetre ma a -v végű változatok inkább a 'lopva, lesből, sunyi módon' használathoz kapcsolódnak, ebből magyarázható az orvul alak, meg a legtöbb orv- kezdetű összetett szó, amelyeket István is felsorol. Egyetlen kivétel van, az orgyilkos, amelyet viszont a nyelvújítók alkottak – úgy látszik, nem vették észre, hogy a -v nélküli alakok a lopásra utalnak, nem pedig a lesből támadásra. Ha észrevették volna, biztos az orvgyilkos alakot válaszották volna. Vagyis István sejtésével szemben az orgazda nem lóg ki a sorból, viszont az orgyilkos – a nyelvújítók számos más alkotásához hasonlóan – nem vall a legjobb nyelvérzékre.

De vajon hogy került oda a -v az or- végére? Biztos válasz nincsen, de erős a gyanúm (és a TESz, a történeti etimológiai szótár is ezt mondja), hogy analógia révén. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy a magyar szótöveknek létezett egy nagy csoportjuk, amelyeknek némelyik alakjában megjelent egy v, más alakjaikban meg nem, és az or- tövet a beszélők elkezdték ebbe a csoportba besorolni. Ennek a csoportnak, a v-vel bővülő töveknek a csoportja maga is elég színes volt, a v forrásai különbözőek voltak, pl. a nyelv tőben (aminek volt nyelü- alakja is) a -v egy uráli -m folytatása, a keserv (keser-, keserű-) vagy a könyv (könyű-) tőben egy régi [γ] hangból (a g réshang párjából) alakult ki, az odú (odv-) tő végén eleve valamilyen v-szerű hang állhatott, a kedv vagy a könny (régi könyv-, könyű-) tőben pedig ugyanolyan analógiás eredetű, mint az orv-ban.

Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy miért sorolódott be az or- tő (pl. a ked- tővel együtt) ebbe a csoportba. Általában olyankor szokott ez előfordulni, ha az illető alak (esetünkben az or-) eléggé hasonlít az illető csoport tagjaihoz (esetünkben a v-vel bővülőkhöz), és nem hasonlít eléggé a többi csoportok (a v-vel nem bővülők) tagjaihoz. Lehetséges, hogy az ómagyarban az or- tőhöz hasonló egyszótagú, mássalhangzóra végződő tövek többsége v-vel bővülő volt, legalábbis ha így lett volna, akkor értenénk, hogy mi vonzotta az or-t ebbe a csoportba. Mai tudásunk szerint ha nem pontosan így volt, akkor is valami hasonlónak kellett történnie ahhoz, hogy az orv- alak létrejöjjön.